Egy napon született Bruce Willisszel, és ahogy az 1955. április 1-jén világra jött amerikai színészóriás, úgy a 60. születésnapját ünneplő Honti József által irányított, az NB III, Közép-csoportjában lévő FC Dabas is „drágán adja az életét”.
– Miért szabadkozik?
– Lehet, hogy nem érdemlem meg – felelte Honti József, az FC Dabas edzője.
– Csak egyszer hatvanéves, és mikor készüljön ünnepi interjú, ha nem most?
– Vannak nálam fontosabb emberek, akik megérdemelnék, hogy cikket írjanak róluk. És ez nem álszerénység, így is érzem. Nem pofázni kell, hanem tenni a dolgunkat, úgyis gödörben vagyunk.
– A nagyobb mérföldköveknél szokás elgondolkodni, mit tett le az ember eddig, és hogyan tovább.
– Ugyan, mit tettem le az asztalra? Csak a dolgomat tettem Dorogon, Ausztriában, és mindenhol, aztán ami kijött belőle, kijött, de őszinte leszek, eszembe sem jutott, hogy megálljak. Ezt most ne írja le, de mindig mondják a játékosaim, hogy „Mester, szeretnénk így kinézni hatvanéves korunkban, ahogy te”. A minap éppen Bozsik Viktornak feleltem, hogy „ilyen magas követelményt azért ne állítsál magad elé”.
– Ez nem rossz szöveg.
– Akkor írja bele!
– Nagy ünneplés volt? A fotók alapján úgy tűnt, igen.
– Tényleg? Megnézte?
– Meg bizony, láttam a felvételeket az fcdabas.hu oldalon.
– Volt egy kis összejövetel a keddi napon, az edzés után. Aranyosak voltak a vezetők, a játékosok, és mindenki, aki csak ott volt.
– A meglepetés legnagyobb erejével hatott?
– Azért ez túlzás lenne, mert úgy történt, hogy mondtam a vezetőknek, nagy örömömre szolgálna, ha részt vennének az eseményen. Több sem kellett, a csapat két hete másról sem beszélt, hogy lesz, mint lesz. Ugye, jeleztem nekik, meghívom őket, és mindenki várta, hogy na, akkor most összejövünk.
– Még ekkor sem állt meg egy pillanatra?
– Az imént, hogy mondta, lehet, most fogok megállni mindjárt…
– Nem ezért kérdeztem.
– Ez volna logikus, hogy megállsz. Egyébként meg az jutott az eszembe, hogy nem olyan rég volt az ötvenedik. Dobogókőn ünnepeltük meg, és az is nagyon bensőséges nap volt, az összes barátom, aki élt és mozgott, Kovács „Kokó” Istvántól kezdve Fekete Laciig mindenki ott volt. Mintha tegnap lett volna.
– Nem rémíti meg az idő múlása?
– Észre sem vettem.
– Megértem, hiszen egy edzőt még ebben a korban is fiatalosan tartják a játékosai.
– Ez tényleg így van, én legalábbis így érzem, hála a Jóistennek! Azon már elgondolkodtam, mi volna, ha olyan munkahelyem lenne, ahol tele lennénk öregekkel? Elképzelni sem tudom, bár az én mentalitásom, lazaságom ott is elmenne, de itt sokkal jobban kiteljesedik.
– Kell is a fiatalos lendület, hiszen jókora kátyúba ragadtak.
– Az túlzás, de tény, hogy a mi csapatunk legnagyobb ellensége önmaga. És ezt szó szerint értse.
– A kispadról, a pálya széléről lehet ezen segíteni?
– Azon igen, hogy a fejeket tisztába kell tenni, meg azért azt is el kell mondjam, olyan balszerencse sújt minket, de olyan, amilyenre nem is tudom, emlékszem-e, tudnék-e példát mondani pályafutásom során. Egyfolytában betegeim, sérültjeim vannak, egyszer nem tudtam teljes értékű munkát végeztetni mindenkivel. Most már csak azt kértem a Jóistentől, tegye meg, hogy egyszer mindenki egészséges legyen, úgy tudjak harcba indulni a soron következő ellenfelünkkel szemben, hogy mindenkire tudok számítani. Mert az van, hogy kihagy valaki két edzést vagy hármat, de játszatnom kell, mert éppen azon a poszton nincs más, úgyhogy ez valami borzalmas! Ki vagy szolgáltatva a sorsnak és nem tudsz ellene tenni semmit.
– Az amatőr futball minden pozitívuma és negatívuma benne volt ebben a néhány mondatban.
– Tisztában vagyok vele, hogy az NB III nem profi szint, és azt is tudom, nekünk hol a helyünk. Amikor Dabasra kerültem tavaly február végén, igazolni sem nagyon tudtunk, mégis eljutottunk onnan valameddig. Az, hogy a 3. helyen végeztünk az ősszel, óriási dolognak számít, de én mindig mondtam a vezetőknek, nagyon sokat kell tennünk azért, hogy folyamatosan az élcsapatok között legyünk. Ott leszünk, de még ahhoz kell egy kis idő. Ha belegondolok, hogy a tavalyi társulathoz képest van 12 új játékos a keretben, és azokat be kell építeni. Nem hiszem, hogy én találtam fel a spanyolviaszt, ha azt mondom, ehhez nem három hónap kell. És akkor közben meg itt annak a betegségek, sérülések. Persze, tudom én, hogy minden edző ebbe kapaszkodik, de ez nálunk mindenen túltett, amin átmegyünk, miközben jönnek a meccsek, és követjük el azokat az ordenáré hibákat, amelyeket nagyon nem kellene. Márpedig bennünket egy csapat sem játszott le. Lenyilatkozhatja a Monor pályaedzője, hogy mi volt, csakhogy 11-est hibáztunk, öt „ezerszázalékos” helyzetet hagytunk ki, aztán megbüntetett bennünket a Jóisten, de megérdemeltük, mert aki büntetőt és ziccerek tömkelegét hagyja ki, az ne is nyerjen. Az Orosháza ellen számoltam, 14 helyzetet hagytunk ki, és most olyanról beszélek, amit kidolgoztunk. A legfrissebb példa a Dunaharaszti-meccs. Gratuláltam Króner Péternek, hogy megnyerték a meccset, de mondok valamit: vezetünk 1–0-ra, irgalmatlan nagy helyzetet kihagyunk, zúgó kapufát rúgunk, majd Takács Kornél gólt fejel, de a bíró úgy dönt, nem gól, mert támaszkodott. Csak azt nem tudom, ugyan kire, amikor a játékosom mellkasáig érnek az ellenfelek… És innen is ki tudsz kapni. Ilyen és ehhez hasonló találkozókon veszítettünk pontokat, és nem azért, mert valaki lebunkózott, amiért úgy kellett megmutatni az öltözőt, hogy találjanak be az ajtón a játékosaim.
– Ehhez képest a 3. helyezés elérése még mindig a realitás tárgyát képezi.
– Jelen állás szerint egy győzelemre vagyunk a dobogótól, de ahogy mondtam, én tudom, hol a helyünk. A Vác és a Kozármisleny botladozik, de azért kiemelkednek a mezőnyből. Aztán utánuk van hét-nyolc olyan csapat, amelyik egy szinten van, és a pillanatnyi forma dönti el, melyik együttes nyeri meg az azonosak egymás elleni meccsét. Nincs különbség, legalábbis én így érzem. Ahonnan elindultunk, ahhoz képest nem járunk rossz úton, főleg, ha türelem is van. A dabasi vezetők előtt nagyon nagy kalapot emelek, mert a legnagyobb pánikban is a nyugalom volt úrrá az öltözőben, egyszer sem bántottak, amikor a kiesés ellen kínlódtunk tavaly tavasszal. Most is csak azt mondják, tegyük a dolgunkat, majd megfordul a szerencse, aztán jönnek az eredmények. Mindig „bohóckodom” velük, hogy életemben nem fociztam Dabason, mint ellenfél, sőt, életemben nem voltam Dabason edzőként, mint ellenfél, és mégis itt kötöttem ki.
– Nincsenek véletlenek. Az például kifejezetten jót tesz a pontvadászatnak, hogy alig van különbség az egyletek között.
– Persze, a bajnokság szempontjából ez jó, mert senki nem mehet biztosra senki ellen, nem is tudom, volt-e olyan, hogy ilyen szoros bajnokságban vezettem volna bármelyik csapatomat, ahol ennyire kiegyensúlyozott a mezőny. Ezért mondom mindig a játékosaimnak is, hogy „gyerekek, a hibákért azonnal büntetnek, megkapjuk a féket, ha hibázunk”, és ez így is van. De előbb vagy utóbb a sérülések is csak megszűnnek, a hibákat pedig, amelyeket elkövetünk, kiküszöböljük. Az én csapataim mindig arról voltak híresek, hogy alig kaptunk gólt, most meg annyit, ahány bombát Pest a világháború alatt. Hogy ez miért van így, nekem talány. Ám ezen gólok zöme egyéni hibák, pontrúgások után születnek, amely azért dühítő, mert tele vagyunk magas emberekkel, erre figyelmetlenségekből gólokat kapunk. Olyan találatot szedtünk be nemrég, hogy elszáll a labda a legmagasabb emberem, Takács Kornél feje fölött, az ellenfél pedig ott áll az ötösön, és bepattan róla, majd úgy meglepődik, hogy azt sem tudja, gól lett…
– Ilyenkor hány évet öregszik?
– Sokat, nagyon sokat. Éppen ezért a meccsek után sohasem értékelek. Mindig abból indulok ki, én mit csesztem el, mit csináltam rosszul? Soha nem bántom a játékosaimat közvetlenül a mérkőzéseket követően. Eleve feszültebb mindenki, és én vereség esetén romokban tudok heverni. Nem tudok úgy tenni, hogy kikaptunk és akkor mi van? Ez nálam nem így működik! Mondják is sokszor, hogy „Józsi, ennyire nem szabadna letargiába esned”, de én minden vereség után meghalok. Főleg, amikor olyan meccsekről van szó, amikor tudom, min múlott, és éppen lehetett volna fordítva is. Ha valahová elmész és kapsz egy ötöst, elvernek úgy, hogy azt sem tudjuk, hol vagyunk, azt sokkal könnyebben elviselem. Gratulálok az ellenfélnek, és azt mondom a csapatnak, öltözzünk és tűnjünk innen, de kurva gyorsan, úgy, hogy ne is lássanak minket. De ebben a bajnokságban ilyen még nem volt, úgyhogy nem is állunk meg. Jól hallotta, még én sem…
AZ ARANYCSAPAT LEGENDÁJA
„Tizenkét évig voltam egyhuzamban a Dorog edzője, és minden bányásznapon megjelent nálunk Grosics Gyula, Czibor Zoltán, Puskás Ferenc és Buzánszky Jenő. Ez a sztori 1997-ben történt, amikor még NB I B-s volt a Dorog, és Jenő bácsi kérdezte tőlem, hogy »Józsi, jövünk, bemehetünk az öltözőbe?« Mondtam neki: »hogyne jöhetnének be!« Emlékszem, a Szolnok ellen játszottunk, és nem szóltam a játékosoknak, akik öltöztek, miután úgy volt, körülbelül tíz perc múlva melegítenek. Kopogtak, és bejöttek ők négyen a magyar futball legendái közül. A gyerekek köpni-nyelni nem tudtak, majd Öcsi bácsi azt kérdezte: »Nektek van fogalmatok arról, hogy ebben a mezben mekkora focisták játszottak? Az elődök, akikhez jött a nagy Honvéd, Puskás Öcsivel az élen, azt úgy kaptak egy hármast, hogy azt sem tudták, hogy találnak vissza Pestre. Gyerekek, nagyon remélem, a meccs után együtt koccintunk!« Nekem nem kellett mondanom semmit: Dorog – Szolnok 5–0.”
Honti József az egyik felejthetetlen élményről
A fenti interjú megjelent ezen sorok írójától a Sportszelet 12. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: