BUDAPEST » Különleges – a téma és a régi ismeretség okán tegező formában megírt – beszélgetésnek lehetnek részesei honlapunk olvasói. Az alkotás női főszereplője Demeter Réka, a Női NB I-ben szereplő MTK Hungária válogatott kitűnősége, a kék-fehér csapat védelmének oszlopa. A férfi főszereplő pedig Kovács Norbert, a Pest megyei II. osztály, Északi csoportjába besorolt Leányfalui SE támadója, az egykori NB I-es labdarúgó, aki nagypályás karrierje során megfordult többek között a Vasasban, Újpesten, a Honvédban, és a III. Kerületi TVE-ben, de a sportágat követők jól ismerhetik a futsal világából is.
Robert Seethaler osztrák író szerint szerelembe esni tudvalevőleg egyet jelent azzal, hogy egyszer csak nem ismerjük ki magunkat többé. A másikat viszont egyértelműen, különösen akkor, ha egy pár tagjai a nyilvánosság előtt olyan zavarba ejtő őszinteséggel vallanak változásról és változtatásról, emberi esendőségről, no meg könnyekről, ahogy azt az alábbiakban Demeter Réka és Kovács Norbert tette. Nagy tisztelet jár ezért és részünkről a jókívánság: legyenek nagyon boldogok!
– Ilyen nyitányról álmodtatok? A páros egyik tagja két góllal, a másik pedig „csak” gólpasszal kezdte a bajnoki szezont, de ami közös, az a győzelem.
Demeter Réka: – Kezdheted…
Kovács Norbert: – A hölgyé az elsőbbség.
D. R.: – Megmondom őszintén, meglepődtem, hogy sikerült a Fradit megvernünk, de az előny volt, hogy a Bajnokok Ligájából kiesett a csapat, és szerintem ezen a játékosok még nem tudtak túllépni, nem hiába kaptak utána négy-öt nap pihenőt. Nekünk meg a folyamatos vesztes edzőmérkőzések után nagyon jót tett, hogy a Ferencvárost le tudtuk győzni, mert nekünk mindig az FTC a riválisunk.
– Megérdemelten nyert az MTK?
D. R.: – Szerintem igen, küzdöttünk nagyon, ami helyzetünk volt, azok közül Turányi Lilla révén egyet berúgtunk, de azt nem lehet tőlünk elvenni, hogy nem csúsztunk-másztunk.
– A hallgatag úriember miként értékelné a pontvadászat kezdetét?
K. N.: – A saját bemutatkozásommal kapcsolatban mit tagadjam, izgultam a meccs előtt, még mondtam is a Dömének, valami van, mert volt bennem egy egészséges feszültség. Még szóvá is tette, hová izgulok, de ahogy a ifjabb Mészöly Kálmi is mondta, ha az ember már nem izgul a meccse előtt, az régen rossz és ez tényleg így van. A debütálásomról meg annyit, ha nagyképű lennék és hazudnék, akkor persze, hogy ilyenre számítottam! A negyedik percben gólt rúgok, az új csapatom első találatát, és én ennek úgy örültem, mint gyerekkoromban vagy éppen egy serdülőmeccsen, a többi meg jött magától, bár meglepő, mert nem olyan rossz csapat ez az Aszód, ahogy azt a végeredmény mutatja. Nekünk tényleg minden bejött, nekik volt három-négy ziccerük, amit a kapusunk kivédett, szóval lehetett volna akár 8–7 vagy 9–8 is a vége. Legyen szó bármilyen szintről, ha korán gólt kapsz, az megfogja a társulatot, az aszódiak meg kaptak a tizenharmadik és a tizenhetedik minutum között még hármat, ami demoralizáló lehetett.
– Egyértelmű volt a nyáron, hogy váltani fogsz?
K. N.: – Abszolút, és az sem titok, hogy Taksonyba az utolsó két hónapban már edzésre sem jártam le az adott okok miatt, így nyilván benne volt, hogy váltani fogok. Az pedig, hogy Leányfalura igazolok, a véletlen folyamán alakult, mert kinn voltam Döméék egyik edzésén, és Czellér Dorottya apukájával jóban vagyok, akinek az ismerőse látott engem futballozni, így kerültem képbe a klubnál, amely részéről Antal Zoli megkeresett, és teljesen korrekt volt, ahogy beszélt, ahogy elmondta a feltételeket, úgyhogy már az első beszélgetésen maximálisan meggyőzött, hogy korrekt ember, pláne azok után, amit hallottam. Félreértés ne essék, ő is leinformált engem, hogy elsősorban emberileg milyen vagyok, amivel semmi probléma nincs, sőt, teljesen normális dolog, és mivel neki az is pozitív volt, részükről nem volt kérdés, hogy megszereznek, ha én is rábólintok a feltételeikre.
– Ha nem jött volna képbe a Leányfalu, volt B- vagy C-verzió, ami a jövőt illeti?
K. N.: – Biztos, mert ahány helyen megfordultam a pályafutásom során, azzal nem lett volna gond, hogy csapatot találjak. És nem is baj, ha az embert új impulzusok érik, mert sokkal jobban tud teljesíteni. Bizonyítani kell, és nem az van, hogy kiraknak a hirdetőtáblára, én vagyok a Kovács Norbika, aki valamikor volt. Vannak stikkjeim, mert amikor felmegyek a pályára, jobb lábbal lépek rá először, és mindig elmondok két mondatot. Amit az első bajnokimon éreztem, ahogy a labda áthaladt a gólvonalon, rohantam a kispadhoz, mindenki jött oda gratulálni, az jó érzés volt. Leányfaluról tudni kell, hogy a szurkolók közül egyrészt sokan eljöttek Aszódra, de amikor otthon játszunk vasárnap, az a helyieknek szent dolog. Ebéd, mise, meccsnézés, így nem ritka, hogy négy-, öt- vagy éppen hatszáz néző előtt futballozunk.
– Döme, te meg csak álmodhatsz ennyi nézőről…
D. R.: – Szerintem igen, bár a Fradi-meccseken sokan szoktak lenni, amikor válogatott voltam, akkor is, de a legemlékezetesebb az Everton elleni Bajnokok Ligája-meccsünk, a régi stadion kispad felöli oldala tele volt, ahogy Potsdamban is rengetegen voltak, amikor ott jártunk.
– Mennyire inspirálja egymást két olyan sportember, akik a magánéletben egy párt alkotnak?
D. R.: – Sokat számít, hogy kinn van, fél szemmel mindig nézem, ott van-e már, bár igaz, én nem szeretek a meccs előtt beszélni róla, mi és hogy lesz, mert megvannak a szokásaim, maximum zenét hallgatok, vele akkor már nem nagyon kommunikálok. Őt sokkal jobban motiválom én a foci terén. Már mondta, adjak olyan valamit, amit visz magával a meccsre, de még nem találtam azt a valamit, amit oda tudok neki adni.
– Mit mond erre az úr?
K. N.: – Tedd föl még egyszer a kérdést. (nevet)
– Elfelejtettem…
K. N.: – Szerintem nem csak nálunk, ez minden olyan párnál megvan, amelynél mindkét fél élsportoló, bár az esetemben nem beszélhetünk arról, hogy az volnék. Ahogy Döme csapattársa mondaná: ex-szupersztár. Ha ő nem is mondja ki, de biztos mindkettőnket motivál a másik, mert például amikor ment a felkészülés, együtt jártunk el futni, holott azt tudni kell rólam, futni világéletemben rühelltem. A gyorsaságomat kihasználtam, a rövidtávot szerettem, de a monoton, hosszútávot nálam jobban nem sokan gyűlölik, ám mégis felöltöztem, és elmentem velük, letudtam a penzumot. Az előző klubomban nem nagyon látott futballozni, mert vagy egy időben volt a két meccs, meg aztán ha nem, nehéz is lett volna, mert két bajnokin összesen a hosszabbítással együtt nagyjából tíz percet tudtam futballozni. Nem tagadom, nagyon égő volt. Az biztos, hogy engem jobban érdekel az ő mérkőzése, meg jobban is izgulok, mint saját maga. És persze nyilván próbálok neki néha okoskodni, mit csináljon, hogy csináljon.
D. R.: – Ami lepereg.
K. N.: – Igen, ezt is tudjuk, bár meg lehet tőle kérdezni, amit a fociról beszéltünk, akár jó, akár rossz dolog, az nyolcvan százalékban bejön úgy, hogy nem beszéltem senkivel, csak elmondom a véleményem. Egy hét múlva pedig iksz vagy ipszilon, aki a vezetőjük, elmondja ugyanazt, amit én.
D. R.: – Leányfalura szívesebben megyek meccsre, mint Taksonyba, mert ott volt rossz élményem, és jobb, hogy nem vagyok abban a közegben. Amikor tudok, menni fogok, de Taksonyba nem is szívesen indultam volna, ezért is mondtam, hogy nem érdekel úgy az ő meccse.
K. N.: – Nem is haragudtam egyszer sem, de az biztos, amikor a munkám engedi, ott voltam és vagyok az edzésén is. Hogy milyen hatással vagyunk egymásra? Mindkettőnknek van olyan tulajdonsága, amin maximum finomítani tudunk, de nincs ezzel baj, és azzal sem, ha nem értünk mindenben egyet, különben unalmas lenne az élet. Szerintem ő és én is pozitív irányba változtunk bizonyos dolgokban, bár tény, másként lát sok mindent.
– Talán azért, mert ő nő, te meg férfi vagy.
K. N.: – Inkább azért, mert mindketten „agyasak” vagyunk.
– Makacs és konok mindkettő?
K. N.: – Ez így van. Még ha nincs igazam, akkor is azt mondom, hogy igazam van. Nem tagadom, nagyon komoly vitáink voltak, viszont büszke vagyok arra, hogy mindent meg tudunk beszélni, pedig az ember lakva ismeri meg a másikat.
– A megismerkedésetekről lehet valamit tudni?
D. R.: – Kinn voltam egy meccsen, de akkor még másik barátom volt. Mi a Fradiból tudtuk, ki a másik. Látásból ismertük egymást, de soha nem beszéltünk. Aztán eltelt néhány hónap, és elkezdtünk beszélgetni.
– És ki volt a kezdeményező fél?
D. R.: – Ő, mert elhívott reggelizni.
K. N.: – Nem fogok hazudni, nem volt egyszerű döntés, mert csak tizenegy évet éltem a gyerekekkel és az édesanyjukkal… Hazamentem, mindig ott voltak, most meg van úgy, hogy két hétig nem is látom őket egyáltalán. Amikor kiléptem, nem volt senkim rajta kívül, bármi gondom, bajom volt, hiába vannak jó szüleim, de az édesanyám nem úgy szeret, ahogy ő, és teljesen másra vágytam, amit Döme adhat meg, de ha nem gondolja komolyan, még mindig ott van, hogy mi lesz? Említettem is neki, hogy ne hasonlítsanak senkihez, bár maximálisan megértettem, ha volt egy csalódás, de érezhetően máshogy álltak hozzám, amikor meghoztam ezt a nehéz döntést.
D. R.: – Ha ebből olyan interjú lesz, ami „patika”, megtapsollak, mert annyi sok felesleges dolgot beszél, hogy mire kiszeded belőle, mit akar…
K. N.: – (nevet)
– Nehogy azt hidd, majd tíz perc után belepörgetek a felvételbe.
(mindketten nevetnek)
D. R.: – Ne beszélj annyit, csak amit kell!
K. N.: – Jó, a hétvégén szeretnénk megint nyerni. (nevet) Úgy érzem, jó döntést hoztam, nyilván az első egy-két hónapban a gyerekek édesanyjával finoman fogalmazva sem volt jó a kapcsolatunk, de azóta, hála Istennek rendeződött.
– Maradjunk annyiban, ezt azért kevesen lépték volna meg.
D. R.: – Ez így van, a biztosat nem mindenki dobja el a bizonytalanért.
– És ugye ott van az is, mi van akkor, ha az ember két szék között a pad alá esik…
D. R.: – Tapasztaltam a másik felét, milyen az, amikor nem lépik meg.
K. N.: – Azt mondják, az ember akkor sír, amikor senki nem látja, velem ez megtörtént. Nekem a gyerekek a mindeneim, és az nagyon jó, hogy tök jól viszonyulnak Rékához. Tarthat attól mindkét fél, hogy nem úgy fogják elfogadni, ahogy szeretné, de ennek is megvan a folyamata. Az első találkozásnál meg sem szólaltak, utána meg már…
D. R.: – De, azért megszólaltak.
K. N.: – Elmondtam az édesanyjuknak és Rékának is, a két gyerek közös pont lesz mindig, ballagás, aztán remélem, esküvő, satöbbi.
D. R.: – Az elfogadásról csak annyit, hogy sokszor ő mondja, menjünk le! És ha délután kettőkor le tudunk menni Sárisápra, még ha este haza is jövünk, imád ott lenni! Az nagy szó, hogy a bátyámmal jól kijön, aki pedig nagyon kevés embert fogadott el. Apának is vannak olyan szavai, amiket csak annak mond, akit bír, na és neki elkezdte mondani… Akkor már tudtam, hogy a családdal nem lesz probléma, befogadták.
K. N.: – Ez tényleg így van, mert amikor náluk valaki sütit süt, tudják, hogy jönnek a Norbiék.
D. R.: – Ez a másik, hogy konkrétan több mindenben kedveznek neki, mint nekem. (nevet) Anya meg apa megkérdezi mindig, hogy mit főzzenek, de sütikének lennie kell, mert Norbika jön. Erről meg csupán annyit: a nagybátyám azt kérdezte, amikor a felesége sütött kozáksapkát, ami egy kókuszos süti, hogy Norbiék jönnek?
K. N.: Az én családom is ilyen, nagy a família, és mindig az volt, ha összejövetel, akkor kaja, pia, a gyerekek meg rohangálnak százfelé. Nyilván az nem úgy megy, hogy fogadjuk be, mert ahhoz úgy is kell viselkedni. Nem magamat fényezve, de ha egy idióta fasz lennék, biztos nem fogadnának el.
D. R.: – Meg aztán anya és apa is olyan, hogy nehezen fogad be bárkit. Anya hamar meglátja a dolgokat az emberekben, és még ha sokszor nem is mondja ki, de sok mindent előre látott.
K. N.: – Rólam mit mondott?
D. R.: – Semmit.
K. N.: – Kellemes meglepetés. (nevet)
D. R.: – Tényleg nem mondott.
K. N.: – Nézd meg, ez a kapcsolat előnye is, ugye, nem nagyon járt haza.
D. R.: – Volt, hogy két hónapig…
– Látod, most meg miattad…
K. N.: – Kis túlzással, de heti rendszerességgel.
D. R.: – Jó, de más, mert van autó a seggem alatt, és elvisz, és így azért más, mint amikor busszal kellett menjek. Amióta focizom, és feljárok Pestre tizennégy éves korom óta, a szüleim mindig mentek, jöttek értem Dorogra. Felszálltam a buszra, és nem volt soha baj, de azért Dorogra be kellett jönniük, hogy kicsit hamarabb érjek haza, holott így is este tíz volt, aztán reggel hatkor mentem ugyanúgy, ez így kemény. Ezért szeretném én is lerakni a jogsit, ha úgy van, beülök, és csak megyek. Nekem apával nem volt sokáig olyan a kapcsolatom, ami közelít az ideálishoz, most meg már nagyon, ezért is szeretek hazamenni minél többször, amikor csak tudok.
K. N.: – A kényelmes, megszokott világomból kilépni egy idézőjelbe ismeretlenbe…
– Tizenkilencre lapot húztál, és huszonegy lett.
K. N.: – Nagyon szuggeráltam, hogy annyi legyen. (nevet) De tényleg, nemrég – miután már hosszú hónapok elteltek, – le is írtam, hogy szerintem jó döntést hoztam.
D. R.: – Csoda, hogy még együtt vagyunk, annyit vitatkoztunk, hogy azt el sem lehet mondani!
– Csak az a nem mindegy, hogy vitatkoztok vagy veszekedtek.
D. R.: – Azért veszekedtünk is…
– De ha úgy fekszetek le, hogy előtte kibékültök, mint a legendás Balázs Klári–Korda György házaspár…
K. N.: – Neki is megvolt a megszokott közege, ide ment bulizni, meg oda. A miénket szerintem lehet nevezni normális kapcsolatnak, és általánosságban mondom, az, hogy együtt vagyok valakivel, két hét alatt két éjszakát együtt töltünk, aztán megint két hét szünet, az nem ugyanaz, hogy együtt élsz valakivel, úgy kelsz és fekszel.
D. R.: – Jó, csak néha az nagyon sok amúgy, amennyi szeretetet a Norbi ad. Lehet, vannak olyan lányok, akiknek az kell, hogy puszi, meg gyere már ide, aztán matrica vagyok, mert rám ragad, na, én pont nem az vagyok! Néha le kellett állítani, hogy jó, elég, most már vegyél vissza, mert nekem ez sok. Ezekből voltak is vitáink, mert olyan nagyon szerelmes. Igaz? (szerelmes pillantásokat vet rá)
– Baj?
D. R.: – Nem, nem baj, mert most már csiszoltam rajta. Mondtam neki, én olyan vagyok, hogy nekem kell a szabadság. Ha el akarok menni a barátaimmal, akkor elmegyek, ha tetszik neki, ha nem, de hála Istennek, ebben is sokat változott. Az is tény, annyit dolgozok, meg edzés mindennap, hogy lelkierőm sincs sehová menni, de például a Balatonra le tudtam menni a barátnőmékkel. Az ilyesmi kell, hiába másfél nap volt, mert rossz időt fogtunk ki, de ebben a rövid időszakban feltöltődtem, velük voltam és nem csupán vele.
K. N.: Ugye ő élsportoló, én meg már nem leszek 50-szeres válogatott, maximum gombfociban. És nekem az elején nehéz volt feldolgozni – bár ezt soha nem mondtam neki –, hogy nem én vagyok a középpontban. Nem az van mindig, amit én akarok, és nem csak rólam szól az egész. Már mondta, hogy ne sajátítsam ki. Ha nem lennének gyerekeim, biztos nem így viselkedtem volna.
D. R.: Meg azért az előző kapcsolatában ki volt nyalva a segge, én meg nem fogom hagyni, hogy mindent itt hagyjon és én pakoljak utána, nem cseléd vagyok, hanem igenis neki is kell segítenie! Látod azt a kis táblát? (nevet)
– Látom.
D. R.: – Ki vannak osztva a feladatok, szóval kell segítenie, mert én nem fogom azt csinálni, hogy lefekszik a nappaliba, és majd odaviszem neki a kimagozott dinnyét.
– Hogy micsodát?
D. R.: – A kisfiai elmondták, az anyukájuk kimagozta, felkockázta és odavitte a kanapéhoz, mert azt kívánta. Na, hát én ilyeneket nem!
K. N.: – Mindig büszke voltam rá és mindenben támogatom, mellette kell, hogy álljak, ahogy fordítva is az idő előrehaladtával. Tudjuk, ha beszól az egyik a másiknak, mennyire kell komolyan venni, de tényleg azt mondom, elég jó irányba haladtunk. Az ismerősök mondják, milyen jó látni, hogy mindketten boldogok vagyunk. Amikor beszélek róla bárkivel, érződik rajtam, hogy tisztelettel vagyok iránta, hiába előtte való nap szinte kirúgtuk egymást a harmadikról…
D. R.: – Engem soha nem lepett meg senki a munkahelyemen is egy csokor virággal, ő igen. Az egyik kollégámmal rafináltkodtak, pont beengedős pultban ültem, amikor hívott telefonon a Tami (Erdélyi Tamara, az MTK korábbi kapusa, Demeter Réka munkatársa – a szerző), a teremfőnökünk levált egy kicsit, mert jött valami csomagom. Milyen csomagom? Én nem rendeltem semmit, főleg nem a munkahelyemre! Rongyolok be, hogy mi az, és már vett videóra a Tamara, mert ott várt egy csokor rózsa, éppen annyi szál, amennyi hónaposak voltunk, meg egy Merci csoki. Ott volt a főnököm is, az éttermi igazgató, és mondták, nem is láttak még így. Elpirultam és el is sírtam magam, mert ilyesmit még nem csináltak nekem.
K. N.: – Mondtam neki, addig örüljön, amíg ilyen vagyok, és nem az van, hogy nem érdekel. Nyilván féltem.
D. R.: – Ő ahhoz sincs hozzászokva, hogy fiúkkal nőttem fel, úgyhogy nem kell engem annyira félteni, van akkora pofám, hogy meg tudom magam védeni. Ha már nem írok, hogy hazaértem a melóból, jön azzal, miért nem írtam?
K. N.: – Tapasztalatból tanul az ember, hogy és mint, ezért is mondom, jó irányba haladunk. Jobb a kedve, főleg ha nem vagyok otthon. (nevet)
D. R.: – Akkor nyugim van.
K. N.: – Olyan dolgokban kezdtem változni, amire korábban azt mondtam volna, nemhogy nő, senki, még anyámék sem lesznek hatással. De úgy voltam vele, változtatni kell, mert van olyan ember, akiért megéri. Most már, ha leülünk öten-hatan a családból és beszélgetünk, sokkal többet ér, mintha elmennék iksz ipszilonnal bárhová. Nálam nincs olyan, hogy enyém vagy a tiéd, csak a miénk van.
– Ha a szívetekre teszitek a kezeteket, volt olyan pillanat, amikor veszélybe került a közös jövőtök?
D. R.: – Annál az esetnél, amikor az iPadbe belenézett. Az nagy veszekedés volt.
K. N.: – Igen…
– Nos, a terápiának lassan vége, talán érdemes lenne máskor is leülnünk.
Mindketten nevetnek. Majd úgy néznek egymásra, ahogy csak két szerelmes fiatal tud. Az már csupán a szerző személyes megjegyzése, hogy egy igen már elhangzott…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: