BUDAPEST » A bal lábában rendszerint visszatérő Achilles-ínsérülése miatt 28 esztendősen visszavonult az aktív játéktól Szabó Zsuzsanna. Személyében az egyik, ha nem a legnagyszerűbb és legsokoldalúbb labdarúgóját veszítette el a bajnoki ezüstérmes MTK, akit nem lesz könnyű pótolni.
Volt benne élet, volt benne lendület. Minden megmozdulása az előre való játékot, a támadófutballt idézte, ha a hátvédvonalban, ha a fedezetsorban jutott számára hely. Szabó Zsuzsanna még kérné a labdát, robogna vele a félpályán túl, bevezetve, belöbbölve, előreívelve a sűrűbe, a védők mellett és között meglóduló, vadul integető csatártársnak, de már nem megy. Egy nő mosolya közel a harminchoz a legszebb, utána már csak vakítóan elragadó, pátoszosan gyönyörű és gyémántragyogású, de a karrierjét a Rákosmenti TK-ban kezdő futballista szája lefelé görbülhet, mert tisztában van vele, hogy még legalább annyi jó éve lenne a pályán, mint amennyit összességében az Achillesével szenvedett – márpedig a közel öt esztendő minden, csak nem kevés.
– Sok álmatlan éjszakája volt? Vagy éppen amiatt nem, mert egyszerűen nem hozhatott más döntést?
– Nem volt egyszerű döntés, hiszen mégiscsak tizenhárom éve az életem része a futball – felelte az MTK immár csak korábbi 3-szoros válogatott kiválósága, a 28 évesen visszavonuló Szabó Zsuzsanna, aki a 2018/2019-es szezonban 16 NB I-es bajnokin egyszer bizonyult eredményesnek. – Ám egyrészről kénytelen voltam meghozni, mert egy folyamatosan visszatérő sérülésem már a hétköznapi életben is gondot okozott, másrészt, ha a szívemre teszem a kezem, sokszor teherként éltem meg azt, hogy edzésre kell mennem, hogy a hétvégéből egy napom elmegy. Belefáradtam. Már sajnos azt éreztem magamon, hogy nem azért járok le, mert élvezem, hanem úgymond kényszerből. Valószínűleg ezt a pillanatot nem kellett volna megvárnom, mert így nem csak úgy gondolok rá, mennyire szép volt.
– Végül mikor határozott úgy, hogy vége, nincs tovább?
– Lehet, ezt a döntést már a szezon végén meg kellett volna hoznom, de úgy voltam vele, hogy pihenek és a kezdésnek megint újult erővel nekivágok, de sajnos az első edzés után éreztem, hogy én ezt már nem szeretném csinálni…
– Nehogy félreértse, de utólag visszagondolva nem jobb lett volna, ha egy évvel korábban hagyja abba? Hiszen a bajnokként visszavonulásnál kevés szebb dolog van, éppenséggel a Mont Blanc az, mert ugye ez is csúcs, az is csúcs.
– Szerintem erre nem lehet jó alkalmat találni. Nyilván jobb érzés bajnokként szögre akasztani a cipőt, de ugyanakkor ott még visz előre az, hogy Bajnokok Ligája-selejtezőt játszhat az ember. Akkor ott kevésbé éreztem azt, hogy ezt itt kell abbahagyni, mint most. A lényeg, hogy bármikor is vonulok vissza, ugyanolyan nehéz lett volna meghozni ezt a döntést, mint most.
– A pálya bármely pontján tűnt fel, bárhol futballozott, megállta a helyét, amit csak kevesen mondhatnak el magukról. Jól sejtem, hogy védőként érezte a legjobban magát?
– Amikor még Sanyi bácsinál (Turtóczki Sándor, az MTK korábbi sikeredzője – a szerző) balhátvéd posztra kerültem, azt nagyon élveztem. Szerettem ott játszani, jó volt, hogy ugyanúgy fontos szerepem volt a támadásokban, hogy én indíthatom azokat, de egy idő után már nem szerettem ott futballozni, mert a védekezés sosem volt az erősségem, én nem tudtam olyan keménységgel beleállni a párharcokba, mint ahogyan azt egy védőnek kell. Támadóként a szélen szerettem nagyon lenni, illetve az ék mögötti pozícióban.
– Ha csupán egy MTK-mérkőzést mondhatna a sok közül, melyik volna az, amelyikre csettintene?
– Nem tudnék kiemelni egy meccset, mert nagyon sok olyan találkozón játszottam, amelyik valamiért fontos számomra. Ilyen például az Everton elleni BL-selejtező, amit még a régi stadionban játszottunk, és az a rengeteg ember – sajnos nem emlékszem a pontos nézőszámra, de a kispadok feletti rész tele volt – mind nekünk szurkolt. De idevehetőek azok a Fradi elleni összecsapások is, amikor nem mi voltunk az esélyesek, mégis mi nyertük meg azokat.
– Amennyiben visszapörgeti az eseményeket, mire a legbüszkébb?
– Az elért eredményekre. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy hétszeres magyar bajnokok, illetve háromszoros Magyar Kupa-győztesek. Úgy érzem, lényegében mindent elértem ebben a sportágban. Nagyon sokat köszönhetek a labdarúgásnak, gazdagon és szép emlékekkel hagyhatom magam mögött. Teljesen azért nem szeretnék elszakadni a focitól, még a futsalt megpróbálom. Majd kiderül, mennyire bírom, de az biztos, hogy fogok még labdába rúgni, viszont a mindennapjaimat már nem a labdarúgás fogja kitölteni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: