INTERJÚ » Kiss Baranyi Sándor: „Egy olyan kapcsolatban, ahol nincs rád szükség, nem szabad maradni”

BIATORBÁGY » Oktat, ismereteket ad át, instruál az előadóteremben – és a futballpályán. A zöld gyepen folytatott tevékenységét az ősz alkonyán edzőként „felfüggesztette” Kiss Baranyi Sándor, aki meglepetésre távozott a Pest megyei I. osztályú társulattól.

Alig múlt tizennyolc esztendős, amikor eldöntötte, ha már az átkozott bokasérülések a szó átvitt értelmében kettétörték a futballkarrierjét, tudatosan készül edzőnek, testnevelőnek. Elhivatottságára jellemző, hogy nem csupán a TF-en szerzett labdarúgóedzői diplomát, hanem a „licenc-létra” fokait is sikeresen megmászta. Rendszeres külföldi tanulmányútjai során mindig keresi az újdonságot, hiszen azt vallja: a jó pap holtig tanul.
– Bár ez a cím egy ideje már foglalt, kijelenthető, hogy Kiss Baranyi Sándor is a futball utazó nagykövete?
– Mondhatjuk, persze, lévén ez a hivatásomnak a lényege – felelte a hosszabb lélegzetvételű interjút az elmúlt években ritkán adó Kiss Baranyi Sándor.
– Nem fárasztó ez az egész? Egyáltalán tanárnak vagy előadónak tartja magát?
– Ez változó, mert a továbbképzéseken, a konferenciákon az ember elsősorban előad, az kevésbé interaktív, míg az edzőképzési kurzusokon, a tanfolyamok során arra igyekszem több figyelmet fordítani, hogy interaktív legyen és a hallgatók bevonásával történjen az oktatás, a képzés, az ismeretek átadása. De az eredeti kérdésre válaszolva én ezt egyáltalán nem érzem fárasztónak, még ha olykor az embert igénybe is veszi az utazás, az otthontól távoli tartózkodás és a napi nyolc-tíz órás tanfolyam, de amit szeretettel csinálsz, amiben hiszel, amit úgy érzel, hogy jó dolog és a jövő érdekében hasznos, akkor nem veszed észre, mennyi energiát emészt fel.
– Egyébként melyik „változatot” kedveli jobban?
– Mindkettőnek megvannak az értékei. Ha előadsz, akkor is magaddal tudod ragadni a hallgatóságot, lévén kapsz visszajelzéseket, létezik nonverbális kommunikáció, illetve a hallgatóság figyelméből tudsz levonni következtetéseket. Az interaktivitásnak pedig éppen az a lényege, a hallgatókból olyan gondolatokat, innovációkat és értékeket is elő tudsz hívni, hogy megnyílnak azzal, hogy bevonod őket, amit egy normál, több száz fős előadáson nem tudsz megtenni. Utóbbi esetén csak kapja az információkat és nincs lehetősége reflektálni rá. Azt gondolom, manapság az ilyesfajta interaktivitás, amit a napi kérdések során próbál bevinni az ember mind elméletben, mind gyakorlatban, nagyobb potenciált tud kihozni az edzőhallgatókból.
– Különösebb nonverbális jeleket nem fogok tapasztalni, ha a köhögés, esetleg a hümmögés nem számít annak. Nem emlékszem, hogy megnyilvánult volna a témában: az őszi idény vége előtt három játéknappal miért távozott a Pest megyei I. osztályú Biatorbágy éléről?
– Most már tudok róla beszélni, de ha nem bánja, onnan kezdeném, hogy közel másfél évvel ezelőtt elindult egy olyan program, ami igazából nem is akkor, hanem hosszú esztendőkkel korábban indult útjára. Amikor Budakeszin elindult egy utánpótlás-képzési program – lévén én 2003 óta biatorbágyi lakos vagyok, így a budakeszi egyesület 2005-ös alapításakor is már ott éltem –, amit a Buda környéki regionális együttműködés alapjának tekintettem. Az idő előrehaladtával a helyzet úgy alakult, hogy Budakeszin a kollégák hatékony együttműködésének és szakértelmének köszönhetően sikerrel lehetett vinni azt az utánpótlás-nevelési programot, amit terveztünk. Közben viszont Biatorbágyon is markáns igény jelentkezett arra, hogy picit több legyen az utánpótlás-nevelésből, illetve a futballból, mint amit az addigi potenciál lehetővé tett. Éppen ezért 2015 környékén egyfajta regionális labdarúgó együttműködésben gondolkodva előbb az utánpótlásban indult el az együttműködés, majd amikor az utánpótlást a megfelelő vágányra helyeztük – és mert kvázi ennek a Buda környéki labdarúgó régiónak a szakmai központja Biatorbágy lett –, akkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a képzésben a legfontosabb célunk az, hogy a fiatal játékosokat a felnőtt futballra készítsük fel. Ebben három nagyon fontos, meghatározó elem volt.
– Éspedig?
– A család, tehát a nevelés, az iskola, tehát az oktatás, illetve a futball, mint képzési terület. Ezek a gyerekek, akik nálunk futballoznak, tehetségesek, szorgalmasak, jól tanulnak, és ezen hármas egység mentén önmagukból akarják a legmagasabb potenciált kihozni, ami nem feltétlenül jelenti mindig a profi szintet, de teljes értékű emberként szerettük volna őket abban támogatni, hogy gond nélkül, problémamentesen épülhessenek be a felnőtt labdarúgásba. Így kezdődött ez a történet, és amikor a Biatorbágy felnőtt gárdájának kispadja üres volt, éltem azzal a lehetőséggel, hogy ebben a szellemiségben, a fiatalok integrációját támogatandó a csapat irányítását elvállalom. Nekem az MLSZ-ben engedélyezték, az edzőképzés mellett be tudtam iktatni az életembe, és ezzel elindult az a program, amit alapvetően két éves folyamat lett volna, mert azt felmértem, hogy hosszú távon ezt a kettős terhelést nehéz bírni. A legfontosabb cél az volt, hogy ennek az integrációnak, a fiatalok felnőtt futballba való beépítésének útvonalát kiépítsük. Olyan módszereket alkalmazzunk, olyan környezetet teremtsünk a felnőtt egylet környékén, amibe gond nélkül be tudnak illeszkedni az ifjak. Aki ismeri a labdarúgás környezetét, az tudja, ez a projekt mindig nagy kihívást jelent, amikor fiatalokra alapozva, értelmes emberekre szeretnéd a jövő felnőtt csapatát felépíteni, akkor az döccenőkkel és zökkenőkkel járó útvonal, főleg az eredményesség tekintetében. Mert a fiatalok teljesítménye nem lesz kiegyensúlyozott. Summa summárum, ez a folyamat zajlott pontszámban kifejezve hol kisebb hatékonysággal, hol egészen látványos folyamatok mentén. Ilyen volt a 2016/2017-es szezon második fele, amikor tavaszi második helyezést értünk el a Gödöllővel és a Vecséssel holtversenyben.
– Az valóban óriási menetelés volt emlékezetes meccsekkel, felejthetetlen biatorbágyi győzelmekkel.
– Nagyon magas szintű eredményességet produkált a csapat, de ebből a magunk mögött hagyott őszre visszalépés következett, ám ennek is megvolt a nyilvánvaló szakmai magyarázata, hiszen két, az előző szezonban alapemberré váló fiatalember máshol folytatta pályafutását. Fodor Dániel a Budaörs NB II-es alakulatához került, Stadler Bence pedig – aki hála Istennek, okos fiú, no és a csapat meghatározó tagja volt, ugyanis futballozni tudó, kiváló szellemű belső védőről beszélünk – külföldre ment egyetemre. Természetesen a pótlásokkal kapcsolatban voltak alternatívák, de különböző okok miatt nem tudtuk realizálni. Célzott igazolásokkal szerettük volna a két távozónkat pótolni, ám maradt a B útvonal, ami röviden az, hogy folytassuk a további fiatalítást, mivel különösebb eredménykényszer nem feszélyezett minket, nem szerettünk volna mindenáron bajnoki címet szerezni, nem várta el senki a környezetünkben és mi magunktól sem, hogy mindenáron a második pozícióban zárjunk. Ezzel szemben azt mondtuk, szeretnénk az előző évadbeli teljesítményünket megismételni. Összességében: mivel nem jött össze a pótlás, megoldjuk fiatalokkal, kiválasztjuk közülük azokat, akik élni tudnak a lehetőséggel, és beépülnek a csapatba, ám ez a folyamat nem mindenkinek nyerte el maradéktalanul a szimpátiáját.

– Itt és most a vezetőkre gondol?
– Inkább azt mondom, teremtettünk egy kiváló utánpótlást, az országos bajnokságokban is markáns jelenünk van, mivel a Viaduktnak teremtettünk egy olyan jövőképet, ami hosszú évtizedekre meghatározhatja a klub életét, és ebben a folyamatban az első csapat szerepét nem minden vezető fejében sikerült tökéletesen identifikálni. Természetesen az, hogy nem nyertél négy-öt meccset zsinórban és nem győztél sok góllal, olykor-olykor elbizonytalanított egyes személyeket a környezetemben, és hát ugye, ennek a jelét az intelligensek kevésbé, a kevésbé intelligensek nagyon markánsan az ember tudtára adják… Amikor számomra nem kompetens személy fogalmaz meg szakmai véleményt – holott sem a korábbi edzői pályafutása, sem a szakmai munkája, sem a vezetői tevékenysége nem lehet kompetens ebben a témakörben –, akkor az ember két dolgot tehet. Az egyik, hogy szembeszáll és nyilvánosan veszekszik, a másik az, hogy megpróbálja észérvekkel meggyőzni ezt a kört. Aztán az észérvekkel való meggyőzésnek van egy fordulópontja, amikor azt mondom: én nem szeretnék vitatkozni. Van, amit képviselek, van, amit szent ügyként kezelek, és azért dolgozom nem csupán én, hanem a csapat is, és ha ez nem működik, akkor nincs rám szükség.
– Ez ennyire egyszerű?
– Persze, hiszen akkor valószínűleg ezt a változást, a fejlődést nem feltétlenül akarja mindenki. Ez akkor derült ki – és erről nem nagyon beszéltem, nem érzékeltettem eddig, láthatta, a Sportszeletben is mindig igyekeztem intelligensen, kulturáltan megfogalmazni a mondandómat a nyilatkozataimban még akkor is, ha kritikai észrevételem volt –, amikor megkaptam az első nagy pofont. A Százhalombatta elleni 8–2-es hazai győzelem után úgy jöttem fel a kispadtól, hogy annyit sem mondanak, bú vagy bá. Márpedig egy csapat a közvetlen riválisa ellen nem túl gyakran szokott ekkora különbséggel nyerni… Kiegyensúlyozottan szerepeltünk az ősszel annak ellenére is, hogy a fentebb említett két kulcsjátékos elment, ugyanis minden mérkőzésünkön döntetlen körüli eredményeink voltak. Nem titok, összesen harminc pontot akartunk szerezni, amiből végül huszonnégyet gyűjtött be a csapat az ősz végére, tehát nagyságrendileg néhány egységgel maradtunk el ettől, de hogy az említett 8–2-es siker után nem kapsz a vezetőktől annyit, hogy gyerekek, ez azért jó volt…
– Kulcsmomentumként értékelte a történteket?
– Ez volt az a szituáció, amikor el kellett gondolkodnom azon, nem biztos, hogy mindenki azonosul az elképzelésekkel, és nem biztos, hogy mindenki szeretné, hogy értelmes emberekkel, szakmai alapon, stabil munkával két-három éven belül felépítsünk egy olyan csapatot, ami a stabil utánpótlásbázisra épülve hosszú távon a megyei első osztályban markánsan is jelen van, illetve rövidesen készen álljon arra, hogy megállja a helyét az NB III-ban. Ezután volt még két mérkőzésünk, amiből rosszul jöttünk ki, Nagykátán 4–3-as kudarcot szenvedtünk, majd hazai pályán 4–1-re kikaptunk a Dabas-Gyóntól egy olyan meccsen, amelynek az első félidejében szenzációsan játszottunk, ám a második felvonás elején, 1–1-nél százszázalékos, ajtó-ablak ziccert hagytunk ki, és utána ránk nem jellemző módon próbáltunk támadni, így átrohant rajtunk a Dabas-Gyón. Ebben a mentális állapotban, ilyen környezeti hatások mentén úgy éreztem, fel kellett ajánlanom a vezetőknek – mert van azért etikai normám –, ha úgy gondolják, nem csinálom tovább. A csapatot sajnálom a legjobban, mert minőségi munkát tudtunk végezni, nagyon jó partnerek voltak a játékosok. A megyei első osztályban nem megszokott dolog, hogy a másfél év alatt kilencvenöt százalékos volt az edzéslátogatottság. Egy rendkívül értelmes, intelligens, igazi csapatként működő közösséget hagytam ott, egy olyan alapot, amire a későbbiek során bárki nagyon komoly várat tud építeni, tele potenciális fiatalokkal, tele olyan értékes tapasztalatokkal felvértezett labdarúgókkal, akik játékosként képesek az első osztályban igen komoly teljesítményt nyújtani.
– Biztosan a legjobb megoldást választotta?
– Nézze, ebben a helyzetben úgy gondoltam, ezt így nincs értelme tovább folytatni. Szó szerint azt tudom mondani és nem is bánom, ha ez így megjelenik: egy olyan kapcsolatban, ahol nincs rád szükség, nem szabad maradni. Ennek számtalan jele volt, mivel az asszisztens edző egyben az U19 trénere is, tehát a mérkőzéseken nem minden esetben volt segítő, nem volt technikai vezető a csapattal, nem volt egészségügyi személy, aki a társulatot elkísérte volna a mérkőzésekre. Azt látom, hogy a kiemelkedő eredményeket elérő alakulatokat elkísérik a háttértámogatók. Nyugodtan leírhatja, nálunk Biatorbágyon egy személyben voltam technikai vezető, masszőr, orvos, szerelésfelelős, asszisztensedző.
– Nem akarom elviccelni, de legalább többszörös pénzt kapott a „szétszakadásért”?
– Dehogy! Félreértés ne essék, amatőr klubnál önkénteseknek kellene elvégezniük ezeket a feladatokat, és valljuk meg őszintén, itt is megvoltak ezek a szereplők, csak éppen valakinek utasítania kellett volna ezeket az embereket, hogy végezzék el feladataikat. Nos valamiért ez nem történt meg… Mit tudsz csinálni egy olyan házasságban, ahol azt érzed, nincs rád szükség? Abban nem szabad benne maradni! Vannak az életben olyan helyzetek, amikor a szíve ellenében kell az embernek döntenie és az eszét kell használnia. Azért sajnálom ezt, mert nagyon hittem ebben a biatorbágyi történetben és hiszek is benne, mert ha élek, valószínűleg negyven év múlva is Biatorbágyon fogok élni, így figyelemmel követem a Viadukt szereplését. Amikor eljöttem, abszolút barátsággal, vita, hangos szó nélkül tettem. A távozásom felajánlásakor a kompetens vezető – aki a munkáltatóm volt – csak annyit kérdezett, hogy mikortól szűnjön meg a szerződésem… Azt vallom, ott kell dolgozni és azokat a küldetéseket kell teljesíteni, ahol az emberre szükség van. Hála Istennek, az életemben számtalan olyan kihívás van, megannyi olyan feladat talál meg, amit a biatorbágyihoz hasonlóan motiváltan fogadok.
– Felteszem, a biatorbágyi munkája nélkül sem malmozással vagy gereblyézéssel teltek volna a hétköznap estéi, illetve a hétvégéi.
– Pluszvállalás volt a részemről, kizárólag azért, mert a futballrégió, lakóhelyem és városom 2005 óta tartó folyamatos projektjének lett volna a koronája, hogy az utolsó lépés is legyen meg.
– Hogyan tovább?
– A Magyar Labdarúgó Szövetségnél rengeteg teendőm van, és szerencsére mindig megtalálnak különböző kihívásokkal. A közeljövőben el fogom dönteni, hogy a lehetőségeim közül mit választok és merre folytatom a szakmai pályafutásomat, ám hogy ezt edzőként vagy sportvezetőként teszem meg, azt jelen pillanatban még nem tudom megmondani.