Tulajdonképpen visszavonult. Nem is olyan rég a(z akkor még létező) Lombard Pápa kapuját védte, olykor a Ferencváros vagy az Újpest ellen, hiszen jöttek a meccsek és velük együtt a bravúrok sorozata. Sokan arra esküsznek, ha manapság valamelyik NB I-es csapatban védene, Szűcs Lajos most is ott lenne a legjobbak között – negyvenhárom esztendősen.
A begyakorolt figura hatszor ismétlődött. Ha gólt szerzett az RKSK az első félidőben, Szűcs Lajos felállt a kispadról és az oldalvonal mellett, lekocogott az alapvonalig, pacsizva a rákosmenti együtteshez tartozó személlyel. Telt-múlt az idő, és a Bundesligát is megjárt korábbi 3-szoros válogatott cerberus egyre mosolygósabb arccal szedte a lábait. Nem túlzás, volt oka az ünneplésre a kétszeres magyar- és egyszeres német bajnok, nem mellékesen kétszeres Magyar Kupa-győztes sportembernek, hiszen az RKSK befűzte a Tom és Jerry címet viselő oktatófilmet, elvégre macska-egér harc folyt a pályán.
– Több kifutása volt a BKV Előre ellen az oldalvonal mellett, mint hajdanán az FTC kapujában egy-egy rázósabb bajnokin. Meccsel, vezényel, irányít. Öné a kispad, egyúttal a felelősség?
– Az igazság az, hogyha a beosztásokat nézzük, én vagyok a szakmai igazgató, így a vezetőedző az én hatásköröm alá tartozik – mondta Szűcs Lajos. – Ettől függetlenül a pályán az történik, amit a vezetőedző szeretne, az összeállítást tekintve szintén. Nyilván megbeszélünk mindig mindent, közös nevezőn vagyunk, de tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, én vagyok a csapat szakmai igazgatója, illetve a klubnál a központi kapusedző.
– Ez azt jelenti, hogy nem is lép többet pályára az RKSK színeiben?
– Le vagyok igazolva, mint játékos, de fiatal kapusaink vannak, övék a jövő. Sajnos nekem ebben a játékban már csak múltam van.
– Miket nem mond!
– De, azért ezt negyvenhárom évesen az ember nyugodtan kijelentheti, ám nyilvánvaló, ha olyan probléma adódna, szívesen beállok a kapuba is.
– Akkor megszűnik az, ami korábban volt, miszerint az egyik összecsapáson ön, a következőn pedig a sokra hivatott Markek Tamás védett?
– Nem, ez nem így volt. Én védtem az első hat-hét fordulóban, és amikor az előző vezetőedzőt menesztettük, akkor a Tamásnak mondtam – miután elszállt az a lehetőség, hogy a másodosztályba lépjünk legalább legjobb harmadikként –, hogy megadom neki a lehetőséget, bizonyítson a hátralévő mérkőzéseken. Bizonyított, és úgy gondolom, jó szellemű, munkára vágyó játékosról beszélünk, aki szép jövő előtt áll. Képesnek tartom arra, hogy magasabb osztályban is megállja a helyét.
– És a csapat? Mert aligha erre számított a nyitányon – az RKSK szempontjából pozitív értelemben, persze.
– Az egyik szemem sír, a másik nevet. Azért sír, mert a második félidőt emberelőnyben elveszítettük 2–1-re, viszont az első játékrészt megnyertük 6–0-ra, és ha a kilencven percet nézzük, 7–2-re győztünk, ami magabiztos RKSK-siker volt, de sajnos előjött belőlünk a magyar mentalitás, amikor kicsit már könnyebb a mérkőzés, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy könnyelműsködjünk, hogy ne annyit fussunk, hogy ne legyünk annyira fegyelmezettek. Mindig azt mondom, az ellenfelünket azzal tudjuk a lehető legjobban megtisztelni, hogy amennyire csak tudjuk, megverjük. Ha ez öt, akkor öt, ha egy, akkor egy, ha nyolc, akkor nyolc, ha tíz, akkor tíz. Ezért szép a futball, ezért jönnek ki az emberek. Megmondom őszintén, a második félidei játékunkért szégyellem is magam és egyáltalán nem vagyok elégedett.
– Próbálja ezt a mentalitást elűzni a fejekből, az öltözőből és a pályáról kiírtani?
– Ez a jó kifejezés rá, de mondok erre valamit. Óriási Ferencváros-szimpatizáns vagyok, ezt mindenki tudja. Amikor a Fradi megverte otthon 6–2-re és parádézott a Diósgyőr ellen, majd jött a Paks elleni meccs, a legtöbben azt mondták, hát ez sima ügy! Úgy gondolom, ha Dibusz Dénes nem fog ki jó napot, akkor a Fradi pontokat veszíthetett volna. Most, a mi meccsünkön 6–0-nál már arról beszéltünk a vezetőedzővel, hogy nagyon nehéz dolgunk lesz a következő hétre felkészíteni a játékosokat, mert igencsak féken kell őket tartani, nehogy ebből a mostani mérkőzésből induljanak ki, hogy 6–0 volt a félidő és majd ismét sima gálameccs vár ránk. Abból induljunk ki, hogy megint egy komoly ellenfél következik, fel kell lépni a következő lépcsőfokra, meg kell verni őket. Ha a mérkőzésben 1–0 van, akkor annyira, ha 5–0, akkor meg 5–0-ra.
– Nem is baj, hogy felhozta a Ferencvárost: mit szól a nyáron történtekhez? Mert úgy tűnik, a bajnoki címet és a Magyar Kupa-győzelmet a kukába lehet dobni, hiszen a határon túl ez semmit sem ér.
– Hm… Ez nehéz kérdés, nem is nagyon szeretnék állást foglalni. Úgy éreztem, a Ferencváros abba a hibába esett bele, hogy elhitte, az albán csapat elleni meccseket csak ők nyerhetik meg, csak ők juthatnak tovább. Ugye a futball már csak olyan, hogy büntet, de azt azért nem mondanám, hogy a bajnoki aranyérmet, valamint a Magyar Kupa- és Szuperkupa-győzelmet ki lehet dobni a kukába, elvégre azt elérte a társulat. Az FTC kiemelkedik az NB I mezőnyéből, nemcsak csapatként, hanem minden tekintetben. Nyilván én ferencvárosi érzelmű vagyok, de az abszolút kudarc, hogy a második helyezett tiranai gárda ellen nem tudta kiharcolni a továbbjutást. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a selejtezők selejtezőjében.
– Hadd vitatkozzak: értem az érveit, hogy az FTC megharcolt az itthoni dicsőségekért, amiért jár is az elismerés, de mégis, akkor mi az értékmérő? Hiszen hiába adott minden körülmény, úgy tűnik, a Ferencváros Thomas Dollal a kispadon harmadik próbálkozásra, a Partizani Tirana ellen sem tudta átlépni a saját árnyékát.
– Visszavezetném ezt sok mindenre. Elég sok pozitívum érte mostanában a magyar labdarúgást. Az is az, hogy a Ferencváros nyerte a bajnokságot, ahogy az is pozitívum, hogy kijutottunk az Európa-bajnokságra, no és persze, hogy a tizenhat közé kerültünk. Mindenki várta, hogy majd a magyar klubcsapatok is virítanak valamit a nemzetközi kupákban, de augusztus elején nincs már egyetlen együttesünk sem a nemzetközi porondon, ami szégyenletes.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: