Immár fél éve nincs közöttünk. 2015. december 18-án, életének 20. évében tragikus autóbalesetben elhunyt ifj. Sárdi János, a Törökbálinti TC korábbi labdarúgója. Az alábbiakban egy névtelenséget kérő közeli ismerőse beszél a fájdalmas veszteségről, az elhunyt egykori csapattársról és barátról.
Feszülten, segítő szándékkal jöttek, leszegett fejjel, némán távoztak. A fiatal férfi már halott volt, amikor sziréna robaja verte fel az amúgy sem csendes Raktárvárosi utat. A közel fél esztendővel ezelőtti közlemény egyértelműen fogalmaz: „Lesodródott az úttestről és egy út menti fának csapódott egy személyautó péntek reggel Pest megyében, a Budaörs és Törökbálint közötti Raktárvárosi úton. A balesethez a törökbálinti katasztrófavédelmi őrs hivatásos tűzoltóit riasztották, akik áramtalanították a járművet és megkezdték a műszaki mentést. A gépkocsi sofőrje a roncsba szorult, őt a tűzoltók feszítővágó segítségével szabadították ki. A mentőszolgálat szakemberei a kiszabadított fiatal férfit többször újraélesztették, ám a többszöri újraélesztési kísérlet ellenére a férfi helyszínen elhunyt.”
Ifjabb Sárdi János mégis itt van. Velünk, közöttünk, akik őrzik és ápolják az emlékét. „A labdarúgást körülbelül hat-hét évesen, velem együtt kezdte Törökbálinton – kezdett bele mondandójába az egykori barát. – Nagyon tehetséges volt, a gyorsasága már akkor is kiemelkedett, jó jobb lába volt, meg aztán nagyon szorgalmas volt, de akadt egy időszak, amikor más edzőhöz kerültünk, akkor elég sokan abbahagyták ezt a sportot, elég kevesen is maradtunk. Ő az általános iskola vége felé megismerkedett a küzdősportok világával, azt is űzte haláláig, és elég komoly sikereket el is ért benne. Voltak az életének rosszabb időszakai, de ezekből sorra ki tudott lendülni nagyrészt önerőből, bár a szülői háttere maximálisan megfelelő volt egy nagyszerű ember létrejöttéhez. Mostanában a tanulásra gyűjtötte a pénzét, mivel tovább akart tanulni, ám valószínűleg csak fizetős helyekre tudott volna bekerülni, ezért éjszakai műszakokat is vállalt mindenféle munkahelyeken. Épp egy ilyen egész éjszakás műszakból hazafelé jövet aludt el a volán mögött…”
A képek sokkolják, felkavarják az embert még hat hónappal a tragédia után is. „A hírt onnan tudtam meg, hogy bemondták a rádióban, Törökbálinton egy fiatal, tizenkilenc-húsz éves srác szenvedett autóbalesetet – folytatta a barát. – Az itthoniak természetesen egyből hívtak telefonon, mivel én is épp úton voltam hazafele, de megnyugtattam őket, hogy nem én voltam az. Este hívott fel egy barátom, hogy ugye, ez valami rossz vicc? Hirtelen nem is tudtam, hogy miről van szó, de egyből megkerestem egy jó barátját ez ügyben, aki azt mondta, hogy ez a szörnyű hír sajnos igaz… Érzelmileg a december eléggé megviselő volt nekem. Senkinek sem kívánok ilyen időszakot…”
Victor Hugo szerint „az ember joga a könnyekhez nem évül el soha.” Nincs fellebbezés, csak végítélet. A gyász és a fájdalom kettőse ott toporog a lélek sarkán – most és mindörökre.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: