INTERJÚ » Leskó Zoltán: „Megcsömörlöttem a futballtól”

CIPRUS » Kétszeres bajnokcsapatot hagyott hátra – és Magyarországot. A Tököllel megnyerte a Pest megyei I. osztályt, majd az NB III, Duna-csoportját is. 2003 és 2008 között valósággal a csodájára jártak a társulatnak, amely nem jutott volna el a „megye-egy” alsóházától az NB II-ig, ha nem Leskó Zoltánnak hívják a gárda edzőjét. A nemrégiben a hatvanadik életévét betöltő szakember több mint egy évtizede él a szerelem szigetén, és olybá tűnik, már nem is bánja, hogy így alakult az élete. A közelmúltban Cintia lánya segítségének köszönhetően hosszabb lélegzetvételű interjút adott a Foci a köbönnek, amelyben részletesen elmondja, mi vezetett a tököli búcsúhoz és ahhoz, hogy meg sem állt Larnacáig.

– Száműzetésben van? Amennyiben Thököly Imrét állítanám párhuzamba az ex-tököli trénerrel, az azért szép kis történet lenne. Mert ha most azt mondaná, hogy a szerelmet kutatva az ottani istennő miatt ült repülőre vagy pattant lóhátra, nem hinném el, hiszen csodálatos asszonnyal áldotta meg a Teremtő. De akkor mégis mi a csudát keres Cipruson?
– Lassan tizenkét éve vagyok kinn, egész egyszerű prózai oka van, akkoriban megcsömörlöttem a futballtól – válaszolta Leskó Zoltán. – Azt mondtam, ilyen nincs, ami velem megtörtént, de erről majd később. Magyarországon a civil életben kerestem munkalehetőséget, de nem találtam. A lányom, Cintia akkor már Cipruson élt, kijöttünk meglátogatni, és úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy kinn maradunk. És ennek már tizenkét éve lesz szeptemberben.

– Egy pillanatig sem gondolta meg magát?
– Nem bántam meg, hogy kijöttem és itt kerestem munkát, mert sokkal jobbak a lehetőségek, ráadásul egy nagyon korrekt kis szigetről van szó. Normálisak az emberek és minden másként megy, mint Magyarországon. Félreértés ne essék, nem akarom bántani a hazámat, de tényleg nem ugyanaz van itt, mint otthon. Most már jól érzem magam, nincs semmi gond, bár a foci hiányzott úgy egy-két évig.

– Az fel sem merült, hogy szerepet vállaljon a Doxa Katokopia, az Othellos Athineou vagy a szintén dallamos nevű Xylotympou klubcsapatok bármelyikénél?
– Itt nem, de volt megkeresésem Magyarországról. Már két éve itt éltem, amikor egyszer csak Szentes Lázár keresett, hogy szeretne visszahívni Diósgyőrbe, az utánpótláshoz. A klubnál korábban voltam edző és játékos is, így hazamentünk, tárgyaltunk, ám arra az elhatározásra jutottam, hogy nem. Tudja, akkor még nem voltak ilyen állapotok a labdarúgásban, mint mostanság. Lehet, hogy szerződést kötöttek veled, de lehet, hogy egy év múlva azt mondták volna, mehetsz. Akkor kezdd újra, meg aztán kifizetnek, nem fizetnek. Diósgyőrben akkor kezdett a klubnál valami épülni, de egész egyszerűen nem mertem belevágni. A Tökölön történteket követően nem volt bátorságom a labdarúgással foglalkozni, de majd elmondom azt is, hogy miért.

– Ha gondolja, felőlem kezdheti. Nyilván olyan volumenű negatív hatás érhette, amiért kis túlzással Ciprusig menekült.
– Egy kicsit hosszabb lesz, nem baj?

– Dehogy, csupa fül vagyok!
– A Honvédtól való távozás után Szigetszentmiklósra költöztem, ott építkeztünk és a Tököl megkeresett. Őszintén megmondom, nem volt más ajánlatom, én meg úgy voltam vele, mivel akkor még fiatal voltam, negyvenkét éves, igent mondtam nekik. Nagyon fontos, hogy olyan megyei I. osztályú egyletről beszélünk, amely minden évben épphogy bennmaradt. Abszolút nem volt rend, és én azt kérdeztem tőlük: mit szeretnétek, mi legyen itt, mit tudok hozzáadni? Azt mondták, legyen jó kis csapatunk, ne álljunk kiesésre, ne kelljen izgulni a végén. Úgy reagáltam, ha nem vagyunk az első nyolcban, küldjetek el! Negyedikek lettünk úgy, hogy a „félidőben” a harmadik helyen álltunk, de tizennégy emberem volt összesen. Egy kicsit összeráztam őket, elkezdtünk dolgozni, jó volt az egész. A második évben már annyira odafigyeltek rám, hogy mondhattam, kérnék ide négy-öt játékost, mert minimum tizennyolcas keret kell. Mert bizony volt olyan bajnoki, amikor nem tudtam cserélni, mert a padon egy emberem ült, tizenhárman voltunk, és kapust mégsem cserélhettem be. A második évben azzal kezdtem, hogy megpályázzuk a dobogót. Én mondtam nekik és nem ők nekem!

– Fluimucil-tévéreklám újratöltve: de miért?
– Mert nem tudok célok nélkül létezni. Azt akartam, hogy mindig előrébb lépegessünk, és végül be is jöttünk a harmadik helyre úgy, hogy a szegény megboldogult Varga Zoli vezette Aszód lett a negyedik. A következő évadban pedig azt mondtam újra én, hogy lépjünk bátran előre. Belelkesedtek, és kérdezték, hogy akkor megnyerjük? Azt én nem ígértem meg, mert az a legnehezebb, de ha újra a dobogón végzünk – persze jobb lenne az első vagy a második helyen –, nem lennék csalódott. Nem mondom, hogy könnyen, de az utolsó forduló kilencvennegyedik percében dőlt el a dolog, ám végül megnyertük a bajnokságot. Nem szeretném magam dicsérni, de innentől kezdve nagyon elfogadtak, hallgattak rám. Én mondtam, ha indulunk az NB III-ban – márpedig indultunk –, akkor minimum négy edzést szeretnék, illetve még kérek játékosokat. Akkor már megnevezhettem, kiket akarok odavinni, illetve csak úgy jöhettek oda próbázók, hogy egy hétig teszteltem őket. Megváltozott minden a közel három évvel ezelőtti állapothoz képest, pedig amikor először odamentem, akkor ott volt kicsi, nagy, kövér, sovány, negyvenéves meg tizennégy éves. Ezt szó szerint és komolyan mondom, tiszta vicc volt az egész. Amikor odakerültem, bizony nem csodálkoztam, hogy minden évben éppen bennmaradtak a Pest megyei I. osztályban. Nekikezdtünk egy nagy melónak, az első évben – erre talán ön is emlékszik – egy év hazai veretlenség mellett újoncként negyedikek lettünk az NB III-ban. Akkor már éreztették velem, hogy nem szeretnék, ha elmennék, de közben már volt más ajánlatom is. Nem az NB I-ből kerestek, de a környékből, ahol jobbak lettek volna a lehetőségek. Ám én hülye úgy voltam vele, hogy már elkezdtem valamit felépíteni, akkor csináljuk tovább. Szűkítették az NB III-as mezőnyt, a csoportokban húsz csapatból tizenhat maradt, a Tamási nevű társulatot átrakták hozzánk, amely a Dráva-csoportban elég jól szerepelt. Azzal nyitottam, hogy „gyerekek, legyünk az első hatban.” És akkor azt mondták, jó. Mindent elfogadtak, mert előtte NB III-as múltja sem volt a Tökölnek, nemhogy újoncként elért negyedik pozíciója hazai veretlenséggel. Elindult a bajnokság, jól szerepeltünk, végig az első háromban voltunk, a Százhalombattával és a Pénzügyőrrel mentünk, de mi csak játszottunk, amit úgy értek, nem volt olyan célunk, hogy megnyerjük az NB III-at, ám egyszer csak a tabella élén találtuk magunkat, mert volt egy elmaradt bajnokink és azt behúztuk. Két fordulóval a vége előtt mentünk a Pénzügyőrhöz, amely előtt két ponttal vezettünk, ha jól emlékszem. Kikaptunk egy nagyon szoros és jó meccsen, de megérdemelten, mert jobb volt az ellenfél. Belenyugodtunk, hogy valószínűsíthetően már úgyis dobogósok vagyunk, túlteljesítettük a célt, meg aztán úgysem akartunk bajnokok lenni, ami hülyeség, hiszen miért ne akarnál? Maximum nem mész feljebb, viszont minden meccset meg akartunk nyerni, így is játszottunk. Az utolsó előtti körben idegenbe mentünk, a riválisunknak rúgtunk egy négyest, örült mindenki, most már megvan a dobogó, mivel a Százhalombatta le volt maradva, sanszosabb a második hely, mint a harmadik. Szállunk fel a buszra, amikor valaki telefonált, hogy kikapott a Pénzügyőr, elsők vagyunk! És van vissza egy forduló úgy, hogy otthon futballozhatunk. Mondanom sem kell, jött a Martonvásár, mi pedig kétezer-kétezer-kétszáz néző előtt nemcsak az aktuális meccset, hanem a pontvadászatot is behúztuk. Örömünnep kerekedett, pedig szóba sem került, hogy feljussunk az NB II-be. Megnyertük, de miért ne nyertük volna meg, elvégre azért játszik az ember, és engem nem érdekelt, hogy indulunk vagy nem indulunk a másodosztályban. Azt mondtam a srácoknak is a Martonvásár elleni mérkőzés előtt az öltözőben, hogy „volt már ilyen az életetekben, volt már NB III-as bajnokcsapat Tökölön? Örök történelem lesztek a városban!” Így mentünk nekik és ez sikerre vezetett.

– Minden szépnek és jónak tűnhetett ekkor, aztán mégsem így alakult.
– Azt szerették volna, hogy maradjak tovább – és itt jön a csavar. Nem akartam hurokba dugni a fejem. Nem titok, akkor érdeklődött irántam a Százhalombatta is. Gondolkodtam, mi lesz, mert tudtam, hogy amatőr gárda a miénk. Tizenötmillió forintunk volt az NB II-es bajnokságra, el tudja ezt képzelni? Akkoriban nyolcvan-százmillió alatt nem indult társulat a második vonalban, mi meg abszolút amatőrként, meccspénz és minden nélkül, de nem is ez a lényeg. Nekem ezt mondták: „Zoli, a város történetében ilyen nem volt, hogy a magyar másodosztályban szerepeljünk, vágjatok bele, az se baj, ha egy évig vagyunk ott, te pedig addig vagy itt edző, amíg csak akarsz, annyit tettél az elmúlt időszakban Tököl labdarúgásáért.” Na, ezek után félévkor kidobtak, konkrétan az első tavaszi forduló után, de ennek is története van. Ezért mondtam, hogy hosszú lesz.

– Semmi gond, hallgatom!
– Lehet, emlékszik még rá, de akkortájt párhuzamosan Kecskeméten is voltam edző, és elmentem az akkori elnökhöz, Rózsa Palihoz. Már ő sincs a labdarúgásban, pedig később, még az NB I-ben is ő volt az egyesület első embere. A télen elkértem tőle három játékost, mert mondtam Tökölön, hogy meg kell erősíteni a csapatot, lévén kettőt meg tudunk előzni még amatőr körülmények között is. Hoztuk a Gasparikot, valamint a kis Medgyesit a Fradiból (Gasparik Andrást és Medgyesi Józsefet – a szerző), valamint két romániai labdarúgót, akik nem is voltak rosszak. Demény Norbert és Asztalos Ferenc közül az előbbi volt a jobb, játszott is, no de nem is ez volt a lényeg. Nekiláttunk a felkészülésnek, Szigetszentmiklóson minden este edzettünk villanyfényben, béreltük a pályát, és nagyon jól összeállt a csapat. Mentünk a tavaszi első bajnokira, az első helyezett Szolnokhoz, ahol kikaptunk 2–1-re, de úgy, hogy 1–0-nál nem kaptunk meg egy jogos 11-est, és itt jött megint egy kis csavar. Reklamáltam a bírónál, aki kiállított. Nagyon szoros meccset vívtunk és már akkor láttam, hogy ez a csapat nem fog kiesni. Hazamentünk és kedden jött egy telefon, hogy nem velem képzelik el a jövőt. Abba gondoljon bele, hogy közel öt év után még a szemedbe sem mondják, nem hívnak oda, hogy gyere, ülj le Zoli, köszönjük. Érti?

– Erre ön?
– Megkérdeztem az elnököt, hogy „most küldesz el? Ez a csapat tuti bennmaradó, láttad, a Szolnokot szorongattuk idegenben.” Akkoriban így kezdődött a tabella: Szolnok, Fradi, Kecskemét. Pariban voltunk, de azt monda, ha nem vált, a bírók miatt szívni fog a csapat. Nem ezzel a szóhasználattal, ahogy most én említettem, de a lényeg az, hogy a sporik pikkelni fognak a társulatra, mert én kiállíttattam magam. Ezt nem hittem el és nem tudtam elfogadni indoknak sem. „Mondjátok meg, mit akartok, és én félreállok!” Ezt is megkapták, miközben az utolsó havi pénzemet a mai napig nem adták oda. Nem nagy összegről volt szó, ezt is leírhatja: százharmincezer forintért voltam edző a magyar másodosztályban úgy, hogy mellette dolgoznom kellett. Egyedüliként a mezőnyben, meg aztán egyébként sem voltam profi, miként a játékosaim is mind dolgoztak. Innentől összeomlott bennem a világ, mert olyan emberekben csalódtam, akikben addig bíztam. A csapat természetesen bennmaradt, hiszen a társaság nagyon össze lett szedve, a fél gárdát kicseréltük még decemberben, és már látszott a Szolnok ellen is, hogy nem lesz gond az osztályváltás elkerülésével. Ám ahogy nézem, ennyi idő elteltével is ugyanott tart a klub, hiszen javarészt küzd a bennmaradásért, mint amikor elindultam velük.

– Ezek szerint követi az egyesületnél zajló eseményeket?
– Hallottam dolgokat, meg amikor néha otthon voltam, kérdezgettem egy-két embert, de azt tudom, hogy nem igazán acélosak. Nagy csalódás volt ez nekem, fél évet vártam otthon, hátha valaki lát bennem fantáziát. Abban bíztam, hogy a környékbeli csapatok, mint például a Taksony, a Soroksár vagy a Budafok valamelyikénél valaki csak odafigyelt arra, hogy néhány év alatt a megyei első osztályból a magyar második vonalba jutottunk, de senki! Márciusban elküldtek, és rá fél évre, szeptemberben jöttem ki Ciprusra nyaralni a lányomhoz úgy, hogy aztán már nem is mentem haza, csak a feleségem, aki utána kihozatta a cuccainkat.

– Jó hosszú nyaralás!
– Az. Egyébként képzelje, dolgoztam futballpályán is idekinn. Segítettem az itteni, nagyjából negyed-ötödosztályúnak megfelelő kiscsapatnak. Ahol elkezdtem dolgozni, a főnököm tudott róla, hogy otthon fociztam és edzősködtem.

– Klottgatyát és stoplist húzott, aztán edzést vezetett?
– Nem, csupán segítettem berendezni a pályát a vezetőedzőnek, valamint a kapusokkal foglalkoztam, de akkor még gondom volt, mert a nyelvet nem is beszéltem. A koromnál fogva az iskolában oroszt tanultam, amit el is felejtettem, itt meg nem beszéltem az angolt, sem a görögöt, de most már nincs ilyen problémám. A lényeg, hogy látták is, valamennyit értek hozzá, de nem voltam benne a labdarúgásban, így csak egy évet segédkeztem, utána pedig csak a civil munka maradt. Az ezt követő évben jött aztán a már említett hívás Szentes Lázártól.

– Csak azzal ne jöjjön, hogy megvan futball nélkül?!
– Néhány évig nagyon hiányzott, mert minden hétvégén csak a tévé előtt ültem és néztem a meccseket. Magyart is, külföldit is, mi több, Cipruson is kijártam jó pár mérkőzésre, aztán letisztultam, lecsendesedtem és beletörődtem, hogy így jártam.

– Ennyi?
– Nincs ezzel semmi gond, rossz társaságba keveredtem, inkorrekt, képmutató emberek közé. Vagy nem is tudom, hogy hívjam az olyanokat, akik dicsérgetnek meg ajándékkosaraznak, amikor jó, aztán amint kiállítanak egy meccsen, elküldenek. Nevetséges volt az indok is, mert szerintem eldöntötték, hogy hoznak valakit a helyemre.

– Próbált utánamenni, mi lehetett a háttérben?
– Tudja, én olyan ember vagyok, aki tudomásul veszi, hogy így járt. Azért még az elnöknek szóltam, hogy a fizetésem ugye megkapom, mivel március legelején rúgtak ki és a februárt ledolgoztam, mi pedig nyolcadika és tizedike között kaptuk a pénzt mindig. Az volt a válasz, hogy „persze, Zoli, persze, meg fogod kapni.” Azóta is kapom. Nem nagy összeg az az egyhavi fizetés, de érti: kirúgnak, és oda sem adják azt, amit már ledolgoztam? Nem kértem, hogy fizessenek ki júniusig, de gondolom, világos, miről beszélek.

– Pedig akár mondhatta is volna…
– Hogyne, de engem ez a része nem is érdekelt, ilyenbe sohasem mentem bele. Csak amit ledolgoztál. legalább azt kapd meg. De nemcsak rólam szól ez az egész, hanem azokról a harmincöt-harminchat éves gyerekekről, akik között akadt, aki árkot ásott, mert csöveket fektettek vagy ott van Semsei Mihály aki nem is volt rossz futballista, lévén az NB I-es Csepelben is játszott. Megy az edzés hat órától, erre fél hétkor, beáll a mikrobusszal, kiugrik munkásruhában, és szól, hogy „Zoli, öltözök, de vidéken voltunk és csak most értünk haza.” A munka volt az első, hiszen bár mindenkinek akadt negyven-ötvenezres költségtérítése, az semmire sem volt elég, úgyhogy tényleg le a kalappal a srácok előtt. Ezért is örültem nagyon, hogy bennmaradtak. Nem voltam kárörvendő már csak azért sem, mert megérdemelték, hogy ne essenek ki. Az már más kérdés, hogy egy év múlva szétcsesztek mindent. Odavitték a Fradi-ifit, de erről is van egy történetem. Azt a gárdát, amelyik Tökölön feltűnt, egy évvel korábban mi 7–2-re vertük meg egy szigetszentmiklósi edzőmeccsen. Gondolhatja: ugyanezt a társaságot odaviszik, hogy bennmaradjanak… Annyira dilettáns, nem hozzáértő emberek voltak a csapat környékén… Nem volt technikai vezető, nem volt pályaedző, nem volt kapusedző. Utóbbira persze nem mondom, hogy nem volt, mert Józsa Miki alkalmanként besegített, de nem dolgozott Tökölön, csak kéthetente jött foglalkozni a kapusokkal.

– Ezekből a sztorikból már-már könyvet írhatna.
– Mondok még valamit: elmentünk Tuzsérra bajnokit játszani úgy, hogy valamikor reggel kellett indulni a délutáni meccs miatt. Volt nálunk a technikai vezetőként foglalkoztatott Ginda nevű személy – nyugodtan leírhatja a nevét, mert vállalom, hogy vastagon benne volt az én kinyírásomban –, aki bejött az öltözőbe azzal, hogy „gyerekek, mindenki hozzon magával szendvicset!” Mondom: tessék? A magyar NB II-es futballcsapat elindul Tuzsérra – így… Félrehívtam az elnököt, hogy ne járassuk már le magunkat, akármilyen kis költségvetésű társaság is a miénk, ha az ebéd időpontjában mondjuk, Borsodban járunk, a legegyszerűbb natúrszeletet nem tudnak kifizetni tizennyolc játékosnak? Ha ezen múlik, én nem eszem… Kész röhej volt! És ilyen sztorijaim vannak még, miközben a lelkesedés óriási volt bennem és a srácokban, amiért le a kalappal előttük mind a hozzáállás, mind az akaratuk miatt, amit aztán szétzüllesztettek. Hogy milyen szinten ment az egész, nem tudom, de az tény, hogy engem az elnök telefonon küldött el, az említett technikai vezető ígérte, hogy hozza a fizetésemet, amiből persze semmi sem lett. Ezek olyan jó madarak, jó emberek. Írja csak le nyugodtan, mert nem érdekelnek különösebben. Hoffmann Pali korábbi polgármester volt az egyedüli, aki korrekten viselkedett, akivel utána beszéltem, és azt mondta, nem értett egyet az egésszel, illetve nagyon sajnálja, de nem szól bele. Az önkormányzat odaadta a pénzt az egyesületnek és kész. De én voltam a ludas, mert csak bedugtam a hurokba a fejem, csak elhittem, nem baj, ha csupán egy évig leszünk az NB II-ben, addig vagy edző, amíg akarsz, mert te itt már csodát tettél.

– A csoda ezek szerint csupán három napig tartott.
– Nekem viszont egy félévig baromi szar volt, ráadásul azt sem mondta a Szigetcsép „megye-nyolcas” csapatának vezetője vagy bárki, hogy „Zoli, nem jönnél segíteni?” Avagy a kutya nem keresett meg, nem volt valódi érdeklődés, pedig a környéken vertünk mindenkit, hírünk volt, mert amikor a megyei I. osztályban voltunk, akkor sorozatban múltuk felül a közeli NB III-as együtteseket. A harmadosztályban négyszer játszottunk a Szigetszentmiklóssal, az ellenfelünk a négy bajnokiból egyet sem tudott megnyerni, három győzelem mellett egy döntetlen volt a mérlegünk, és ott óriási volt a rivalizálás, a presztízs. Nem kerestek, ami nem esett rosszul, de mégis várja az ember, hogy valaki csak felhívja, rányitja az ajtót, valamit mond. Ezután jöttem ki. Lezártam, pedig akkor még kicsit felcsillant a remény és volt egy-két álmatlan éjszakám, amikor Szentes Lázár hívott haza. mert immár nem titok, azt mondta, „Zoli, az U18 a tiéd”, lévén a klubnál A-licences edző nagyon nincs. Ne feledje, ez több mint tízéves történet, akkoriban nem sok szakembernek volt Pro-licence. Nekem A volt, Diósgyőrben jobbára B-sek voltak. Pedig főállás lett volna és mégsem mertem elvállalni.

– Holott a szakmai tudása vitathatatlan.
– Amikor Tökölre kerültem, attól lettünk jók, hogy a legtöbben úgymond söprűvel játszották a labdarúgást, mi meg már akkor területvédekezést alkalmaztunk, zónáztunk, mert megtanítottam ezeket a srácokat erre. Emlékszem, a „megye-egyben” mindig nézett az ellenfél: „ezek többen vannak?” Nem, gondoltam magamban, csak egy nem áll hátul, mint nálatok, hanem ő is játszik. Ehhez volt érzékem, és ebből nagyon szerettem volna úgy kijönni, hogy valaki felfigyel rém, de nem jött össze. Van hozzá vénám, illetve volt.

– Lemondott róla?
– Attila, hatvanéves vagyok…

– Ugyan már! Cintia lánya egyik közösségi oldalon megosztott születésnapi fotóját láttam, és a vonásaiból mit sem veszített, remekül tartja magát – biztos a ciprusi levegő teszi.
– Hogy értsen engem: a labdarúgás nagyon mobil dolog, mindig változik. Változnak az edzésmódszerek, változnak a játékrendszerek és én közel tizenhárom éve nem vagyok benne. Éppen attól voltam jó, hogy eljártam edzéseket nézni, mert amikor ráértem, elmentem meglesni, hogy itt, ott és amott miként dolgoznak. Az edzői szakmát így szeded össze, azt nem tanulod! Megszerzed a papírt, hogy legyen róla jogosultságod, de a többit magadnak szeded össze mindenhonnan. És ha nem vagy benne, mivel nem ugyanazok az edzésmódszerek, az enyémet nem húzhatom elő, mert lehet, kiröhögnek már a bemelegítésnél, úgyhogy ilyenbe nem szabad belemenni.

– Teljességgel leállt, ami az ismeretgyűjtést illeti?
– A játékrendszereket azóta is figyelem, mert ez volt a kulcs. Ezzel nagyot ugrottam a Tököllel, mert elkezdtünk mást játszani, mint a többiek. Volt olyan akkori NB I-es élcsapat, amely „söprűvel” és két emberfogóval játszott, amikor én már zónáztam a srácokkal. Megcsináltam kicsiben velük azt, amit Egervári Sándor vagy Gellei Imre az MTK-nál és a Vasasnál, amivel húztuk le az ellenfelet, és ezzel az NB III-ban nem tudtak mit kezdeni. Ezért kellett volna akkor elkerülni jobb csapathoz, ahol jobbak lettek volna a lehetőségeim. Örökké agyaltam, örökké meccset néztem, és azt is megcsináltam, hogy kimentem a stadionba, felültem a lelátóra, és csak a csapatok mozgását figyeltem. A mérkőzés végén nem tudtam az eredményt, úgy higgye el, mert nem az érdekelt, hanem az, hogy a pályán hogy mozognak, hogy állnak fel labdakihozatal során, támadásban és védekezésben. Nagyon sok anyagom volt, mindent dokumentáltam, mindent leírtam, ha hallottam vagy láttam valamit. Annak idején lelkileg megborultam. Feladtam, nincs jobb szó rá. Nem biztos, hogy sportemberhez méltó, de elengedtem ezt az egészet.

– Azt még nem is kérdeztem, hogy odakinn mivel foglalkozik?
– Csoportvezető vagyok egy szőlészet-borászatnál. Fenn dolgozom Rodoszon, magyar-görög főnököm van, aki három évvel ezelőtt vett ide. Addig szinte mindent csináltam: voltam karbantartó szállodában, medencepucoló, ahogy dolgoztam építkezésen is, de három éve úgymond megállapodtam. Baromi jól érzem magam, van négy-öt emberem, őket viszem és osztom el a melókat naponta úgy, hogy mellettük én is dolgozom. Nagyon korrekt fizetésem van, lakást bérelnek nekem, valamint szolgálati autóm van, így csak hétvégén megyek haza Larnacára, a családhoz, ám hétfő reggel mindig jövök vissza. Nagyon szeretem csinálni, hiszen csodálatos helyen vagyunk. Van szőlőnk, ami magasabban van, mint Magyarországon a Kékestető, ahonnan ellátunk a tengerig. Imádok itt lenni, ráadásul megtanultam szőlőt oltani, metszeni és telepíteni, szinte mindent tudok erről a szakmáról.

– Van kedvence?
– Igen, de Magyarországon nem nagyon van ilyen, úgy hívják, hogy szimiszterisz, ami fehér görög szőlőfajta, hatalmas, kilós fürtökkel. Nagyon finom, kellemes az íze, de készítünk sauvignont is.

– Visszajön még? Vagy ez már elképzelhetetlen?
– Magyarországra? Dehogy, ez abszolút nincs elengedve! Felvehettem volna a ciprusi állampolgárságot, de nem tettem. Valószínű, hogy a nyugdíjig hazamegyünk, ám még mi sem tudjuk, mikor. Egyébként minden évben járunk haza, most idén nem, és én nem is merek menni a koronavírus-járvány miatt. Magyar vagyok, annak születtem, a politika nem érdekel, ahogy az sem, ki van kormányon, viszont szeretem a hazámat, az országomat. Mert ahogy mondtam, csak a futballtól csömörlöttem meg.