Pierre Richard elismerően csettintett volna. A franciák népszerű gegmestere akkoriban persze nem járt hazánkban, nem köszöntötték díszvendégként a nem messze lévő elegáns belvárosi filmszínházban és nem csempészték ide-oda a hátsó kijáraton az autogram- és szelfivadászok rohama elől. A Curia utca negyedik emeletén sosem gyújtott rá arany Marlboróra vagy hosszú kék Multifilterre az élet, hogy füstölögve megpihenjen néhány percre, de akkor egy égből pottyant pillanatra megfagyott a levegő, pedig még csak annyira volt ősz, mint George Clooney hajkoronája. Csütörtök volt, jöttél a szokásos heti újságadagért, és már épp indultál volna, amikor kézilabda-rajongó kollégánk, András a saccperkábé tízkilós, böhöm monitort maga mögött hagyva hirtelen megkérdezte: „Laci, merre mész?”, mire a másodperc tört része alatt végigmérted és nyugodt hangon csak annyit mondtál neki: „Ellenkezőleg!”
Mindenki, aki ott volt, röhögött. A fanyar humor sosem állt tőled távol, pedig tudtál nagyon is komoly lenni. A szombat, és – ha rendeztek meccset – a vasárnap szent volt, már előre feljegyezted, hogy a kiemelt U19-ben a Fradi a Népligetben reggel kilenckor fogadja a Debrecent, aztán délben az U17-eseknél az Újpest a Cérna-pályán látja vendégül a Videotont, oda még átérsz, a következő héten pedig úgy alakítottad a programod, hogy az MTK–Győr mellett beleférjen a Vasas–Honvéd fővárosi derbi is. Megszámlálhatatlanul sok meccsen voltunk együtt, és mindig is imponált az a precizitás, amivel megáldott a Teremtő, és ami a tudósításaidban rendszerint visszaköszönt, hogy aszongya „a 27. percben baloldali ZTE-szöglet után Kádár Tamás tízméteres fejesét bravúrral védte a jobb felső sarok előtt Balikó Milán”, én meg néhány órával később ott tartottam, hogy a saját krikszkrakszos kézírásomat nem tudtam elolvasni, így a legtöbbször kénytelen voltam emlékezetből dolgozni.