ÉRD » A magunk mögött hagyott hétvégén egy I. kerületben található második emeleti lakás ablakából zuhant ki az Érdi VSE 17 esztendős labdarúgója, Nagy Richárd, aki a hírek szerint annak a közel húszfős társaságnak a tagja volt, akik a sikeres érettségit ünnepelték. Az eddig tisztázatlan körülmények között történő tízméteres zuhanást a fiatalember ugyan túlélte, de a gerince mellett a nyakcsigolyája is eltörött, az agyában pedig vérömleny keletkezett. A János Kórház orvosai hiába küzdöttek, Nagy Richárdnál beállt az agyhalál, ami visszafordíthatatlan folyamat.

Zuhanás a csendbe

Ha ez nem a Kifulladásig, egy fekete-fehérben forgatott Jean-Luc Godard-film lenne, kellő tapintattal megkérdezném Tőled, milyen érzés volt szeptember idusán ülni a kispadon és nézni, ahogy a „nagyok” 2–0-ra legyűrik a korábbi szövetségi kapitány, Bozsik Péter által jól összerakott Komárom VSE-t? Valami olyasmit mondanál, hogy megtettél mindent, kettőzött erővel melegítettél, a szíved a torkodban dobogott, de Limpi bá, azaz Limperger Zsolt, a mester nem adott lehetőséget. Nem egészen tizenhét évesen persze már az is nagy szó, hogy az NB III-ban ott és velük lehettél, Benjivel, Csiszivel, Djembával meg a többiekkel.

Ha nem reteszelték volna ránk a világ ajtaját, most az Ajka, a Csákvár vagy az Ikarus-Maroshegy ellen készülnél a felnőtt keretben már szintén számításba vett Pintér Olivérrel meg a többiekkel, hogy minél előkelőbb pozícióban végezzen az U19. Ha nem lenne a koronavírus-járványnak csúfolt ördögsziget, talán visszafogottabb lett volna a buli és nem kellett volna kiszakadni a valóságból, mert lett volna közöttetek legalább egyvalaki, aki emelt hangon kijelenti, legyen vége a mulatságnak, mert fontos bajnoki, megannyi pályán megoldandó feladat vár ránk.

Ehhez képest öntudatlanul repültél, mint az A3-as méretű, Várnegyed címet viselő önkormányzati újságból hajtogatott valami, ami Petrics tanár úr székén landolt három hónapja és két hete kémiaórán, a kén-hexafluoriddal történő kísérlet kellős közepén. Azt mondják, szépen fogyott a pia és nem volt hiány drogból sem. Ha úgy fogalmaznék, hogy annak idején pár kortynyi kókuszlikőrtől bekönnyeztem, minimum sírva röhögnél, és talán céltáblává is tennél. Ehhez képest a János Kórházban feszült nővérek és még feszültebb orvosok ágyad körüli mentőakciója közben fekszel, mit sem tudva a világról, a körülötted zajló eseményekről, miközben vannak, akik zokognak – és nem az én történetemtől, hanem a Tiédtől. Ne firtassuk, mit ittatok vagy vedeltetek, mit szívtatok vagy szedtetek, mert ez már nem segít.

Közel tíz méter békaügetésben vagy pókjárásban sem kis táv, a második emelet és a földszint közötti légüres tér pedig több mint kihívás, valóságos őrület. Az önmagunkba vetett hitről, az elszántságról és a túlélési ösztönről szól az a színes film, amely itthon Zuhanás a csendbe címmel futott. Mindez 2003-ban történt, akkor nagyjából egy éves lehettél. Az élet és a halál között olykor iszonyatosan kevés idő telik el, de van ennél rosszabb is: az élet a(z agy)halál után.