TÖRÖKBÁLINT » Amint arról szerdán beszámoltunk, visszavonult a helyi TTC egyik legjobbja, Zimon Gábor, aki megtanulta, hogy az életben minden okkal történik, a futball kapcsán pedig csak a szépre emlékezik.
– Biztos, hogy ennek így kellett történnie?
– Megtanultam végre valamit, hogy minden okkal történik, így azt mondom, hogy ennek így kellett lennie – felelte Zimon Gábor, a Pest megyei I. osztályban szereplő újonc Törökbálinti TC immár csak volt labdarúgója. – A hozzám közel álló emberek tudják, hogy évek óta egy autoimmun betegségben szenvedek, pontosabban Crohn beteg vagyok. Nem szeretnék erről előadást tartani, akit érdekel, az úgyis utána tud olvasni. Szóval ezt a betegséget két éve diagnosztizálták nálam, bár a tüneteim már régebb óta megvoltak. Ez elég sok nehézséggel jár, az utóbbi időben egyre többször voltam rosszul, ami nagyon rányomta a bélyegét a hétköznapi dolgaimra és természetesen a sportolói teljesítményemre is. Amikor a Pest megyei II. osztály, Déli csoportját megnyerve tavaly nyáron feljutottunk, akkor megbeszéltem Lipők András vezetőedzővel, hogy nem fogok tudni már olyan rendszerességgel járni és olyan intenzitással készülni, mert a szervezetem nem engedte, de abban megállapodtunk, hogy megyek, amikor tudok, és ha húsz percet tudok játszani, akkor az már segítség lehet. Ugye, Törökbálinton az elmúlt másfél évben nagyjából rendeződtek a dolgok, a csapat nyolcvan százaléka évek óta együtt volt, Lipi egy nagyon családias légkört hozott össze, és én ennek is tudom be a bajnoki elsőségünket, mert sokszor hallottuk, hogy mi milyen gazdag klub vagyunk, ami igaz is volt, mert azt nem mindig pénzben mérik…
– Tanúsíthatom, mert hallottam én is vadabbnál vadabb pletykákat mesés fizetésekről, pedig…
– Az igazság az, hogy mi minimális összeget kaptunk, ami körülbelül az útiköltségekre volt elég. Ám vállaltuk, mert szerettük egymást, minden meccs után közös programokat csináltunk, és ebben tényleg nagy szerepe volt Lipinek, de mellette Molnár Zoltán is segített, aki az erőnléti edzőnk volt. Megszervezett nekünk egy balatoni kirándulást, ami szerintem az egyik legjobb pillanat volt az évben. Szóval feljutottunk, ezt várták tőlünk, mi megtettük. De természetesen azt is tudni kellett, hogy a megyei I. osztályban már nem biztos, hogy az erős csapatszellem elég lesz, főleg úgy, hogy két meghatározó támadónk is távozott, itt Vörös Dávidra és Vattamány Dávidra gondolok. Az ő pótlásukat nem sikerült megoldani az anyagi helyzet miatt. Akik érkeztek hozzánk fiatalok, nagyon tehetségesek, de még rutintalanok voltak, és nekik is kell idő, amíg felveszik azt a ritmust és elkezdik jobban „látni” a játékot. Miután az eredmények nem úgy alakultak, ahogy szerettük volna, így azt a döntést hozta a vezetőség, hogy megköszönik az edzőnk addigi munkáját. Ezzel viszont az volt a probléma, hogy a csapat nagy része pont az ő személye miatt volt itt, köztük én is. Ha maradtak volna azok, akik miatt bevállaltam még, akkor is maximum a nyárig húztam volna, szóval sajnos kicsit hamarabb jött el a dolog, de ezt nem bánom. 1994 óta a labdarúgás körül forgott az életem, ebben nőttem fel, de így most már lesz időm más dolgokra is. Viszont előtte még szeretném megköszönni mindenkinek, aki akár pozitív, akár negatív részese volt ennek a pályafutásnak, arra pedig büszke vagyok, hogy piros lap nélkül lehoztam ezt a huszonhat évet.
– Az új év új életet is hozott: mihez kezd most, amikor délutánonként, esténként nem edzésre megy, szombaton vagy vasárnap pedig nem Nagykőrösre, Pilisre, illetve az Alsóerdősor utcába vezet az útja?
– Na, az biztos, hogy új életet hozott, csak én nem ebbe az irányba képzeltem el a változást. Őszintén? Ez életem legrosszabb évkezdete, de ugye ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Nem igazán gondolkodtam még a dolgon, de ez új kapukat nyithat meg az életemben, szóval meglátjuk, mit hoz a jövő.
– Ha valakinek, önnek abszolút lehet hiányérzete, hiszen bár nem akarom facsarni a szívét, sok maradt Zimon Gáborban. Egyetértünk?
– Nem facsarja a szívem, mert én így is rengeteget kaptam ettől a sporttól. Szerintem fölösleges azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha. Követtem el hibákat, mint mindenki, de amit mondtam is, minden okkal történik. Ha a múltban másképpen döntök, akkor most lehet, hogy teljesen másként alakul a sorsom, de én ezt nem bánom, mert így olyan embereket ismertem meg, akik tényleg aranyat érnek, gondolok itt a sportágban és a magánéletben megismert emberekre.
– Mégis, a kiállításmentes évtizedek mellett mire a legbüszkébb?
– Huh, ez egy nehéz kérdés. Nagyon sokat fejlődött a személyiségem, és szerencsére a szüleim révén nagyon sok tanácsot kaptam gyerekkorom óta. Talán a legbüszkébb arra vagyok, hogy egy lapon mernek említeni édesapámmal. És külön öröm, hogy mind a Budaörs, mind az ESMTK csapataiban is játszottunk, így mondhatom azt, hogy a nyomdokaiba tudtam lépni, mert nekem ő volt mindig a kedvenc játékosom. Miatta lett a 8-as a kedvenc számom, neki köszönhetem, hogy megtanított a hierarchiára és tudtam, hogy mi a feladatom éppen egy csapatnál. Mondták nekem, hogy „apád borzasztó jó labdarúgó volt, de te nála is jobb vagy!” Én ettől azért zavarba jöttem, mert szeretem helyén kezelni a dolgokat. Csak annyit mondtam, hogy egy dologban különböztünk, ő jobblábas volt, én meg bal. (mosolyog) Természetesen a csúcs most jött el a nyáron, amikor megnyertük a bajnokságot. Az volt életem legszebb napja, és azért is volt különleges nekem, mert voltak olyan személyek a csapatban, akikkel születésem óta barátok vagyunk. Lipi még mondta is, hogy pár éve még én tologattam a fiát, Lipők Benit a babakocsiban, most meg együtt ünnepelünk. Természetesen az is boldoggá tesz, hogy ahol megfordultam, ott mindig szeretettel beszéltek rólam. Az ESMTK-ban lejátszott utolsó meccsemen kicsit elkaptak az érzelmek, mert tudtam, hogy az a vége, és ezt pár év múlva felidézte nekem az egyik szurkoló, nekik ez mennyi mindent adott, hogy látták ezt a pillanatot. Ott neveztek el Modricnak az első edzőmeccsem után, amit azért erősnek tartottam, ám jól esett. De mondhatnám itt naphosszáig a dolgokat, akkor se érnék a végére. Egyszerűen csak szeretném megköszönni mindenkinek, aki része volt ennek a pályafutásnak.
– Azért a futball mellett marad? Kijár a mérkőzésekre, netán edzői ambíciói, álmai vannak?
– Természetesen szeretnék majd meccsekre járkálni, de most már így lehet, hogy külföldi stadionokba is el tudok jutni. Nagy vágyam ellátogatni az Old Traffordra, a Manchester United arénájába, de majd meglátjuk, mi lesz. Most össze kell szednem a kis gondolataimat arról, hogyan tovább, mert vannak nyitott kérdések az életemben, ha azok tisztázódnak, akkor majd lehet tervezni, de az edzői pályán nem gondolkodtam, mivel nincsenek ilyesfajta ambícióim. Meg aztán most amúgy is a pihenésen van a hangsúly.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: