„Szar dolog ezt bevallani, de sajnos a magyar fociban semmi sem úgy működik, ahogyan kellene. Se játékosként, se edzőként nem találom magam itthon.”
Pedig nem úgy indult a karrierje, hogy erre a következtetésre kelljen jutnia, de az élet apróbb buckákat, majd egyre nagyobb hegyeket torlaszolt elé. Utánpótlás-válogatott labdarúgóként, még ha nem is a kereskedelmi csatorna főműsoridejében, de mindvégig a fókuszban volt, a szakemberek is szép jövőt jósoltak neki, aztán majdnem a süllyesztő lett belőle. Nem a tudásával, az életvitelével vagy a hozzáállásával volt és van probléma, sokkal inkább azzal, hogy soha senkinek sem volt az embere, no és divatos megfogalmazással élve: nem nyalt senkinek.
„A minap olvastam egy kis írást az egyik NB I-es játékossal kapcsolatban. A jelenlegi gárdájának Facebook-oldala írt egy szösszenetet, hogy az illető milyen helyeken volt a mostani klubja előtt. Kicsit furcsa volt látni ezeket a dolgokat úgy, hogy 2012-ig ugyanazt az utat jártuk, ám utána jött az, hogy kinek van menedzsere és kinek nincs. Szomorú dolgok ezek, de igazak. Ez van.”
Aki azt gondolná, hogy egy megkeseredett labdarúgó szavai ezek, nagyot téved, ugyanis rég elengedte ezt a történetet a manapság külföldön, alacsonyabb osztályban futballozó sportember. Úgy fogalmaz, ha mellre szívná azt, ami történt, esélye sem lenne a szebb jövőre. Csakhogy ettől még nyilván nem egyszerű megbarátkozni a gondolattal, hogy amíg a közel azonos képességű, hasonló korú volt klubtárs mondjuk, havi ötmillióért cirkál a zöld gyepen, addig az illető éppenséggel ennek a tíz százalékáért robotol úgy, hogy a futball mellett még munkát vállal. Van, aki lángossütödében vagy pizzafutárként keresi a kenyérrevalót, míg más biztonsági őrként, fodrászként vagy mobilszaküzletben eladóként dolgozik.
Korábbi edzői közül az egyik manapság magasabb osztályban tevékenykedik úgy, hogy a játékoskeret kialakításába van néminemű beleszólása. Valamiért mégsem keresi, pedig a közösen elért szép eredményekben cikkünk főszereplője is vastagon benne volt. Hogy miért? Valószínűleg azért, mert csak a játéktudás már nem elég, márpedig írásunk főszereplője mindig is józanul gondolkodó fiatalember volt, aki nem megy bele az esetlegesen felmerülő holmi „adok-kapokba”.
A „rossz példa” – melyik oldalnak melyik, ugye… – adott, legalábbis a legenda szerint. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt az akkortájt honi viszonylatban az egyik legjobb eredményeket felmutató, mostanság már nem aktív tréner állítólag azért igazolt sorra külföldieket a csapatába, mert letutizta velük, hogy neki mennyit osztanak vissza. Márpedig a nem magyar ajkúakat érthetően az sem érdekelte, ha egy percet sem futballoznak, mert egyrészt a visszaosztás ellenére is jobban kerestek a kispadon, mintha az OFK Beogradban játszanak, másrészt a szakember akkori társulatának neve jól csengett a határon túl is, avagy a labdarúgók helyzete a távozásukat követően is több volt, mint rózsás.
Cikkünk főhőse azonban úgy volt vele, ami futballistaként nem jött neki össze, az majd edzőként sikerülhet. Ma már tudja, hogy valószínűleg tévedett. A nyáron még tehetséges gyerekek mellett dolgozott egy jó nevű, a hírekben az elmúlt félévben többször emlegetett egyesület színeiben, csakhogy ott is nem várt akadályokba ütközött.
„A vezetőségből két embernél nem lettem szimpatikus. Az egyiknél azért, mert voltak önálló gondolataim, a másiknál meg azért, mert volt egy kisebb zűröm, amiben abszolút vétlen voltam, mégis megköszönték a munkámat, de néhány hónap elteltével azt is tudom, amit akkor is sejtettem: jobb ez így mindkét félnek.”
Könnyen meglehet, hogy így van. De vajon a magyar futballnak is ezzel lesz jobb?