BUDAPEST » A Megyeháza harmadik udvarán a tragikus hirtelenséggel szombat reggel elhunyt egykori játékvezetőre és újságíróra, a Sportszelet főszerkesztőjére, B. Nagy Zoltánra hétfő este gyertyagyújtással emlékeztek közeli hozzátartozói, barátai, kollégái, korábbi játékosai és tisztelői. A család a búcsúztatás időpontjáról a héten dönt.
Egy lány volt az. Egy kisírt szemű, hosszú hajú, mini manökenalbumból kibújt csinos teremtés, talpig feketében.
Jól ismerted. Hosszabb volt az útja idáig, mint kezében a gyertya, pedig Óbuda nem a világ vége. Mert a belvárosban és egy kicsit azon is túl van a világ vége…
Egy férfi közeledik. Lehajtott fejjel, méltóságteljesen szedi a lábait, hallani a lépteit, a cipője suhanását. Megfáradt mécsest szorongat, majd gyufát vesz elő, milliméterekben mért lángcsóvával jelt adva, emlékezni jött.
Régen láttad. Amúgy semmit sem változott, csupán az örökké vidám, derűs tekintetét nem fedezem fel rajta, huss, eltűnt, mint ami sosem létezett.
Huszonhét láng-légibemutatóig jutok. Főpróbát tartva táncolnak, eggyé válva a levegővel, mit sem sejtve abból, hogy a hely és az idő nem alkalmas. Csakhogy senki nem mozdul, mindenki hallgat.
„Ne hidd azt, hogy senki se szeret,
szoríts jobban, melletted vagyok én!
Új kedvest egy még újabb követ,
de barátságunk csillagidőt ígér.”
Az egyik kedvenced szól a sok közül. Hányszor hallottam már és egyre inkább gyűlölöm. Nézem az ablakot, a függöny mögött fakó lámpafény áll lesben. Abban bízom, hogy egy hirtelen mozdulattal feljebb veszed a hangerőt, hadd szóljon, hadd bömböljön, hogy még az öreg épület is beleremegjen, de az élet máshol van, odabenn már senki nincs.
Talán csak cigizni mentél. Füstölögni, mint a gyárkémény. Talán majd mindjárt vigyorogva megjelensz és zöld öngyújtót lebegtetve kiröhögsz mindenkit, aztán komor ábrázattal megjegyzed, ezt nem, itt struktúra van.
„Egy rövidgatyás nagy gyerek.”
Azóta is a fülemben csengenek a szavak.
Egy lány volt az. Egy lány lágy hanglejtéssel, mosolyogva mondta. Vigasznak szánta, de azok a sokat látott barna szemek mindent elárultak. Már nem tudott sírni, csak belül könnyezni. Pokoli volt a szombatja, de a vasárnapot kergető hétfő sem volt könnyebb.
Egy pár volt az. Futballisták mindketten. A hölgynek még meccset is vezettél, a férfi pedig itt, ott vagy amott rendre feltűnt a Sportszelet hasábjain. Mehetnének kéz a kézben romantikázni a Duna-partra vagy csókcsatákból erőt merítve ballaghatnának a margitszigeti zenélő kúthoz, de nem, ők eljöttek a zenélő úrhoz.
A gyászruhát öltő asztalka megtelik gyertyával és mécsessel. Mintha a lángnyelvek egyszerre bólintanának, megköszönve a részvétet. Pedig a főhajtás a Tiéd, jár Neked.
Este nyolcra billen az óra, Somló Tamás felejthetetlen dala lüktet legbelül.
„Indulni kell, megint,
és az álom búcsút int…”
Jó utat, RoZé Kapitány!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: