Nem vigyáztunk Rád, Zoli. Most már tudom, hogy így van, igaz, talán nem is hagytad volna, de ez a fájdalmas, múlt idejű mondat egyszerűen nem akar a tudatig eljutni.
Csütörtök volt, de július idusa, mint egy rossz minőségű LP-lemezen a tű, átugrotta a nyarat és a lámpa hirtelen őszre váltott. Délután fél hatkor az ember már az estét, az élet programját tervezi, kiállításmegnyitóra, huszonhárom unott arcú érdeklődő előtt megvívott edzőmeccsre, vacsorával egybekötött tartalmas esti beszélgetésre vagy eseménydús, teltházas mozielőadásra koncentrál, de benned akkor szokatlan erőtlenség lakozott. Hangot is adtál ennek, miközben mondtam, hogy az NB III Közép-csoportja kifejezetten izgalmas lesz öt Pest megyei csapattal, és az ősszel majd lesz miről írni, lesz miről lelkes tudósítást fabrikálni. Bágyadtnak, fásultnak, egykedvűnek tűntél és elütötted azzal, hogy ne most, mert fáradt vagy, majd később megbeszéljük. Ez volt a jel, ez volt a vészcsengő. Te már hallottad az ütemtelenül lüktető, vibráló kalimpálást, mi még nem. Nekünk csak a csend marad, mert alig negyvennyolc órával később arról kell írnom, hogy nem vagy többé, hogy nincs több „cetlis” levél, hogy nincs több telefon a rossz minőségű, életlen fotók miatt, hogy nincs több egyet nem értés, hogy nincs több kisebb-nagyobb vita, hogy nincs több kibékülés, miközben valódi összeveszés talán sosem volt.
Szombat, tizenharmadika. Azt mondják, a reggeli órákban egyszer csak összeestél. Hinni akarom, hogy kegyes volt hozzád a sors, nem játszott veled a túlvilág és nem szenvedtél. Pedig dehogyisnem, a lélek mélyén, amit a szem nem lát, csak mi nem tudtunk róla.
Másfél hete, a már-már szokásos évadzáró zuglói összejövetelen, amikor kezet fogtunk, az elköszönéskor megkérdezted, jól éreztem-e magam? Nem hittem és nem akarom elhinni, hogy ennyi idő távlatából így és most az „igen” helyett ezt kell válaszolnom: remélem, Te is…