ÜRÖM » Túl az ötödik ikszen visszavonult az aktív játéktól Pálvölgyi László, a Pest megyei III. osztály, Északi csoportjában szereplő helyi gárda labdarúgója, aki pályafutása során megfordult többek között a III. Kerületben, Dabason, Pilisvörösváron, Zsámbékon és Pilisszentivánon.
Vigyorogva fültövön pöckölte. Az április, mint egy régi barát, megtréfálta, pedig nem mindig voltak jóban. Se veled, se nélküled kapcsolat az övék, ám Pálvölgyi László lassan barátkozott meg a gondolattal, hogy a legszeszélyesebb hónap 30. napján az 50. születésnapját ünnepelte.
– Kertész lesz és fát nevel?
– Mire gondol? – kérdezett vissza és hökkent meg egy pillanatra Pálvölgyi László, akit a pályák környékén csak „Pávaként” ismernek.
– Sokáig húzta, mint a jobb lábát Palócz úr a harmadikról, amikor a kimerészkedő, lágy szellőjű tavasz elején véletlenül belerúgott a lépcsőbe. Visszavonul, ám ami valaminek a vége, az egyben a kezdete is.
– Most már jön a pihenés.
– Önre fér?
– Legalábbis így érzem. Egyszer már abbahagytam két éve, de az edző, Podhorcsek Miklós mindig megkért, hogy „Gyere, játssz még, kevesen vagyunk”. Nem tagadom, élveztem is a játékot, igaz, nem a „megye-kettőben”, hanem a „megye-háromban”, de ez már az én szintem volt.
– Na, ne csinálja!
– Futásban nem tudtam felvenni a versenyt, de játékszituációkban nem tudtak megverni a sok év tapasztalata miatt. Sajnos tavaly ősszel elszakadt a keresztszalagom, amit nem műttettem meg, sőt, egyelőre nem is fogok kés alá feküdni. Sportolásra alkalmatlan, munkára viszont jó, úgyhogy ami valaminek a vége, az valaminek a kezdete, az én szempontomból azt jelenti, hogy több szabadidőm lesz a családra, igaz, továbbra is edzősködöm itt, Ürömön, a gyermekeknél, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a mozgás nem hiányzik. Másként kell megoldanom, mert könnyen feljönnek a kilók, de nehezen mennek le. 50 fölött erre is figyelnem kell, illetve kellene. Szakítok rá időt, mert mindenkinek arra van, amire akarja, hogy legyen, bár tény, hogy akarat és elhatározás kérdése is.
– Érzi a tempósan végigloholt fél évszázadot?
– A munkában is hamarabb elfárad az ember, ahogy a sportban is. Mindig volt valami „itt fáj, ott fáj, amott fáj”, aztán jött a sajnálatos sérülés egy szerencsétlen mozdulat következtében, ami jelzés volt a sorstól, pedig játszottam volna még idén tavasszal, éreztem magamban annyi erőt, de így már nem. Mondom, a mozgás marhára hiányzik, de nem „gyerekek” ellen kéne játszanom, hanem inkább a saját korosztályom ellen. Három éve egy nagyon jó társasághoz, a B.O.SZ.-hoz igazoltam az old boysba, de sajnos nem tudtam játszani. Mindig hívnak, aztán valahogy nem megyek, pedig csak nézőként is invitáltak a meccsükre. Vannak persze sokkal fontosabb dolgok is az életben, például az, hogy a fiam, Patrik is focizik. 13 éves, és nem az elfogultság mondatja velem, de úgy gondolom, tehetséges.
– Tehetségesebb, mint az apja?
– Fizikailag ugyanúgy néz ki, mint én 13 évesen. Vékony, technikás, viszont a fejében sokkal több van, mint nekem volt akkoriban. Neki is vannak hiányosságai, például futásban gyorsabb voltam, de ő is játszó típus, nem az a most kicselezek mindenkit, inkább önzetlenül lepasszolja, szóval használja a fejét. Csinálja, aztán hogy mi és hogy lesz, azt a jövő eldönti.
– Ott van benne az erő?
– Igen, abszolút. Nemsokára Almásfüzitőre megyünk nemzetközi tornára. Oké, hogy 18 perces találkozók lesznek, de 30 valahány fokban azért nem kellemes futballozni. Nemrég kérdeztem tőle, mi legyen, mire ő, persze, mindenféleképpen megyünk, és ez jó érzéssel tölt el. Megmondom őszintén, szívesebben nézem az ő meccsüket, mint bármelyik NB I-es találkozót. Nem degradálva senkit, de valamiért jobban át tudom élni az izgalmakat a fiaméknak szurkolva. Feltüzeli az embert, és sokkal jobb kikapcsolódás, mint bármi más. Hiába van nagyon sok tehetség, csak nagyon kevesen tudnak odakerülni, az pedig még nagyobb dolog, ha valaki külföldön mutathatja meg magát és ott is tud maradni. Nagyon sok helyen megfordultunk, annak idején MTK-s is volt a gyermek, ám nem vitték feljebb, aminek örülök, mert idén, a Mészöly Focisuliban legalább többet van a pályán, hiszen annak nincs értelme, hogy üljön a kispadon vagy játsszon 10-20 perceket. Azt sajnálom, hogy eltűnnek a fiatalok, a többség abbahagyja, vagy alacsonyabb osztályban futballozik, nem a saját szintjén, mert nem kapnak lehetőséget, akik megérdemelnék.
– Ez valahol a magyar ifjúság hibája is, nem?
– Nézze, amíg el nem érik a kort, úgy gondolják, nagyfiúk, addig pedig, ha tudnak, fociznak. A fiam is ezt teszi az iskolában, két óra között. Napközis, és ki tudja, hány cipőt rúgott már szét. Nincsenek grundok sem, egy-két helyen vannak már csak lakótelepi focipályák. Ha odamegyek bármikor, futballoznak, mert nagyon sok srác lemegy a dühöngőbe, ahogy ő is, ha lehetne, mindennap ott lenne. Az alázat a döntő, a sport és a társak, no meg az edzők felé, de úgy látom, más világ már ez.
– Mire gondol?
– Mi annak idején nem mertünk kiszólni a pályáról, ennyi idősen a játékvezetőknek is féltünk szólni, most meg ezek a gyerekek úgy beszélnek, mintha nem is tudom, kik lennének. Azt veszem észre, hogy a tisztelet sincs meg bennük. Nem nagyon járok ki a fiam edzésére, de a meccseken általában ott vagyok. Ismerem a srácok többségét két-három éve, de van, aki a mai napig nem köszön, úgy kell szólni, hogy „Helló! Szia!”, mert ő úgy gondolja, neki nem kell. Ez persze nemcsak az ő hibája, hanem a szülőé is, mert nem tanította meg erre.
– Edzőként fájdalmas ezzel szembesülni?
– Igen, nagyon, hiszen ugyanezeket tapasztalom. Alázat, tisztelet, becsület, ez a három dolog kell ahhoz, hogy valamit elérjél, és az teljesen mindegy, hogy a sportról, a munkahelyről vagy karrierről beszélünk. Nem mindenki lehet szerencsés, hogy olyan családba születik, viszont az is tény, hogy akkoriban nekünk nem volt ennyi lehetőségünk. Ezt az internetes világot a Fifával vagy a Fortnite nevű játékkal nem szeretem, mert elviszi a gyerek figyelmét mindenről. Tapasztalom, hogy mielőtt edzést tartok, a fiúk arról beszélnek, hogy éppen milyen szinten vannak. Nem a fociban, hanem a virtuális valóságban… Pedig éppen, hogy nem ez a legfontosabb. Csak a fiamat hozhatom fel megint példaként: ötéves korában kezdett el futballozni, én meg lehet, akkoriban a játszótéren rúgtam a pöttyös labdát. Annak idején tíz esztendősen kezdtem edzésre járni a III. Kerületbe, márpedig ez az öt évnyi különbség sok idő, ami meg is látszik a gyermekemen. Egy-két kivételtől – mint például a rúgótechnika vagy a fejelés – eltekintve mindenben jobb, mint felnőtt futballistaként én voltam.
– Méltán lehet büszke a kis Pálvölgyire.
– Az is vagyok! Úgy felgyorsult minden, van már ilyen meg olyan iskola, holott ahhoz, hogy valaki tudjon futballozni, nem kell más, csak az, hogy tudnod kell passzolni, lőni, szerelni, fejelni és becsúszni. Ha egyet-kettőt ezek közül nem tudsz, nem leszel jó. Nézze meg, a védők manapság hasonló szinten bánnak a labdával, mint a támadók. A Barcelona kapusa, Marc-André ter Stegen nem oda rúgja a labdát, ahová akarja, hanem ahová kell! Nem akarok ebbe mélyebben belemenni, de azt látom, hogy az alapokat sem tudják sokan, márpedig utána már nagyon nehéz. Elfigyelgetem az enyéimet, lassan egy éve tréningezem őket, de ha nem tudja megcsinálni az alapdolgot, akkor hogy akar magasabb szintre jutni? 12 évesen rúgtál 100 gólt? Az 18 esztendős korodban senkit nem fog érdekelni! Az a baj, hogy mentalitásban is nagy különbségek vannak. Szlovákiában jártunk egy tornán, és bár a mi játékosaink sokkal ügyesebbek voltak, de az osztrák, a szerb vagy a horvát leszakítja a mezt rólad, semmi nem érdekli, mindenáron győzni akar, mert már kiskoruktól bennük van, beléjük nevelik a sikeréhséget. Nálunk meg el vannak kényeztetve, amit kiejtenek a szájukon, megkapják, és nincs, ami motiválja őket. Néhány kivételtől eltekintve egy 18 éves miért kap egymillió forintot? Mire, amikor még semmit nem csinált?
– Ha annak idején…
– Félreértés ne essék, nem fájó ez nekem, ezen én már túl vagyok, de ha ennyi idős lennék, az biztos, mindent megtennék, hogy még jobb legyek és még többet keressek. Kicsit belemerültem, de az amúgy teljesen mindegy, az ország melyik részéről beszélünk, mindenhol ez van.
– A felnőttek futballvilága nem vonzza?
– Na, az végképp nem. Félévig voltam Leányfalun két esztendővel ezelőtt, de elég volt.
– Miért?
– Mert úgy gondolom, egy felnőtt játékosnak kellene annyi intelligenciájának lennie, hogy amit kérek tőle, azt próbálja megvalósítani, de ő kitalálja, hogy egész mást csinál, pedig nem extrát kértem, csak az alapot. Ám azt sem tudta vagy nem akarta megtenni, illetve nem fogadta el, amit mondtam, majd ugyanabba a hibába beleesett bajnokin, gólt is kaptunk belőle, szóval elég volt, meg aztán a gyermekek sokkal hálásabbak. Amúgy a játékosokkal tök jóban voltam, pedig a kiesés ellen harcoltunk. Nem mentegetőzés, de volt, amikor éppen megvoltunk csere nélkül, így pedig nem lehet. Csak heti két edzést tartottam, de megtörtént, hogy pénteken csak hárman jöttek, de ha ők nem akarják, én miért akarjam? Ürömön is ugyanez van, Podhorcsek Miklós kijelentette, hogy legyen gyakorlás, aztán megjelent öt-hat ember. Ezen a szinten mindenhol az a nagy helyzet, hogy nem akarnak edzeni, de így nem lehet. Erő nélkül nem tudsz eredményt elérni, mert az ellenfél lehet jobb vagy lelkesebb.
– Néhány perccel ezelőtt azt mondta, becsület, alázat, tisztelet. Ez a hármas határozta meg a karrierjét?
– A futballt mindig előrébb helyeztem, mint a haverokat vagy a csajozást. Én is csináltam, persze, de fontosabb volt, hogy ott legyek a meccsen, és ne másnaposan. Pedig volt rá példa, nem mondom, de fiatalként, ha a futballra fókuszálsz, az kell ahhoz, hogy magasabb szinten is megmutathasd magad. Tisztelet – nekem nem volt problémám az ellenféllel, ám ha úgy reagáltak, én is visszaszóltam, nem hagytam magam, inkább a játékvezetőkkel volt gondom sokszor. Nem tudtam elviselni, miért nem fújja le, ha úgy van, és persze volt, amikor szóvá tettem nem igazán szalonképesen, aminek meg is lett az eredménye. És mi tagadás, a mai napig nem tudom elviselni a gyermekek meccsén sem, mert ők is érzik, ha nem az volt, amit a bíró fúj, mégis, persze, hogy előbb vagy utóbb náluk is „elmegy az agy”. Egyetlen dolgot bánok, nem a sérülést, mert régi dolog az, hanem utána lett volna lehetőségem, játszhattam volna magasabb szinten. Akkor jöttem el Dabasról Pilisvörösvárra, és játszottunk egy edzőmeccset a III. Kerülettel. Utána az óbudaiak részéről Török József jelezte, szeretné, ha lemennék közéjük két hétre. Elintézték volna, hogy nem kellett volna bejárnom a munkahelyre sem, de a ’vörösváriak nem engedtek el. 30 éves voltam, és éreztem, azon a szinten egy-két szezonon keresztül el tudtam volna futballozni. Nem így alakult, de azt bánom, hogy nem álltam a sarkamra és nem voltam határozottabb. Hiányérzetem van persze, mert volt érdeklődés az MTK-tól, a Fraditól, ami akkor felkavarta az embert, de az idő elment.
– Akkor tényleg búcsúzik.
– Nagyon sokat köszönhetek a futballnak, sok haverság kialakult, és a mai napig nem köpnek szembe, nem fordulnak el tőlem. Nem mindig a pénz motivált, volt, hogy valahonnan azért jöttem el, mert nem éreztem jól magam, és inkább elmentem kevesebbért vagy bármilyen juttatás nélkül. A magyar válogatott meccseit nézve látom, annyira együtt van a csapat, hogy mindenki egyformán örül a győzelemnek, és ez nagyon fontos. Amikor hajdanán a III. Kerülettel negyedikek lettünk, 13 gólt kaptunk 30 meccsen úgy, hogy egy bajnokin négyet rúgott nekünk a Haladás. Az nagyon jó társaság volt, amelyben nem volt fiatal és öreg, mert egymásért mindent megtettünk. Ha bárhol ilyen a hozzáállás, akkor eredmények is vannak. És nehogy azt higgye, hogy egy visszavonuló, öreg futballista meséjét hallgatja, csak a tapasztalat beszél belőlem.
Edzősködés helyett futball » A gondolataiban elmerülve visszament az időben. Pálvölgyi László a merengés után úgy fogalmazott, tízéves korától kezdve nagyjából 13-14 esztendőn keresztül volt a III. Kerületi TVE labdarúgója. És a 10-es szám varázsa egy másik történetben is megmutatkozott.
„Tíz éve felhívtak Óbudáról, hogy tudnék-e menni? Megkérdeztem, jó, persze, de melyik utánpótláscsapatot kapom? Erre mondták, nem edzősködni hívnak, hanem játszani. Hogy micsoda, focizni? Akkoriban fél évig nem futballoztam, sérült voltam, de belevágtam, és a sors úgy hozta, hogy a Budapest-bajnokság I. osztályából felkerültünk az NB III-ba – porolta le az egyik legkedvesebb emlékét Pálvölgyi László, majd így folytatta: – Az egyik bajnokin vereséget szenvedtünk, és én akkor azt éreztem, elég volt, már nem tudom csinálni munka mellett a heti négy edzést és a futballt a harmadik vonalban. Ezután kerültem Ürömre, ahol szeretettel fogadtak és nagyon sokat köszönhetek az ittenieknek. Ha tudtam, persze ugyanúgy kijártam a Hévízi útra, de már nem az a családias hangulat uralkodik Óbudán, mint annak idején. Valahol fáj, hogy minket, régieket egyszerűen elfelejtettek, ám sajnos ilyen világot élünk…”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: