INTERJÚ » Máj Zoltán: „Csináljuk, amíg bírjuk”

ÜLLŐ » Szebbet, jobbat, többet reméltek. Feljutásról, holnap hajnalig tartó koccintósdiba fojtott ünneplésről, valódi előrelépésről álmodtak, csakhogy immár bizonyos, a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában ragad a Sinkó Balázs játékos-edző által felkészített társulat. Mindezt érthető okból nehezen éli meg a csapat egyik vezéregyénisége, Máj Zoltán.

A középpálya ura. Hozzáállása, tettre készsége példaértékű lehet minden helyi és nem helyi fedezetsorban szerephez jutó labdarúgó-kollégájának. Máj Zoltán azonban csendben, rendben teszi a dolgát, már ha éppen nem sérült, ha nem gyötri valamilyen nyavalya.

– Jövőre újra megpróbálják?
– Nehéz a kérdés, mert nem tudjuk még pontosan, mi lesz a folytatás – mondta Máj Zoltán, a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában szereplő Üllő SE 41 esztendős labdarúgója, aki karrierje során megfordult a Rákospalotai EAC-ban, Dabason, Budakalászon, Vecsésen, a BKV Előrében, a Rákosszentmihályi AFC-ben és Kisnémedin. – Nem ültünk még le tárgyalni konkrétan, úgyhogy nincs teljes képünk a jövővel kapcsolatban.

– Elképzelése azért csak van?
– Igen, szívesen maradnék és játszanék továbbra is Üllőn.

– Arról is van fogalma, mi az oka, hogy a társulata ennyire kétarcú? Mert az minimum furcsa, hogy az a gárda, amely könnyedén, 5–0-ra legyőzi a tavasz meglepetéscsapatának számító Alsónémedit, miként kaphat ugyanennyit és szenvedhet 5–1-es vereséget a törökbálinti rangadón?
– Nem könnyű a konkrét okát megmondani, mert több apró részlet van, amiből összetevődik, inkább ezt mondanám. Nagyon sajnálom, de ez a szezon úgy sikerült, hogy rengeteg sérültünk volt folyamatosan, és a hiányzókat elég nehéz volt pótolni. Meghatározó játékosaink estek ki, több meccsen sem számíthattunk rájuk, és a fiatalok, illetve akik pótolnák az alapembereket, talán még nem teljesen kész labdarúgók, így előfordul, hogy jó teljesítményt tudnak nyújtani, és van, amikor kevésbé. Ez meg is határozza azt, hogy az együttes elfogadhatóan vagy jól produkál, míg máskor a képbe teljesen nem illő, gyenge teljesítményt nyújt.

– Most már elmondhatja: közel másfél hete, a Törökbálint elleni derbin eltaktikázták magukat? Mert feltételezem, az volt a cél, ha a szünet után is jó az eredmény, akkor majd beszáll a kispadról Potemkin Károly, a játékos-edző Sinkó Balázs vagy éppen ön, csakhogy úgy alakult a derbi, hogy mire csereként pályára léptek, már jókora hátrányban voltak.
– Megcáfolnám, mert nem volt mindez taktikai lépés a részünkről. Az én becserélésemről annyit, háromhetes sérülésből tértem vissza, építem még magam, hogy teljes mérkőzést tudjak játszani, Sinkó Balázs szintén hetek óta sérüléssel küzd, most is csak azért szállt be, hogy egy picit a játék képén tudjunk változtatni, Potemkin Károly pedig beteg volt egész héten, ezért alakult úgy, hogy nem tudott kezdőként kifutni, szóval a kényszer szülte ezt a megoldást.

– Idegőrlő szituáció?
– Egy játékos számára az a legrosszabb, amikor kívülről kell nézni egy mérkőzést, és szerintem ezzel mindenki így van. Próbáljuk hozzátenni kívülről, amit még tudunk. Ilyenkor segítünk, aztán bízunk abban, hogy a sok sérülés, illetve betegség elkerüli az embert, de az a baj, hogy ebben a korban már nehéz. Amikor rendszeresen kell játszani, folyamatosan kell az egyik legjobbnak lenni és a legtöbbet hozzátenni, akkor sajnos a test már ellenkezik, és az izomzat már jelzi, nem biztos, hogy ez működik hosszútávon.

– Már megbocsásson, de a Ferencvárosi Torna Club nemrégiben ünnepelte fennállásának 120. születésnapját, Potemkin Károly, Sinkó Balázs és ön pedig együtt korban a Fradit is felülmúlják. Nem durva, hogy még mindig húzniuk kell a csapat szekerét és a fiatalok nem szaggatják le a mezt?
– De, ez abszolút így van. Az első öt-hat forduló után volt is egy beszélgetésünk a csapattal, és éppen erre tértünk ki. Rendben van, hogy itt vagyunk idősebbek és tesszük a dolgunkat, csináljuk, amíg bírjuk, de az nem lehet, hogy csak akkor jó és akkor nyer a csapat, ha csupán mi tudunk kiemelkedő teljesítményt nyújtani. Nekünk csak statisztaszerepet kellene vállalnunk. Kértük, hogy próbáljon mindenki vezér lenni, aki fiatal, mert vannak olyan játékosok, akik erre képesek lennének és megvan a tudásuk, a tehetségük. Kértük, próbáljanak meg felnőni ehhez a feladathoz, és ha hozzátesszük a mi részünket is, akkor lehetne egy igazán jó csapatunk, akkor lehetne képes kiemelkedő produkcióra.

– A bajnokság egészét tekintve a legjobb csapattól szenvedtek vereséget a törökbálinti Alsóerdősor utcában? Mert ha így van, akkor végül is nincs miért bánkódni.
– Ez azért nehéz kérdés, mert senkit nem szeretne megbántani az ember vagy éppen olyat mondani, ami esetleg rosszul „jön le”. Az, hogy melyik a legjobb együttes, mi alapján ítéljük meg? Kiegyensúlyozott teljesítmény? A legtöbbször győztes társulat? Képes olyan játékot produkálni, amelyikre azt mondjuk, szemre is tetszetős? Vagy éppen céltudatos futballal rukkol ki? Ha ezeket a szempontokat végignézzük, van, amelyik csapat ebben, és van, amelyik abban a jobb. Nyilván a törökbálinti társulat nagyon kiegyensúlyozott produkciót hoz, tudja nyerni a mérkőzéseket, ezért van ott, ahol, így ezek alapján a legjobbtól kaptunk ki. Amennyiben más szempont alapján néznénk az egészet, és az kerülne fókuszba, hol vannak jobb játékosok és melyik rukkol ki szebb futballal, akkor nem biztos, hogy Törökbálinton a legjobbtól szenvedtünk vereséget.

– Az Üllőt hová helyezné a fenti összevetés alapján?
– Remek játékosokból áll és nagyon szép játékot tud nyújtani a gárda, ugyanakkor hiányzik belőle a magabiztos, kiegyensúlyozott, jó teljesítmény, ami nem teheti a legjobb csapattá – sajnos.

– Ha visszagondol a pályafutására, aligha az Üllőn eltöltött időszakára a legbüszkébb. Amennyiben visszatolatunk az időben, mi csapódik le a legszebb emlékként?
– Az elég rég volt… Azt hiszem, a Rákospalotán, a REAC-ban eltöltött időszak lenne az, kimondottan az utolsó év, amikor az NB II-ben Simon Tibor csapatával nagyon jó teljesítményt nyújtva sikerült a 4. helyen végezni. Igazán nagyszerű társulatban futballozhattam és minden meccs öröm volt, nagyon szép emlékek fűznek oda.

– Csak a XV. kerületi legénység vagy Simon Tibor miatt is?
– Ő egy megosztó, szélsőséges személyiség volt, előttem viszont nagyon pozitív példa. Simon Tibor kimondottan nagyon sokat tett hozzá, hogy valóban kiváló gárdában, jó játékosokkal futballozhattam. Nagyon céltudatos brigád volt, amely a 2. helyen fordult az őszi idény után. Pedig az első félév utolsó fordulójában a Békéscsabával játszottunk, ami ki-ki meccs volt, és ha azon a találkozón győzünk, akkor az 1. helyen fordulunk, ám sajnos nem sikerült, a tavasz felénél pedig Simon Tibi távozott tőlünk, és onnantól kezdve picit hanyatlott is a csapat.

– Mindezek tükrében a negyedik pozíció miatt az egyik legnegatívabb emlék is a Széchenyi térhez köti?
– Úgy gondolom, az, hogy nem első, hanem második az ember, nem szép emlék, de nem akkora kudarc, mint bárhol utolsó helyen végezni. Például amikor Dabason voltam szintén az NB II-ben, és kiestünk, az sokkal fájóbb pofon a pályafutásomban, ami nyomokat hagyott bennem. Igaz, mivel a körülmények miatt került olyan helyzetbe a brigád, ezért volt azt sokkal nehezebb megélni.

– Figyelemmel kíséri, hogy a korábbi klubjai hol és miként szerepelnek vagy sodródik az eseményekkel?
– Olyan szinten nem bújom az újságokat és az internetet, mert inkább fűződöm személyekhez, régi ismerősökhöz, barátokhoz, csapattársakhoz, őket szoktam nyomon követni, ahová éppen keverednek, de ez természetesen magával vonzza a volt csapataimat, így végül is többé-kevésbé látom, hogy az adott héten éppen milyen eredményeket értek el.

– Innen nézve nincs rossz szezonja: a Kisnémedi bajnok a Pest megyei II. osztály, Északi csoportjában, míg a Budapest-bajnokság I. osztályába besorolt Rákospalotai EAC-nak jó esélye van az élen zárni.
– Kisnémedin letettük az alapokat. Rengeteg játékos futballozik a mai napig ott, akik akkor a csapattársaim voltak, így természetesen nagyon örülök a szereplésüknek. A REAC-tól sajnos elég régen elszakadtam sajnos, kicsit fájó, hogy a szebb időszakot is megélt, NB I-es múlttal rendelkező gárda csak a „blasz-egyben” szerepel, örülnék annak, ha visszatornázná magát magasabban jegyzett ligába.

– Önnek sem a „megye-kettőben” volna a helye. Nem akar már előrébb lépni? Elvégre minden adottsága megvan hozzá.
– Örülnék neki, ha tudnék még egy osztállyal feljebb játszani, a szívem odavinne, odahúzna, ahogy a lelkesedésem is, de az a baj, hogy az izomsérülések, amelyek az utóbbi időszakban jellemeznek, ezek intő jelek, és nem biztos, hogy ez sokáig működik. Sosem voltam az a futballista, aki félgőzzel játszik, én beleadok mindent, de a szervezet néha jelzi, hogy ez már nem fér bele.

Szintet lépne edzőként » Hosszú évek óta nem csupán futballozik, hanem trénerkedik is Máj Zoltán, az Üllő SE labdarúgója. A rutinos sportember persze nem célok nélkül vezényli az ifjú tehetségek gyakorlásait.
„Jelenleg a Budapest Honvéd U14-es csapatánál vagyok pályaedző, ám mindenképpen szeretnék eljutni addig, hogy egy akadémián kerüljek vezetőedzői pozícióba. Nagyon örülnék annak, ha ez sikerülne, mert ez a jövőbeni tervem.”

A fenti interjú megjelent ezen sorok írójától a Sportszelet 15. lapszámában.