BUDAPEST » Mindig Újpest, örök Újpest. Dunai Ede, a legendás Dunai III Ede fia nem felejtette el, hol futballozott az édesapja, és hol ért el sikereket. A bajnoki címek száma nem kevés, elvégre a kilenc gombócból is sok, márpedig annak idején a mindenkori ellenfelek közül nem sokan úszták meg ennél kevesebbel – 90 perc alatt. A „gyerek” megpróbálja behozni, mi több, megelőzni a „fatert” – már a harmadik könyvénél jár, a legújabb, a „Törőcsik András – Út a csúcsra” címet viselő is olyan, mint a július 14-én a 70. születésnapját ünneplő felmenő mindenkori társulata: aranyesélyes.
A fiú kettőig jutott – a lila-fehér tartalékcsapatban. Nem lélekemelő teltházas meccsig, netán bepöckölt, betuszkolt, betüsszentett gólig vagy lila blúzos, fehér szoknyás rajongóig, hanem bajnoki címig. Dunai Ede azonban érezte, nagyon is érezte, hogy nem ez az útja, így mintha az autópályán száguldozna, sávot váltott. Sznúkerben a futballnál sokkalta több siker, számtalan elsőség, no meg a Közép- és Kelet-Európa legjobbjának járó serleg várta.
– Mint a biliárdasztal, olyan sima volt?
– Ez jó kérdés, tetszik, ám hogy simán ment-e az írás, azt nehéz lenne megmondani – mondta Dunai Ede, a »11 újpesti legenda«, valamint a »Lila karácsony« című kötet, és a legújabb, a közelmúltban megjelenő »Törőcsik András – Út a csúcsra« elnevezésű mű 48 esztendős szerzője. – Mindenesetre úgy érzem, gördülékeny volt, mert sikerült azokat az embereket magam mellé állítani, illetve segítségül hívni, akik nagyon jóban voltak az Andrissal, gondolok itt elsősorban a nővérére, Törőcsik Évire, valamint a volt csapattársaira, akár az édesapámra, Nagy Lacira, Hegyi Gyuszira, Sarlós Bandira, Schumann Petire. Mindenki sokat hozzátett, aki abban az időszakban vele volt, amiről a könyv szól, avagy a születésétől egészen az 1979-es autóbalesetéig.
– Miként képzeljem el a munkarendjét? Hétfőnként reggel nyolctól tízig volt ideje a klaviatúrával közelebbi kapcsolatba kerülnie, keddenként délután háromtól ötig püfölte a billentyűzetet, netán ahogy esik, úgy puffan alapon dolgozott?
– Tulajdonképpen az írással általában késő este, de inkább éjszaka foglalkozom, mert akkor tudok hangulatba kerülni, hogy jó ihletem legyen hozzá. Mindent megterveztem. A második könyvem karácsony előtt jelent meg, és sikeres volt, akárcsak az első, így átgondoltam, miről írnék szívesen legközelebb. Volt öt-hat téma a fejemben, aztán a közösségi hálón körbenézve, körbeszimatolva az a visszhang került hozzám, hogy Törőcsik Andrásról szeretnének a legtöbben olvasni, így akkor eldöntöttem, róla lesz szó a következő művemben, ahogy azt is, hogy arról a korszakáról írok, amelyiket valószínűleg kevesen és kevéssé ismerik. A gyermekkora, az ifista évei, a katonaság időszaka, és amikor bekerült az Újpestbe. Amikor ez eldőlt, onnantól fogva azt terveztem el, hogy a születésnapjáig mindenképpen legyen meg a könyv, ami olyan jól sikerült, hogy már előtte egy hónappal kikerült a nyomdából.
– Az első és az utolsó betű leütése között mennyi idő telt el?
– December 8-án kezdtem, és tulajdonképpen február közepéig befejeztem, de persze ez nem azt jelenti, hogy kész volt a mű, mert még át kellett olvasni, hibákat javítani, esetleg még kaptam egy új sztorit, azt beilleszteni. Február 28-ra lettem teljesen kész a szöveggel, aztán persze jöttek a fotók, így március 10-e körülire datálható, amikor végleg kész lett a mű, és mehetett a további útjára, ami a korrektort, a tördelést, no meg a nyomdát jelenti ez esetben.
– Nem lepődnék meg, ha azt mondaná, rajongott a főszereplőért, úgyhogy rá is térek a lényegre: melyik a legszebb emléke Törőcsik Andrásról?
– Amire már tisztán emlékszem: 1983-ban a Köln elleni meccsen, a Kupagyőztesek Európa Kupája sorozatban az, amikor Paul Steinert oda-vissza kicselezte „Törő”, és az akcióból Kiss Sanyi fejelt egy csodálatos gólt. Az Újpesti Dózsa összesítésben tovább is jutott, és bár a videómegosztókon a mai napig meg lehet nézni a németek elleni cselsorozatot, ám azt élőben látni maga volt a csúcs!
– Olyan lelkesen beszél, hogy azt is elhiszem, ha azt állítja, amikor futballista lett, mint egy jó munkaerőt, megpróbálta alkalmazni a Megyeri úton látottakat.
– Azért nem tettem, mert teljesen más felépítésűként rúgtam a labdát. Andris alacsonyabb, hasonló testsúlyú, míg én magas voltam, nagyjából olyan, mint egy fogpiszkáló. Nekem más volt az erősségem, úgyhogy azokat a cseleket még véletlenül sem próbáltam bevetni, mert vagy szimplán csak megsérülök, esetleg eltörik a lábam. Jól fejeltem, jól fedeztem a labdát, illetve viszonylag jól lőttem távolról, de nem voltam nagy cselgép, úgyhogy erre valószínűleg születni kell.
– Az írói véna jó értelemben vett kihasználására is. Édesapja, a legendás Dunai III Ede sokat segített?
– Az első könyvem megírásakor nagyon sokat, ugyanis az tulajdonképpen az én gyermekkori és az ő akkori labdarúgóélményeiből táplálkozik. Külső segítséget kaptam tőle egy-egy fejezethez – mert különböző sztorikról van szó –, no és rengeteget segített a dedikálásokon, mivel a könyvbemutatókra eljött, bárhová hívtam, emelte az est fényét. A második mű teljesen saját kútfőből született, félig-meddig fiktív regény. A ,,Törőről” szóló legújabban pedig szintén segítséget nyújtott, de elsősorban a testvére, Évi volt a támaszom, illetve Hegyi Gyuszi, aki a legjobb barátja volt az akkori újpesti tartalékcsapatban, no meg a BVSC-ben volt egy Mokalisz Karcsi nevezetű srác, akivel szintén éjjel-nappal együtt voltak. Ők ketten Amerikában élnek, így Skype-on és egyéb internetes felületeken tartottuk a kapcsolatot, éjszakákat átbeszélve.
– Ha bemelegítő krémszagú, Metal Lady-poszterrel kitapétázott öltözőben izzadt tenyérrel állva vagy lágy fénycsóvák harmóniájában, díszes pulpitus mögött ülve bemutatkozott, hogy „Jó napot kívánok, Dunai Ede vagyok”, az teherként vagy előnyként csapódott le a hétköznapok során?
– Kétélű dolog ez. Nyilván van előnye, amikor valahová az ember odamegy, „Hú, a Dunai Ede fia!”, és akkor persze azt mondják, „Gyere!”, mert örülnek neked, akkor viszont hátrány, amikor elkezdenek összehasonlítani vele – utóbbit természetesen a labdarúgó-pályafutással kapcsolatban említem. Hátrány volt persze akkor is, amikor esetleg olyasvalaki az edző vagy a klubelnök, aki apámmal nem volt annyira jóban, mert tudjuk, a futballberkeken belül is vannak konfliktusok. Ha Kis Pista lettem volna, biztos, hogy többre viszem. Elsőre könnyebben nyíltak meg a kapuk, aztán meg nagyon gyorsan be is záródhattak.
– Manapság viszont úgy üdvözölhetik, mint az első számú újpesti krónikást.
– Íróként valóban inkább csak előnye van, mert nyilván ismert a név, és ha azt mondják, „11 újpesti legenda”, valamint tudják, hogy Dunai Ede írta, úgy vannak vele, hogy „Hű, akkor ez a fiú ott nőtt fel a csapat mellett, az biztos tudja, mit beszél, és olyat írt meg, amit én még soha nem olvastam”.
– Törekedett rá, hogy így legyen?
– Tényleg próbáltam mindegyik könyvemben olyat közreadni, ami még nem került napvilágra.
– Minden Újpest-meccsen kinn van?
– A hazaiakon természetesen igen, és főleg a könyvek megírása óta hatalmas élmény ez nekem. Nagyon sokan kérik tőlem, hogy Juhász Petivel, Noskó Ernővel, apuval vagy éppen Dunai Antival írassam alá valamelyik kötetemet, és én próbálok is eleget tenni mindennek. Néhányan már a hátuk közepére kívánnak, amikor meglátnak, de azért jó fej mindenki, dedikálnak, és persze közben nézzük a meccseket. Néha örülünk, néha bosszankodunk, de mindig jól érezzük magunkat.
– Három a magyar igazság, egy a ráadás – vagy mégsem?
– Szerintem több lesz ebből… Voltaképpen egy éven belül jelent meg a három könyvem, és ha a jelenlegi helyzetet nézzük, a „11 újpesti legenda” hatalmas siker lett, nagyon sokan vették, és a „Lila karácsony” is viszonylag jól ment, de az már kevésbé fogyott. Mint említettem, az egy regény, ami a régmúltban játszódik, márpedig akik Szusza Ferencet látták, azok már nem élnek, emiatt picit visszafogottabb volt az érdeklődés, de nem panaszkodom. A „Törőről” írt könyv pedig most szárnyal, amit lehetett is várni, hiszen Törőcsik Andris a legfiatalabb szereplője a műveimnek, ráadásul a velem egyidősek, a negyven akárhány évesek látták élőben futballozni. Egy hét után újra kellett nyomni, ami motivál, hogy nekem ezt folytatnom kell. Gondolkodom azon, hogy nemcsak az Újpestről, hanem a magyar válogatottról is írjak. Minden adva van, mert elképesztő mennyiségű klasszisunk és sikerünk volt anno. Jó téma szükséges csupán, amit jól kell megírni, így miért hagynám abba?
Névjegy » Dunai Ede 1970. október 2-án született Budapesten. Az Újpesti Dózsa (a lila-fehér klubnak 1957-től 1991-ig ez volt a hivatalos neve) tartalékcsapatában kétszeres bajnok, egyszeres gólkirály volt, mégis elköszönt a futballtól, miután Varga István, a Megyeri útiak akkori trénere nem számolt a fiatalokkal, így az NB I-ben való pályára lépés csak álom maradt számára. Lábai után a kezeit használta, ugyanis 1992-ben hivatalosan is sznúkerjátékos, majd a későbbiekben sokszoros magyar bajnok lett belőle, aki a Közép- és Kelet-Európa legjobbja címet is besöpörte. A biliárdasztalt követően az íróasztal következett, eddig három könyve jelent meg, sorrendben a 11 újpesti legenda, a Lila karácsony, valamint a Törőcsik András – Út a csúcsra. És ahogy mondani szokás: folytatása következik…
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 10. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: