A dátum 1999. május 5. Vácon, a Ligeti Stadionban közel hatezer szurkoló váltott jegyet, hogy szemügyre vegye, mire mennek a Duna-partiak a Marijan Vlak vezette Ferencvárossal. Csank János, a házigazda bajuszos mestere az alábbi csapatnak szavazott bizalmat az akkor Professzionális Nemzeti Bajnokság névre keresztelt élvonal 28. fordulójában: Hámori István – Lévai András, Nagy Tibor, Nyikos József (Bábik Tibor, 79. p.) – Vojtekovszki Csaba, Schwarcz Zoltán, Vén Gábor (Sipeki István, a szünetben), Romanek János, Andrássy Csaba (Rob Kornél, 59. p.) – Füle Antal, Horváth Péter. Némi meglepetésre az első negyedórát követően Schwarcz Zoltán találatával a vendéglátó került előnybe, ám a Fradi Kulcsár Sándor révén hét perccel az első félidő vége előtt egalizált. Akkor kevesen gondolták, hogy az 1–1-es eredmény már nem változik a végére meglehetősen paprikás hangulatúvá alakuló derbin.
Azóta csaknem húsz év telt el. Ha nem is Vácon, de Veresegyházon összeállhat a piros-kék tengely Bábik Tiborral, no meg Sipeki Istvánnal – és azt is kár volna tagadni, ha az edző, Schwarcz Zoltán a tavasz során be-beszállna néhányszor, nem lógna ki a sorból a nagy terveket szövögető alakulatból.
– Nehezen döntött?
– Nem is az volt nehéz, hogy elhagyjam-e a Taksonyt, mert véletlenek nincsenek, és a jelekből olvasok – mondta Bábik Tibor, a Pest megyei II. osztály, Északi csoportjában 24 ponttal a 3. helyen telelő Veresegyház 46. életévében járó új igazolása, korábbi élvonalbeli futballista, többek között a Vác, a Szolnoki MÁV, a Nyíregyháza Spartacus, a Budapest Honvéd, a Jászapáti, a Törökbálint és az Alsónémedi egykori labdarúgója. – Éreztem, hogy már kicsit sok volt. A munkából rohantam, épphogy beestem az edzésre, a tréningeket végigcsináltam, és ez így ment egy éven keresztül úgy, hogy közben megnyertük a Pest megyei I. osztályú bajnokságot, aztán az NB III-ban szintén minden gyakorláson részt vettem, nem kértem, nem igényeltem felmentést, márpedig ez így nem volt kevés. Jelzett is a szervezetem, mert a végén már begyulladt a térdem. Aztán úgy alakult az edzésterv is, hogy délelőtt, valamint délután három órakor vannak az edzések, ami egyértelművé tette, ha vacilláltam is volna, hogy mitévő legyek, mert képtelen lennék megoldani mindezt a meló mellett. A taksonyiaknak ezúton is köszönök mindent, főleg Andrásik Sándor főtámogatónak, és ami a szakmát illeti, Szabados Tamáséknak, mert jó szájízzel gondolok az ott eltöltött évekre.
– Abban, hogy Veresegyházra került, a szakmai munkát felügyelő Schwarcz Zoltánnak alighanem nagyobb szerepe volt, mint a komikus Mr. Beannek bármelyik Oscar-díjátadón, elvégre Szolnokon és Vácon is csapattársak voltak.
– Persze, meg osztálytársak is. A serdülő négy, azaz tízéves korunk óta egy csapatban futballoztunk, ő a Vác melletti Kismarosról származik, én meg másik faluból, kicsit északabbról, Letkésről, tehát nagyon régre datálódik a mi ismeretségünk és barátságunk, úgyhogy azt mondhatom, száz százalék Schwarcz Zoli szerepe, no meg Majnik Jánosé, aki most sportigazgatóként dolgozik. Utóbbi egyébként edzőm volt még a „tarcsiban”, amikor 17 évesen felkerültünk, hiszen az volt a profi világ előszobája.
– Ha nincs ez az invitálás, akkor most arról beszélünk, hogy miért vonult vissza?
– Nem, mert akkor valószínűleg Dunavarsányba vagy Szigethalomra igazolok, mert az utóbbi társulat edzője, Kovács Béla is szeretett volna megszerezni. Vele nagyon jó kapcsolatot ápolok, ahogy a ’varsányiakkal is, lévén csak ott voltam fél évet, és szép emlékeket őrzök abból az időszakból. A Dunavarsány mellett szólt, hogy közel van, nagyon jók a körülmények, a csapat 90 százalékát ismerem, no és Patkó „Pepe” Györggyel is nagyon remek a viszonyom, úgyhogy az volt a legkézenfekvőbb, hogy hozzájuk igazolok, aztán jött az érzelmekre hatás, és ez döntött. Amúgy pedig még az is megfordult a fejemben, hogy nem szerződöm sehová, mert a térdem annyira nem jól „viselkedett”. Megpróbálkoztam a játékkal, lementem edzőmeccsekre, a ’varsányiak színeiben valamivel több, mint két félidőt töltöttem a pályán két felkészülési mérkőzésen, ám egyszerűen olyan fájdalmaim voltak utána, hogy az volt bennem, maradok inkább Taksonyban, de úgy, hogy nem fogok edzeni csak április vagy május környékén. Addig pedig játszom Kőnig Csaba együttesében, a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában szereplő második csapatban. Ám aztán jött az érzelmekre hatás, így Schwarcz Zoliékkal megbeszéltük, ha jó a térdem, játszom a Veresegyházban, ha pedig nem javul az állapota, akkor majd május körül, a pontvadászat végén tudok beszállni és segíteni, hogy esetleg az osztályozót elérjük, és azon sikeresen szerepeljünk.
– Sok ismerős arccal fog találkozni a veresieknél?
– Megmondom őszintén, nem hiszem, mert olyan infókat kaptam, hogy nagyon sok a fiatal, éppen ezért próbáltak rutinosabb játékossal is erősíteni. Mert a lendület, a sebesség megvan, csak kellene egy olyan ember, aki a meccs fontos pillanatait megérezve egy-egy kulcspasszal, góllal, assziszttal tud segíteni a csapaton. Tudom, hogy Sipeki István is le van igazolva, így ha a szervezete bírja, futballozik, márpedig vele is csapattársak voltunk még Vácon.
– Azért önnél rutinosabb játékost nehezen tudtak volna szerződtetni, lévén valóságos legenda. Az NB-s osztályokban szereplőkre nézve ugyanis óriási kritika, hogy Szabados Tamás vezetőedző a 45 éves Bábik Tiborral húzott váratlant nem is egy NB III, Közép-csoportos taksonyi meccsen.
– Elméletileg azt beszéltük meg, még amikor a Pest megyei I. osztályban voltunk a Taksonnyal, hogy előrefelé fogok segíteni, mert lesznek olyan meccsek, hogy betömörülő ellenféllel szemben kell játszani, és beszállok az utolsó húsz percre, fél órára, hogy a csatár mögött kulcspasszokkal, lövésekkel, ziccerlabdákkal vigyem előre az együttest. Ám az élet úgy hozta, hogy egy egész félszezont belső védőként kellett végigfutballoznom, mert ott volt hiány. Amikor felkerültünk az NB III-ba, megbeszéltük, hogy maradok, és nézzük meg, hátha tudok segíteni, de megmondom őszintén, itt is abban gondolkodtunk, hogy közvetlenül a csatár mögött szerepelek. Azon a poszton az embernek kicsit több ideje van fújni egyet, rá tudsz készülni a következő szituációra, ám a sors megint közbeszólt és azt hozta, hogy védekező középpályásként, belső fedezetként álltam be, illetve játszottam kezdőként. Az én meglátásom szerint az a nagy dolog ebben, hogy abban a pozícióban nincs idő pihenni, mert ha nincs nálunk a labda, akkor is futni kell, nem is keveset, szóval a topon kell lenni. Főleg úgy, hogy azt vettem észre, az NB III-ban jóval dominánsabb lett a meglévő fizikum a mérkőzéseken, sokat futnak a játékosok, a sebességük megvan, míg a futballtudás nem annyira domborodik ki.
– Amikor a riválisok meglátták, hogy a kezdőcsapat tagjaként vagy tartalékként melegít, meglepődtek?
– Biztos vagyok benne, hogy az ellenfélnél, amint tudatosult bennük, hogy játszom, vagy csak a keretben vagyok, felhívták arra a figyelmet, hogy valószínűleg a sebességem már nem a régi. Azt pedig csak gondolom, hogy volt ilyen, „Ha ezt az öregembert nem vered meg, amikor találkozol vele, az szegénységi bizonyítvány rád nézve…” – legalábbis én biztos így lettem volna vele fordított esetben, amennyiben huszonegynéhány éves vagyok és jön velem szembe egy 45 esztendős játékos. Ha nála van a labda, biztos rámentem volna arra, hogy minél többször késztessem versenyfutásra éppen azért, hogy jöjjön ki az idősebb hátránya. Azt pedig nevetve szoktam mesélni, nem egyszer éreztem, hogy valami van a levegőben és talán abba kéne hagyni, amikor a mérkőzések előtt még civilben jönnek a játékosok, és a „Szevasztok!” után nekem meg odaköszönnek, hogy „Jó napot!”. Ezzel nincs probléma, már megszoktam, de amikor a meccset megelőzően kezet fogunk a középkezdés előtt, és akkor is előjön a „Szevasz! Szevasz! Jó napot!”, nos az überelhetetlen. Amikor pedig azt veszem észre, hogy a játékvezetők is 15-20 évvel fiatalabbak nálam, nem negatívként élem meg, hanem belül kicsit mosolyogtam még saját magamon is, hogy mit keresek én itt.
– Bárki bármit mond, ez a mai fiatalok kritikája. Volt szerencsém több negyvenes években járó, ma is aktív, egykori NB-s labdarúgóval interjút készítenem, de többek között a tököli Halász „Mínusz” Ferenccel, az üllői Potemkin Károllyal és a peregi Semsei Mihállyal sem tudtuk megfejteni, mi a korosztályuk titka.
– Szerintem azok tudnak még ilyen idős korban is futballozni, akiknél minden adott. Kell hozzá a genetika meg a szerencse. Hiába menne valaki ugyanúgy, mint anno, de ha az ízületei tönkrementek és az izomzata már nem bírja, akkor az ember, ha fejen is áll, akkor sem fog tudni tovább ilyen szinten futballozni. Az elsődleges persze az, hogy valaki szeressen futballozni, legyen meg a szerencsés alkata, hogy bírja a terhelést, a harmadik meg az, hogy oda kell figyelni magára. Ugye, ez megint csak akkor van, ha az ember tényleg szereti ezt a sportágat, mert akkor odafigyel az étkezésére és megy edzeni, pontosan azért, mert szeretne még játszani. Ha ez nincs meg, akkor nyilván sokkal hamarabb bekövetkezik, hogy már nincs kedvem menni gyakorolni, illetve minek szenvedjek, és akkor vége.
– Nem lehet, hogy a mai negyvenes korosztály sokkal jobban szeretett futballozni, mint akik most fiatalok?
– Én nem innen közelíteném meg, mert teljesen más volt annak idején a közeg. Sokkal nagyobb bajban lennék, ha most volnék tizenéves srác, és tényleg ilyen lehetőségek vannak, mint ami a maiaknak adott. Különböző játékokkal tudnak játszani, az Xboxtól kezdve a számítógépeken át a virtuális valóságig, és ezek tényleg olyanok, hogy az ember odaül, és hipp-hopp, eltelik négy-öt óra és annyi a délutánnak. Ebből a szempontból mi szerencsésebbek voltunk, mert manapság sokkal több lemondással jár a futball. Nem beszélek a környezetről, hogy mennyi pálya szűnt meg, mert már nagyon kevés a lehetőség olyan értelemben, hogy fogja az ember a labdáját, a hóna alá veszi, kiszalad, és ha van kinn valaki, együtt játszanak, ha nincs kinn senki, akkor egyedül kapura rúg vagy trükköket gyakorol. A másik meg az, olyan lett a világ, hogy sokkal nehezebben engedi el a szülő a gyermekét. Az én korosztályomnak még nem volt az probléma, hogy hazamentünk a suliból, majd onnan el és este hazakeveredtünk. Mentünk a grundra, a pályára, kirándulni vagy horgászni, akárhová jöhettél, mehettél, nem volt ilyen probléma, hogy az ember izgul, hol a gyerek? Őszintén szólva, ma már én sem engedném el a fiamat, ha most lenne 12 éves, hogy persze, menj, szaladj, keress valami havert, és majd este hazajössz. Amúgy pedig inkább abban látom a különbséget, hogy hány órát foglalkoznak a futballal a fiatalok, mert ez az, amit nem lehet elcsalni, elhazudni. Ha Puskás Öcsiéket nézzük, egy nap foglalkoztak mondjuk 15 órát a labdarúgással, mert suli helyett is futballoztak. És amennyiben kiszámolom, hány labdaérintésük volt napi szinten, illetve heti hétszer, gondoljon csak bele, csupán Puskás Ferenc hányszor ért labdába 21-22 éves koráig és hányszor egy mai fiatal? Innen nézve totál egyértelmű a helyzet, sőt, azt mondom, előrébb is vagyunk, mint ahol lennünk kellene.
„Úgy beszéltük meg, hogy Dominik marad Taksonyban – kezdett hosszú monológba az édesapa, Bábik Tibor. – Lehet, jobb lesz neki úgy, hogy nem vagyok ott mellette, mert biztos vagyok benne, hogy mindenki másként viselkedik akkor, amikor ott van valamelyik szülő, nem százszázalékosan meri elengedni magát, ezáltal nem lehet önmaga. Hátha úgymond fel tud nőni. Hogy milyen volt vele egy csapatban futballozni? Szenzációs érzés, mellette kicsit félelmetes is abból a szempontból, hogy volt, amikor azon kaptam magam, nem is a meccsre figyelek, hanem azt nézem, mit csinál, és ha valaki csak közeledett felé, attól féltem, nehogy rácsússzon, mert jön a következő, és akkor én fogok valami hülyeséget csinálni… Szóval kettős érzések kavarogtak bennem, meg aztán tényleg az ember odaadná az életét, hogy neki sikerüljön, miközben a féltés, az óvás kicsit megnehezítette, hogy a saját feladataimra koncentráljak. Egyetlen pici hiányérzetem van: nagyon sajnálom, hogy az NB III-ban nem tudtunk egyszerre a pályán lenni. A keretben voltunk nem is egyszer, és bár nem néztem utána, de abban biztos vagyok, hogy NB-s bajnokságban nem történt még olyan, hogy apa és fia azonos időben a játéktéren van. És hogy mi lesz vele a jövőben? Az erőssége már most is az, látszik rajta, tudja a futballt, ösztönösen vannak olyan meglátásai, megoldásai, amelyre azt mondom minden nagyképűség nélkül, hogy nehéz lenne tanítani. Viszont amiben nagyon nagy hátránya van, úgy érzem, még nem nőtt fel, még »gyerekfocista«. Arra gondolok, hogy próbálja megcsinálni a cselt, de nincs benne az a felelősségtudat, hogy márpedig én most nem azért teszem, hogy vagy bejön, vagy nem, hanem azért, mert A pontból a B-be szeretném eljuttatni a labdát. Azt érzem rajta – mivel kicsit későn érő típus –, ha egy-két éven belül meg tudja lépni, hogy felnőtt lesz, úgymond megkeményedik, akkor lehet belőle valami. Ha meg nem, akkor érezze jól magát, amilyen szinten futballozik, tudjon kiteljesedni, mert erőltetni nem erőltetünk semmit. Úgyhogy bízom abban, hogy megugorja a lécet és be tudja verekedni magát a taksonyi csapatba.”
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 1. lapszámában.