TÖKÖL » Vitán felül nem nőtt magasra, de ettől még kötelező felnézni rá: Halász Ferenc november 8-án töltötte be az 50. életévét, ám szabadidejében nem a Füles rejtvénylapcsalád legújabb magazinját böngészi a reumatológián, hanem stoplist húz, bemelegít és minden hétvégén belead apait-anyait a futballpályán – a Pest megyei I. osztályban, a helyi VSE oszlopos tagjaként.
Az élete rendben van. Ahogy beszél, ahogy formálja a szavakat, ahogy visszaemlékezik, minden mondata kiegyensúlyozottságról árulkodik.
– Lelassult, kifulladt, megtört a lendülete?
– Mostanában inkább már csereként lépek pályára, egész jó kis társaság alakult nálunk, meg aztán így is van rendjén – mondta Halász Ferenc, a Pest megyei I. osztályú Tököl 50 esztendős játékosa. – Ha meg tudják oldani a fiatalok, egyértelmű, hogy játsszanak ők, fejlődjenek. Az előző szezonban be tudtam segíteni, végig kezdő voltam, bent is maradtunk úgy, hogy kieső helyről fordultunk. Az ősszel viszont úgy alakult, amikor én játszottam, nem úgy jöttek az eredmények, aztán összeállt a brigád. Várok a soromra, de nincs ezzel probléma, 50 év alatt megtanultam a helyén kezelni a dolgokat. Meg aztán, ha lehetek egy kicsit önző, istenigazából magamnak csinálom. Nekem jó érzés, hogy 50 évesen így fel tudom venni a versenyt a fiatalokkal, jó erőben érzem magam, jó egészségnek örvendek, egyben vagyok. Remek a közeg, gyermekkorom óta csinálom, és amíg motivál, jól megvagyok a bőrömben, miért hagyjam abba? Addig csinálom, amíg csel nélkül nem futnak el mellettem. Ha nem tudok utána rohanni, akkor gond van. Nyilvánvaló, hogy egy idősebb játékos sokkal tapasztaltabb, mint egy ifjú titán, ez az élet rendje. Márpedig ha fizikálisan nem jobbak nálam, a többi részével már nehéz felvenni a versenyt.
– A fiók mélyén vagy a szekrény alatt kell keresni a titkát? Mert valami biztosan van!
– Leginkább a futball szeretete, mert ha az nincs meg, akkor megette a fene az egészet. Az alázat a másik, és talán az adottság. Hála Istennek, elkerültek a sérülések, és gyermekkorom óta, ha edzés volt, akkor edzés volt, nagyon ritkán hiányoztam. Ha azt mondták, vonaltól vonalig fussak, akkor addig rohantam. Meg aztán, ha nem szereted a sportágat, abbahagyod, mert lesznek fontosabb dolgok az életben, de amennyiben motivált vagy, akkor csinálod. És van itt még valami. Nálam az anyagi része a történetnek mindig a 2. helyen állt. Vallom, ahhoz, hogy bárki sokáig futballozzon, az egész nem szólhat a pénzről, mert akkor éppen a sport veszíti el az értékét.
– A titánok miként viselik, hogy nem tudják leszaggatni a „faterról” a dresszt?
– A csapaton belül az újabbak, netán ha az ellenfélnél meghallják, hányadik életévemet töltöttem be, rácsodálkoznak. Aki nem ismer, meg nem mondja, hogy 50 esztendős vagyok. Itt jön a genetika. Viszont ha nem játszol, nem kell megsértődni, vagy azt mondani, hogy elmegyek másik együttesbe, mert ott majd futballozol. Az alázat az, hogy megmutatom, bizonyítani fogom a rátermettségemet.
– Közeli példa?
– Mondhatjuk. Nézem sokszor a fiatalok igazolását, van, aki 21-22 éves, de már az ötödik egyesületénél tart. Olykor megkérdezem tőlük: nem lehet, benned is van hiba, hogy valamit rosszul csinálsz? És nem bántásként mondom ezt nekik, csak azért, hogy tanuljanak belőle.
– Még ha átvitt értelemben is, de a tapasztalata aranyat érhet.
– Mondom, nem akarják elsőre elhinni, hány éves vagyok, de nincs is ezzel gond. Az én időmben is volt olyan rutinos, kellemetlen ellenfél, aki fel volt vértezve minden tudással. Na, én sosem szerettem ilyenek ellen játszani.
– Miért, ön ellen alig várják, hogy pályára lépjenek?
– Nem tudom, gondolom, az elején még szeretnek ellenem futballozni, amikor meghallják, hogy 50 éves vagyok, de utána talán már nem, amikor látják, annyira nem tudnak fogást találni rajtam és elkedvetlenednek. El tudom képzelni, mondják az illetőnek a szünetben, hogy „50 éves az embered, valamit csinálj, kezdj vele”. Amikor vannak zrikák a pályán, egy-egy szemtelenebbnek szoktam mondani: „Figyelj ide, 50 éves vagyok, kétszer annyi, mint te, de nem tudsz lefutni, lecselezni, valamit alkoss már, ha akkora szád van. Ha ilyen jó vagy, legalább rúgjál meg, de azt sem tudsz!”
– Ha már felvetette, hogy jó néhány labdarúgó olyan sűrűn váltogatta a klubjait, míg más az alsóneműjét, ön hány egyesületben futballozott?
– 40 éves koromig csak NB-s osztályokban játszottam, utána kezdődött a levezetés, többek között Bugyin, Délegyházán és Dunavarsányban is futballoztam. Amúgy Csepelen kezdtem, majd a Honvédban pallérozódtam. Érden játszottam sokat, Szigetszentmiklóson és végül Tökölön. A felnőttek között a negyedik ikszig három együttes. A katonaságot persze ne vegyük figyelembe, mert némi túlzással abban az időszakban kényszerből játszol. Volt egy kétéves kitérőm a BKV Előrében, ám 40-től ez a levezetés kicsit elnyúlt…
– De nem bánja, ugye?
– Jól érzem magam, úgyhogy ameddig tudom, folytatom. Persze a pihenőknél nehéz az elindulás, nemcsak nekem, hanem a fiataloknak is. Jön a téli szünet, megszokod a jót, karácsony, bejgli, összejövetelek, bulik, ráhangolódás, új év, aztán egyszer csak a semmiből el kell járni ismét edzésre – na, az a nehéz! De azért, ha elkezdem, rákap az ember, akkor megint sínen vagyok. Korábban rengeteget kispályáztam, de ez nem tartozik ide.
– Csak azt hiszi! Jól sejtem, hogy sokat segített mindez a nagypályán alkalmazott megoldásokban?
– Úgy gondolom, igen, pláne, ha megtanulod szétválasztani a kettőt. Nagypályán nem játszhatsz úgy, mint egy futsalos, és az sem jó, ha mondjuk, az öt plusz egyes tornákon ívelgetsz, becsúszol vagy vezetni akarod a labdát 10 méteren keresztül. Nagy segítség a kispálya, mert technikailag rengeteget lehet tanulni, fejlődni, aztán nagypályán hasznosítani: hogy veszem le a labdát, látom a szituációt, oda is tudom rúgni, de fordítva ugyanez igaz: a nagypályás erőnlét, fizikum, lendület, dinamika és állóképesség jól jöhet kispályán, ami szintén kell. Szerencsésnek mondhatom magam, mert úgy érzem, jól külön tudtam választani a kettőt. Rengeteg sikerem volt a gyepen, az én szintemen, az NB II-ben és az NB III-ban, de kispályán is számtalan élményben volt részem, rengeteg seregszemlét nyertünk. Régen voltak a Top18-as tornák, emlékszik?
– Még szép!
– Autókat lehetett nyerni. Nos, én a Corradónak voltam az alapembere négy plusz egyben, vagy amikor topcsapat volt az Aramis, szintén. Bajnokságot és Magyar Kupát nyertünk. Éppen most volt 40 éves az Aramis. Tudja, nagyon sok jó játékossal futballozhattam nagy- és kispályán is, valahogy mindig jókor voltam jó helyen. Rengeteg úgynevezett sztárjátékos szerepelt az akkori társulataimban, és én semmit sem nyertem volna a kvalitásaik nélkül, viszont ők sem nyertek volna olyan kvalitások nélkül, mint amilyen az enyém. Ez az, ami hozta a sikereket.
– Kire a legbüszkébb, akivel együtt futballozhatott?
– Ha én most felsorolásba kezdenék, egyrészt sosem érnék a végére, másrészt fennáll a veszély, hogy valakit kihagyok, és akkor az illető megsértődik. Maradjunk annyiban, az hatalmas élmény volt, amikor a Honvéd-ifiből felkerültem, nyáron tudtam alapozni Kispesten úgy, hogy az egymás közti játék során az egyik csapatban Détári Lajos szerepelt, a másikban Törőcsik András. Hangsúlyozom, gyakorlómeccs volt az edzőpályán, és kinn volt vagy 500 néző. Ez amúgy a Bicskei Bertalan-érában volt, amikor hozták a Disztl-fivéreket, illetve ott volt Kovács Kálmán, Sikesdi Gábor, Fitos József, és még sorolhatnám.
– A Honvéd örök szerelem?
– Csúnyán hangzik, ha azt mondom, gyermekkorom óta Ferencváros-szurkoló vagyok?
– Nem, csak ezen most elég sokan meg fognak lepődni.
– Az lehet. De nehogy azt képzelje, hogy nagyon elvakult valaki vagyok, ugyanis megpróbálom reálisan nézni a futballunkat. A régi stadionban még nem, az újban viszont már bérletesnek mondhatom magam, ennyivel is támogatom a Ferencvárost.
– És mi a véleménye a látottakról? Jó úton jár a Fradi, az erőskezű ukrán Szerhij Rebrov vezetésével az FTC-hez kerülhet az aranyérem?
– Nem is az a kérdés, megnyeri-e a bajnokságot vagy nem, hanem az, miként szerepel a nemzetközi porondon? Az a probléma, hogy a Vidin kívül nincs ellenfél az NB I-es mezőnyben. A székesfehérváriak nagyon szépen szerepelnek az Európa Ligában, szorítok is értük, mert amint kilép bármelyik gárdánk a nemzetközi porondra, nem érdekel, hogy Újpestnek vagy Debrecennek hívják, szurkolok neki. Viszont amit most látok, az kevés lesz. Kétszer megcsinálták egymás után, idén és tavaly is, hogy volt egy jó csapat, amely összeállt, aztán valami úton-módon a bajnokság végén elment öt-hat ember, nem sokkal később meg jött a nemzetközi megmérettetés… Öt-hat embert beépíteni egy hónapon belül hogy lehet…? Mindig nyáron kezdenek el társulatot összerakni, majd májusban úgy fejezik be, hogy jó formában van a Fradi, utána meg azt olvasom, eltűnik, távozik fél tucat játékos. Mire a régiek az újakkal összeérnek, már rég kiestek a nemzetközi kupából…
– Mondhatni, „mínuszból” indul a Fradi, akárcsak ön. Honnan a becenév?
– Mint említettem, Csepelen kezdtem focizni, Szekeres Bandi bácsi felügyelete mellett kísérleti jelleggel indult egy sportosztály. Látja, itt is jókor voltam jó helyen. Szóval, ahogy felső tagozatosok lettünk, ötödik osztályban összehoztak 22 gyermeket, és közöttük volt Varga Ákos barátom, aki legutóbb edzőként Halászteleken dolgozott, és akivel együtt szívtuk magunkba a futball szeretetét. Az első két óránk edzéssel telt a Csepel-pályán, úgyhogy nekünk a harmadik órában kezdődött a tanítás, délután pedig megint gyakorlás. Volt egy haverom, őt hívták ,,Mínusznak”. Nem tudom, miért, mert nagyobb volt nálam, de amikor kiöregedett, rám ragadt a becenév, ami találó is volt, mert a tornasorban mindig az utolsó vagy az utolsó előtti voltam.
– Végül hány centi magas lett?
– 162, de azt hiszem, nem centiben mérik a labdarúgást. Ha abban, akkor oda lehetne előre adni mindenhol mindent, lásd a világ futballját, lévén akik közel ilyen magasak, azok zsenik. Én nem annak születtem, de megpróbálom kihozni a maximumot még 50 évesen is. Ha látom, kimarad egy bója vagy egy labdát meg kell keresni, csak utána szólok a többieknek, én megcsinálom helyettük, nem probléma, lévén ettől nem kevesebb, csak több leszek. Ugyanez igaz az életre is: ha így állsz hozzá, akkor nem lehetsz nem sikeres.
– Tökölön ezek szerint hasonló mentalitásúakkal játszik együtt.
– Ha a nyáron azt mondják, így szerepelünk, látatlanban aláírom. Volt nálunk mozgás, játékosok jöttek és mentek, volt is egy kis riadalom, de hála Istennek, a vezetők Jaszenovits Balázzsal az élen, illetve az edzőnkkel, Mészáros Attilával össze tudtak rakni egy olyan csapatot, amely megfelelően szerepel. A futball hosszabb távon igazságos, ezt most is tapasztaltuk, de ha ilyen marad a hozzáállás, lévén jó szellemű fiatalok érkeztek, akkor többre vihetjük, ahogy ők is. Mert ez csakis rajtuk, a hozzáállásukon múlik, mert a tehetségük megvan hozzá.
– Tartalmasan szép, kerek élete van.
– Igen, azt hiszem, így van. Nagyon régóta úgy élek, ha kérdezik, hogy vagyok, mindig azt mondom, amíg fizikálisan jó állapotban érzem magam, amíg egészség van, addig minden van, és ezt 50 évesen már pontosan tudom. Ami tudásom volt és van, abból közel a maximumot kihoztam, miközben gazdagodtam rengeteg élménnyel, felejthetetlen történettel.
Előre ittak a győzelemre » Halász Ferenc nem tagadja, a két legjobb barátját, a jelenleg Törtelen dolgozó Hollik Andrást és Kis Csabát a futballnak köszönheti. Előbbi jelenleg az ugyancsak a Pest megyei I. osztályban szereplő újonc Törtel edzője, míg utóbbi az elmúlt években ugyancsak Tökölön alkotott maradandót. Az alábbi történet a ’90-es évek végére tehető, akkoriban Szigetszentmiklóson futballoztak a jó barátok.
„Amikor a Szigetszentmiklóssal felkerültünk az NB III-ból az NB II-be, az Erzsébeti SMTK-val játszottunk egy ki-ki meccset – kezdte Halász Ferenc. – Emlékszem, Ambrózy István volt a vendégek edzője. Ez már a tavaszi hajrában történt, és azt is tudom, hogy az előtte lévő három bajnokin egyszer győztünk és kétszer döntetleneztünk, és úgy jöttek ide a pestszenterzsébetiek, ha nyernek, megelőznek minket. Kis Csabi mondta, valamit ki kellene találni, valamit változtatni kéne, így a mérkőzés előtti este elmentünk kicsit szórakozni. Nem a fővárosba, mert ott ismertek bennünket, így leutaztunk Ladánybenére. Nem ittuk magunkat csont részegre, ám egy-két pohár bort fogyasztottunk. Hazaértünk hajnali három vagy négy órára, de rajtunk nem látszott semmi, sőt, mi mentünk a legjobban. Aznap estére persze elfáradtunk, de tisztában voltunk a képességeinkkel, a határainkkal. Ezt is a cél érdekében tettük, és nem azért, mert nem érdekelt minket a futball. Úgy nyertünk, hogy 1–0-ra vezettünk, miután kiállítottak tőlük valakit és berúgtuk a 11-est. Aztán egyenlítettek ugyanúgy, miután mi is kevesebben maradtunk. Az utolsó tíz percre azonban mi már csak kilencen voltunk, az ellenfél edzője, Ambrózy István úgy a 89. perc környékén bekiabálta, hogy van még idő, gyerünk! Meg akarta nyerni a meccset, de mi is! Volt egy pontrúgás, állunk hátul hárman. A csapattársamnak, Böröndi Józsinak szólok: »Mit csinálsz itt? Menj fel fejelni, magasabb vagy nálam, meg aztán így is ketten maradunk egy támadóra!« Mit ad Isten, fölment, és persze, hogy ő bólintotta a győztes gólunkat…”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: