ÚJHARTYÁN » Nagypályán három és fél szezont húztak le együtt, egy csapat tagjaként – legalábbis a 2018-as esztendő derekáig. 2010 őszétől Wrábel József és Wrábel Tibor a Dabas-Gyónt erősítette, ám a fivérek 2014-től mostanáig legfeljebb egymás ellen futballozhattak.
A nyár azonban ismerős fordulatot hozott kettejük pályaívében, így a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjának 2018/2019-es kiírásában a Wrábel-testvérekkel indult harcba a Surman István által felkészített Újhartyán VSE. Az alábbiakban két sok nagy csatát megélt egyéniség, két megannyi tapasztalattal felvértezett férfi története rajzolódik ki – megjósolhatatlan befejezéssel.
WRÁBEL JÓZSEF: „Volt egyfajta görcsösség bennem, nem tagadom”
A név kötelez. Bizonyítani mindig, minden körülmények között. Wrábel József tudta, mire vállalkozik, amikor az elé tett és az Újhartyán pecsétjével ellátott papírra kanyarította a nevét. A mindig igényes ’hartyáni publikum valóságos megváltóként várta és fogadta az előző klubjától bajnoki címmel búcsúzó ikont, aki igyekszik a kívánalomnak jó és eredményes futballal megfelelni.
– Rajtam kívül még úgy 3257-en kérdezik ugyanezt: a nyáron miért nem maradt Felsőpakonyban?
– Őszinte leszek, a nem megfelelő erősítés miatt távoztam – mondta a sokszoros gólkirály, Wrábel József, az Újhartyán 39 esztendős labdarúgója.
– Tehát amennyiben minden poszton izmosodik és valóban acélos kerettel vág neki újoncként a „megye-egyes” szezonnak Megyesi László felsőpakonyi társulata, eszébe sem jut az elszerződés?
– Persze, hogy nem! Természetesen maradtam volna, de ez volt a döntő momentum. Vagy nem akartak igazolni, vagy nem gondolták, hogy ilyen erős lesz a megyei I. osztály. Utólag már említik, hogy szükség lesz erősítésre, de azt már mondtam nekik korábban is, hogy négy-öt ember kell. Azt felelték, hogy „Á, nem kell annyi”, mire replikáztam: „Pedig de, higgyétek el, hogy kell”.
– Követi korábbi gárdája szereplését?
– Hogyne, természetesen, ápoljuk a kapcsolatot.
– Nem keresték még azzal, milyen jó lenne, ha visszatérne?
– Dehogynem, mondják…
– És miként reagál az ilyesfajta felvetésekre?
– Őszintén? Nem tudom… Csak Felsőpakonyban töltöttem a legszebb éveket… Gondolkodóba estem, hogy esetleg…
– Milyen sejtelmesen fogalmaz. Úgy érzi, tudna segíteni a Felsőpakonynak?
– Szerintem igen. Nem állítom, hogy kezdőként, de egy félidőt játszva, vagy 30-35 percre beszállva biztosan.
– Az Újhartyánnak viszont meccseken keresztül segít. Erről ábrándozott a lágy fuvallatokkal tarkított teliholdas júniusi éjszakákon át? Mégiscsak a fivérével futballozhat együtt.
– Érdekes kérdés, bár szerintem tudja a választ. Maradjunk annyiban, hogy igen.
– Wrábel Tibor, mint agitátor, hogy hangzik?
– Az öcsém is mondta, hogy jöjjek ide, de inkább az a része igaz, hogy a többi érkezőt tekintve sok régi csapattárssal játszhatok ismét együtt, úgyhogy jobbára ez volt a döntő.
– Minden úgy alakult, ahogy eltervezte?
– Miután mindenkit ismertem, könnyen ment a beilleszkedés, ha erre céloz. Viszont az is tény, volt egyfajta görcsösség bennem, nem tagadom, de ezt az egész csapattal kapcsolatban is kijelenthetem. A helyzeteim ugyanúgy megvoltak, csak nem jött a gól, de hála Istennek úgy néz ki, beindult a dolog.
– Lát esélyt arra, hogy hosszú idő után ismét gólkirályi címet ünnepeljen?
– Nem is tudom… Új és más ez a csapat, mint volt a Felsőpakony. És mivel a mostani társulatom teljesen alakulóban van, így a válaszom nem.
– Azért hellyel-közzel elégedett?
– Is-is, csak 50 százalékban.
– Onnan nézve a történetet, hogy sok az új arc az újhartyáni klubnál, elfogadható a szereplés?
– Egy-két meccset leszámítva igen.
– Melyik találkozókat törölné a belső memóriából?
– Elsősorban a Taksony II. elleni, 1–1-re végződött derbire gondolok, vagy arra, hogy három hete a tápiószentmártoni Aranyszarvastól kikaptunk 5–4-re. Ez már öt pont, és ha az megvan, akkor már teljesen más a leányzó fekvése.
– Ami az élmezőnyt illeti, a tabella hű képet fest a valóságról?
– Az Üllővel például szerencsétlen meccset játszottunk és kaptunk ki 4–2-re, de látatlanban azt mondom, igen. Egységesebbnek tűnik a Törökbálint, amelynek a kerete régóta együtt van, no és a Gyömrőt is jól összerakta Molnár Tamás.
– A testvére azt mondta, ha együtt marad az Újhartyán, jövőre akár még a bajnoki címért is versenyben lehet a brigád. Osztja a véleményét?
– Háááát, nem igazán…
– Hogyhogy?
– Vannak hiányposztjaink. Húszas kerettel indultunk és jóformán tizenketten vagyunk, sok a sérültünk. Egy év kellene ennek a csapatnak, hogy összeálljon, és amikor már látnánk, hová kell új embert igazolni, illetve ez megvalósul, akkor az első három hely valamelyike reális lenne.
– Wrábel József bajnok és gólkirály egy személyben úgy, hogy a csapattársak között megtalálható Wrábel Tibor. Álom vagy valóság?
– Nem igazán látok erre esélyt. Talán csak az öregfiúk között, de legyen így, cáfoljon rám az élet!
WRÁBEL TIBOR: „Az első három között simán ott lehetnénk”
Ha a helyzet úgy kívánja, mint a pereces, mondja a magáét. Olykor, mint az asztalnál ülő pókerjátékos a lapokat, úgy osztja az embereket a pályán Wrábel Tibor, aki ettől még a megbízható labdarúgó prototípusa. Merthogy nélküle nem lenne ugyanaz az Újhartyán, mint vele.
– Egy álom vált valóra?
– Mondhatjuk így, de fociztunk mi már együtt Dabas-Gyónon, és martuk egymást akkor is – felelte nevetve Wrábel Tibor, az Újhartyán 36 esztendős futballistája, aki karrierje során négyszer lett a klub játékosa.
– Nocsak, a testvérek a zöld gyepen különböző habitusúak? Vagy nem csupán ott?
– Nem mondanám, bár tény, ő azt látja, valamit így kellett volna csinálni, én meg… Na, mindegy, hosszú!
– Mint Katinka, akit Shane Tusup csábított. Még ha nem is úgy, de valami ilyesfélét beleképzelhet a történetbe az olvasó?
– Volt róla szó majdnem minden évben, hogy majd leigazoljuk ’Hartyánra, csak mindig közbejött valami. Felsőpakonyban volt, és bár a megyei I. osztályba jutott a csapat, de nem erősített, így azt mondta, nem marad, és ez volt a legjobb, hogy idejött.
– A társaknak is nagy segítség, de ön mindenkinél jobban ismeri, így tisztában van azzal, mekkora nyereség a megszerzése.
– A többiek is tudják, mert nem most ismerték meg egymást a testvéremmel, hanem tizenéve. A csapatunk nagy része dabasi, így az csak egy dolog, hogy Újhartyánban játszunk, arról nincs szó, hogy ne tudták volna, ki ő.
– És ki a „Csirke”? Honnan való a beceneve?
– Ez is hosszú, de rajtam maradt. Nagyon régi sztori, a tesómtól eredeztethető.
– Mindenki így ismeri?
– Olyannyira, hogy még anyum is így szólít.
– Egy vasárnap megejtett családi ebéd során kikerülhetetlen téma a labdarúgás?
– A futball csak akkor lehet az, ha a tesóm más csapatnak szurkol. A ,,megye-kettőt” tekintve nem nagyon szoktunk fociról beszélni, meg aztán nem is szeretek. Például kimenni megnézni egy riválist azért, mert egy nappal előbb játszik, mint mi, részemről nem fordulhat elő.
– Pedig elégedettségre csak kellő visszafogottsággal, finomhangolású mértéktartással van ok. Netán attól függ, honnan közelítünk?
– Nem, mert előrébb lehetnénk valamennyivel, de az a baj, hogy szinte az egész csapat kicserélődött nálunk. Tavaly az edzésmunkánk nem volt valami fényes, öten-hatan jártunk tréningre, de mindezen változtatva lett. Akik Dabasról jöttek, azok közül sokan be lettek építve, és egyelőre még csupán most kezdik megtalálni, mit is, hogyan is kellene játszani. Az első három között simán ott lehetnénk, sőt, ha együtt maradna a társulat, jövőre az aranyéremért is harcba szállhatnánk, csak ahhoz még idő kell.
– Presztízsjelleget öltenek a dobogósok elleni csaták?
– Soha nem készülök másként egy vetélytárs ellen sem. A Gyömrőt például nem ismertük, de a nyáron volt egy felkészülési torna, amelyen megvertük 4–1-re. Igaz, nyertek nemrég négy-öt meccset is zsinórban, ám nekünk is volt ilyen sorozatunk. Egyébként az Üllőt várnám az élre, a Gyömrő picit meglepett, igaz, tavaly a Keleti csoportban másodikként zártak, ami jelent valamit, pláne, hogy három éve együtt van a kerete.
– Még bármelyiket megállíthatják, befoghatják – kiváltképp önnel a soraikban. Melyik poszton érzi magát a legjobban?
– A középpályán vagy „szűrőben”, úgymond mélységben szeretek játszani.
– Ez az eredeti „állomáshelye”?
– Igen, bár annak idején játszottam középhátvédet Kovács Ödönnél, jó tíz éve a háromvédős rendszerben, ugyancsak Újhartyánban. Voltam én visszavont csatár is, de azt sem szeretem.
– Gyűlöl gólt lőni?
– De szeretek, csak nekem nem az a dolgom. Ha ott vagyok, be kell rúgni a helyzetet, amúgy meg ki kell szolgálnom a többieket, akik elöl vannak. Nem az vagyok, aki szerez 20-30 találatot, nekem 8-10 is elegendő.
– Elvárás?
– Annyira nem, mert ha nem rúgok gólt, nem nagyon érdekel. Az viszont annál inkább, hogy nyerjünk.
Az edző szemével » A korábbi NB I-es labdarúgó, az Újhartyán 39 esztendős trénere nem titkolja boldogságát, amikor Wrábel Józsefről és Wrábel Tiborról kérdezzük.
„Nagyon örülök annak, hogy két Wrábel van a csapatunkban, ugyanis mindketten nagyon jó futballisták – húzta alá Surman István, aki az előző szezonban nem egy fontos megmozdulással még játékosként is segítette a társulatot. – Kicsit féltem attól, miként fog alakulni a testvérpár játéka, de ha visszatekintek például a Monor II. elleni bajnokira, amelyen egymás mellett játszottak, csakis azt mondhatom, hogy le a kalappal előttük! Nagyon jó teljesítményt nyújtanak, igaz, lehetne a produkciójuk kiválóbb is, de majd akkor, ha még jobban összeszoknak. Majd összehozunk egy közös ebédet a családnál és minden rendben lesz. A viccet félretéve: úgy érzem, nagyon jól beilleszkedtek a társulatunkba, vagyis összességében elégedett vagyok mindkettejükkel.”
A fenti két interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 33. lapszámában.
123