TAKSONY » Az esze még mindig külföld felé vitte volna Namuquita Rolandot, de a szíve hazahúzta, így a támadó az NB III, Közép-csoportjában szereplő újonc színeiben bizonyítja az elmúlt hetekben, hogy nem áll hadilábon a gólszerzéssel.
Rósa Henrik és Varga Attila volt a két öreg, de Benke Viktor, Busa Bálint, Hégli Sándor, Molnár András vagy éppen Murinai Barnabás is alapembernek, legalábbis fontos láncszemnek számított. Az a BKV Előre rakkolós, ütős, vágós csapat volt, amely néhányszor meglepte az ellenfeleket. A 2007/2008-as évadban még az NB II, Keleti csoportjába besorolt közlekedési társulatban Namuquita Roland és Szabados Tamás csapattársak voltak, márpedig a Taksony SE-nél előbbi tréningjeit utóbbi vezényli napról napra.
– Mi történt önnel? A szakmabeliek minduntalan azt kérdezik, miközben meglepődnek, elképednek, csodálkoznak.
– Én csak teszem a dolgom – vágta rá Namuquita Roland, a Taksony 32 esztendős támadója. – Van egy taktikánk, aztán úgy jön ki a lépés mostanában, hogy ott vagyok és kihasználom a helyzeteimet – ennyi, semmi extra.
– Csakhogy a gólszóró gépezet beindítása nem mindig jellemezte.
– Van, amikor kihasználom a lehetőséget, van, amikor nem. A csapat is kell hozzá, hogy eredményes legyek, mert magamnak nem tudom felpasszolni a labdát és végigvinni. Kellenek a társak, hogy jöjjenek a beadások, a passzok, és mert én vagyok abban a pozícióban, én fejezem be az akciókat.
– Akkor az eddigiekkel minden oké?
– Igen, bár ha maximalista lennék, akkor azt mondanám, három gól bennem maradt.
– A taksonyi csapat produkciója is elfogadható?
– Belülről éreztem és az edzőmeccseken láttam, amikor NB II-es csapatokkal játszottunk, hogy van bennünk potenciál és nem lesz gond. Nyugodt voltam, nem gondoltam arra, mint azok, akik papíron leírtak minket. Nehéz meccseken vagyunk túl, és remélem, hogy a folytatás ugyanilyen jó lesz.
– Az előző játéknapon Szegeden aratott 1–0-s győzelemmel még inkább átszakadhat az a bizonyos gát? Elvégre olyan gárda otthonában diadalmaskodtak, amely esélyese a bajnokságnak.
– Egyfajta fordulóponthoz érkeztünk, mert eddig az előttünk lévőkkel meg olyan társulatokkal játszottunk, amelyek erősek. Úgy gondolom, jól jöttünk ki az utolsó két meccsből, remélem, ez lendületet ad nekünk, hogy a következő mérkőzéseken is önbizalommal teli futballal rukkoljunk ki, illetve mindenki elhiggye, hogy van keresnivalónk és nem a kisesés ellen kell küzdenünk.
– Amennyiben nem Szabados Tamás a Taksony edzője, akkor is az NB III, Közép-csoportjának újoncánál köt ki a hajója? Ha valaki nem tudná, két fővárosi alakulatban, a BKV Előrében és Soroksáron is csapattársak voltak több mint egy évtizeddel ezelőtt.
– Nem tagadom, elsősorban Szabados Tamás személye volt az, ami idecsábított engem. Gyors lefutású volt az egész, gondolkodtam, hová tudnék hazaigazolni, mert az elmúlt hét évben csak fél esztendőt töltöttem Magyarországon, méghozzá Komlón, így ki is estem a körforgásból, hogy ki hol van. Nyilván bizalmi alapon működött a történet: ismertem Tamást, ahogy ő is engem, így nem kellett bizonyítanom próbajátékok tömkelegével. Amikor megkerestem, azt mondta, ha feljutnak az NB III-ba, mindenképpen számít rám. Így történt és megegyeztünk. Hogy a Taksony megkeresett volna-e és Tamás nélkül ideszerződöm-e? Nem tudom, nyilván hasonló kondíciókkal lehetett volna róla szó, de nem tagadom, a Taksony az első csapatok között volt, amelyiket megkerestem, amikor elhatároztam, hogy hazatérek. És amióta beszéltünk, onnantól kezdve nem is kerestem más egyesületet, mert úgy voltam vele, valahol el kell kezdeni.
– Miért lett légiós? Megcsömörlött az itthoni közegtől?
– Nem rendelkeztem olyan háttérrel, hogy a szüleim támogatni tudtak volna. Amikor a Nagyberkin játszott Kaposvölgyében voltam az NB II-ben, egyik pillanatról a másikra kiszállt a szponzor. Kaposváron éltem, albérletben, azt is mi, játékosok fizettük, és nem tudtam „lemaradni”, különben nem tudtam volna finanszírozni a megélhetésemet. Gondolkodtam, mi legyen, elkezdtem edzeni Tökölön, játszottam egy meccset is. Ez akkor történt, amikor megnyerték az NB III-at, de aztán adódott egy lehetőségem Angliában, én pedig kimentem, mert úgy gondoltam, előrébb fogok jutni.
– Bevált a számítása?
– Így történt, mert megtanultam a nyelvet, világot láttam, megtapasztaltam egy más mentalitást. Ott is futballoztam, de nehéz volt elhelyezkedni, mivel teljesen más rendszer van, mint itthon. Elég jó csapatban tudtam játszani, így pozitívan jöttem ki az egészből.
– Hová került?
– A Haringey Borough FC-hez, amely akkor a kilencedik vonalban, most pedig a hetedosztályban szerepel. Tottenhami csapat, ugyanúgy a White Hart Lane-n van, mint a Spurs, csak másfél kilométerrel arrébb.
– Az NB II-es, NB III-as rutin mire volt elég?
– Akkor a magyar második liga nem volt olyan profi, mint manapság. Ha abból indulok ki, ami most van itthon, így már közelít egymáshoz a kettő.
– Hogy micsoda? Közelít?
– Annak idején úgy éreztem, nagy a differencia még egy angol heted-nyolcadosztályú gárda és egy magyar egylet között is. Azzal a csapatunkkal nem estünk volna ki az NB II-ből.
– Ugye csak viccel?
– Nem, mert tele volt Tottenham- és Arsenal-neveléssel, olyan fiatalokkal, akik nem jutottak el az első csapathoz és nem tudtak elhelyezkedni a Championshipben sem, így elkezdtek tanulni és lejártak hozzánk focizni, de az iramban, a mentalitásban nem volt hiány. A szakmai stábunkat öt szakember alkotta, három-négy másodtréner, erőnléti edző, fizioterapeuta. Eleinte én is csak kapkodtam a fejem, hogy ilyen alacsony osztályban is mi a helyzet. Milyen játékosok futballoznak, akik hihetetlenül dinamikusak. Nagy a merítési lehetőség, az ember nem is fogja fel. Pedig én is próbálkoztam, például a Lutonnál, ahol háromkörös rendszer volt. Az utolsóig eljutottam, ám akkor azt mondták, jó vagyok, de van egy U21-es válogatott játékos, akit majd később el tudnak adni jó pénzért, ezért hiúsult meg a leigazolásom. Voltam Bournemouthban, az akkori negyedosztályban, de már a hetedik vonalban is, amikor próbálkoztam, mindenhol kértek önéletrajzot és videót, addig szóba sem álltak az emberrel. Az első öt liga profi régóta, míg nálunk csak az első kettő.
– Már meg ne haragudjon, de minek jött haza?
– Megvolt a koncepcióm. Idén nyáron ki akartam menni Ausztriába, kiköltözni, hogy munka és futballklub legyen, csakhogy megismertem a mostani páromat, akivel összeköltöztünk, és úgy döntöttem, maradok, illetve itthon keresek csapatot.
– Hogy egy film címével éljek: a végső megoldás szerelem?
– Valahogy úgy, és nem bántam meg.
– Feltételezem, a futball mellett dolgozott Angliában. Miből élt? Kidobó, chippendale fiú, netán taxisofőr volt?
– Felszolgáló és pultos voltam. Egy koreai autentikus éttermet képzeljen el, ami nagyszabású vállalkozás volt, és akkor nyitott egy új egység. Csupán annyit tudok mondani, Thierry Henryék is ott voltak, egy méterre tőlem, én adtam oda a desszertet elvitelre, amit kértek.
– Közös kép, aláírás?
– Nem engedték, meg el is rohantak, mert amikor abbahagyták a falatozást, kezdtek odamenni hozzájuk, és a végén tízesével, húszasával szaladtak utánuk, így beültek a kocsiba, majd gyorsan elhúztak.
– Nem mindennapi sztoriba csöppent.
– Nagy élmény volt, mert kiskorom óta az egyik hatalmas kedvencemről van szó. Amikor mondták, hogy Arsenal-játékosok fognak jönni, mi tagadás, meglepődtem. Ez egyébként abban az időszakban történt, amikor a francia válogatott csatára visszatért az Arsenalba három hónapra és az első meccsén gólt szerzett.
– Henry, mint példakép?
– Is, de a játékosok közül nem feltétlenül. Ugyanakkor, ha lehetne hasonlítani, hogy milyen csatár legyek, akkor olyanná válnék, mint ő, ami a gólerősséget és a felépítést illeti.
– Pedig a jó öreg Thierry nagy valószínűséggel cserélne a taksonyi Namuquitával. A viccet félretéve: az nem merült fel, hogy végleg kinn marad?
– De igen, ám hazajöttem.
– Várjon, mert mint a cukros nagymama, aki szobahőmérsékleten köt, úgy kezdem elveszíteni a fonalat.
– Nyíregyházán, a város csapatánál voltam próbajátékon, ami félig sikerült, félig nem. Először igen, utána nem.
– Ez meg hogy lehet?
– Volt egy kölcsönjátékos, akit vissza kellett hoznia a klubnak, így meghiúsult az egyébként 2013 januárjában zajló történet.
– Mit ne mondjak, jó a memóriája is, így különösen kalandos élete van.
– London, mint egy olvasztótégely, a világ minden szegletéből lehet találni etnikumot, származást. Sok mindent tanul az ember, többek között kultúrát, mentalitást, hozzáállást – és az otthontól távol sok mindent átértékel.
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 25. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: