DUNAVARSÁNY » Hiába lett aranyérmes a Pest megyei III. osztály, Délnyugati csoportjának legutóbbi kiírásában a DTE II., hiába lépett némi szerencsével egy osztállyal feljebb a „kettő”, a nyáron nem csupán Ambrózy István edző, de jó néhány labdarúgó is hátat fordított az egyesületnek. Az alábbiakban a DTE második csapatától távozó trénerrel, valamint utódjával, a helyi utánpótlásból érkező Pirisi Sándorral idézzük fel az elmúlt napok és hetek eseményeit.
AMBRÓZY ISTVÁN: „Ez nem lóverseny, hogy elindítasz egy lovat és meg sem kérdezed!”
Közel a bajnoki címhez. Több mint egy évtizede az NB III-ban vitézkedett az Örkény SE, méghozzá Ambrózy István vezetésével. A szakvezető azóta messze került a klubtól, a várostól – vagy mégsem?
– A szíve hogy van? Bő másfél hete ugyanis Örkény – Dunavarsány II. derbit rendeztek, ám egyik csapat kispadján sem ült, holott bármelyik oldalon helyet foglalhatott volna.
– Minden szempontból fáj – mondta Ambrózy István, a Dunavarsány II. korábbi, 67 esztendős mestere.
– Nem biztos, hogy a kérdést szívmasszázsként értelmezi, viszont adott: akkor miért intett búcsút a Dunavarsánynak?
– Azért, mert az új vezetők bár nagyon rendesek, ám politikusok és üzletemberek, akik távol állnak a sportágtól. Nem értik meg, hogy a labdarúgásnak más háttere van, mint az üzleti életnek. Annak ellenére, hogy úgy érzem, megbántottak azzal, ami történt, nem vagyok sárdobálós típus. Olyan ez, mint amikor feltesszük a lemezt, és ha lejárt, akkor vége a dalnak. Meggyőződésem, tízből kilenc edzőnek, ha azt mondják, folytassa, esetleg itt van egy kis pénz is mellé, vállalta volna továbbra is, csakhogy én voltam a tizedik.
– Sem osztályt, sem embert nem degradálva vagy felemelve, de aligha ez az ön szintje.
– Ugyan már! A szint az – és ezt mindenkinek tudnia kell –, ha most ön például velem beszélget, az a miénk. Tehát ha elvállalom a feladatot, akkor edzőként maximálisan az emberi és szakmai tudásomat beleteszem, igaz?
– Magától értetődően.
– Na látja, én ilyen vagyok. Halál komolyan így gondolom és így is csinálom, csak hát ilyenkor azt mondja az ember, hogy mi a túró van?
– Én is ezt kérdezem… Meg tudták volna győzni a maradásról?
– Nem!
– Határozottabb, mint a névelő. Semmivel?
– Pontosítanék: ezek a vezetők nem. Ugyanis azon időszak alatt, amikor átvették ezt a szakaszt, akkor – és ez volt a nagyon fájó dolog, mivel szeretem a tiszta körülményeket – megbeszéltük, milyen csapat legyen, mi, hogyan és miként lesz. Felhívtak, hogy július 1-től szerződésem lesz. Nekem ugye hivatalos papírjaim vannak, ahogy az utódomnak, Pirisi Sándornak sajnos nincs, tehát ő a „kettőt” nem vállalhatná el – legalábbis szerintem, ugyanakkor ez nem az én dolgom. Az viszont igen, amikor azt mondta az egyik új vezető, hogy az a helyzet, még egy csapathoz neveztek, mármint edzőként. Mondtam neki: „Te, hát ez nem úgy működik, mint a lóverseny, hogy elindítasz egy lovat és meg sem kérdezed!” Csakhogy nem volt meg ennek vagy annak a licence – jött a válasz. „Mi van? Nem pénzt akarok én ezért, de ez micsoda?” Mire ő: „Jó, akkor az utólagos engedelmeddel.”
– Kiakadt, mint az elhízott háziasszony alatt a mérleg?
– Nézze, július 1-től nincs szerződésem, de augusztus 1-től még mindig nem volt?! Én vagyok lejelentve iksz csapatnál és nincs papírom?! A vezetők egyike említette, hallották, amikor elmentem egy tornára, hogy ez nekem nem tetszik. „Nagyon jól hallottad, hogy nem tetszik.” A felelet viszont annyi volt, hogy várta az elnök úr a hívásomat. Erre mondtam: „Ne haragudj, befejeztem.” De akkor én cserbenhagyom, milyen módszer ez? Kérdeztem és most is kérdezem: és az milyen módszer, hogy július 1-je után még augusztus 1-től sincs szerződésem? Ez mi?
– Magyaros történet? Nem állítok, csak kérdezek!
– Várjon, mert a válasz nem késett: „De amit megbeszéltünk, azt teljesítettem.” Visszakérdeztem, mit? Mert fizetni nem fizetett, így semmit nem teljesített! De csak folytatta, hogy miért mondom ezt, és hogy én őt cserbenhagyom. Erre én: három hetet dolgoztam a csapattal, 40 éve edzősködöm, úgy illik, hogy – bár én még ilyen elnökkel még nem találkoztam, de – valami útiköltséget kellene fizetni. „Csak nem képzelem?” „Akkor viszontlátásra! Csak nem képzeled, hogy ezek után még beszélgetünk?” Feljárkáltam Szalkszentmártonból öreg fejjel, ám semmi probléma nincs ezzel. Hát nem nevetséges?
– Ha mindez megtörtént, akkor inkább sírni kellene.
– Volt olyan elnököm, aki tartozott tíz- vagy tizenötezerrel, de mind korrekt volt velem szemben, ahogy én is. De ez azért több mint furcsa, így innen már nem is érdekelt a dolog.
– A játékosoktól el tudott köszönni?
– Igen, ugyanis már úgy volt a legelején, hogy nem folytatom tovább, és csináltunk Krasznai István technikai vezetővel egy közös záróbulit. Mi és nem az egyesület.
– És ezt nem találta furcsának?
– Ó, nem erről szól a téma! Mi úgy döntöttünk, megcsináljuk, a vezetőknek ez eszébe sem jutott. A gyermekeknél sem volt ilyesmi, amióta Papp Tibor eltűnt, mert kiiktatták. Náluk üdítővel próbálkoztunk. Az új vezetőség ott volt a díjkiosztón, amikor az érmeket osztották, és felvették azt a bajnokcsapat mezt, amit a szponzorok készítettek nekünk. Egy hónapja voltak vezetők, de azt mondták, a pénzügyekbe nem nyúlhatnak bele, tehát hivatalosan nem intézkedhetnek, de mégis.
– Van, amit mai fejjel már megbánt?
– Nincs. Ebből a szempontból az én lelkiismeretem tiszta. Hogy ki mit gondol, az nem érdekel és soha nem is zavart. Semmit nem csinálnék másként, nekem ez a természetemből adódik. Tudja, irigylem azokat az embereket, akik például magának mondanak valamit valamiről, majd holnap másnak mást mondanak ugyanarról. De ezt hogy tudja valaki megjegyezni? Miként csinálja? Én legfeljebb másként fogalmazok, de ugyanazt mondom. Látja, ezért vagyok nyugodt. A nejem tudja megmondani, hogy a legkisebb csapatomért is aggódtam, bárhol is dolgoztam. Akárcsak Dunavarsányban, az utánpótlás-együttesek függnek a felnőtt gárdától. Az U17 és az U19 ezek közé tartozik, de az első csapatért nem aggódom.
– Miért?
– Mert az „profi” szint, amit tudomásul vettem. Amikor három éve odakerültem, megmondtam, hogy a felnőtt csapat edzője nem akarok lenni. Persze, ha azt mondják a vezetők, hogy valamelyik tréner cserbenhagyta a klubot, ilyen esetben elvállalom egy-két, legfeljebb három meccsre, de többre nem. Ezt tudta Szabados Tamás és Vincze Gábor is. Bizonyára nem hiszik el, pedig ez az igazság.
– Hogyan tovább, tudja már?
– Itthon pecázgatok, az öt közül a legkisebb unokám, egy gyönyörű kislány itt van nálam, hiszen augusztus végén még nem indult a tanítás. Aztán van egy szép drótszőrű foxterrierem, aki már 16 éves, de 40 ági pedigréje van. Én is örülnék neki, ha nekem ennyi lenne.
– Akad azonban tengernyi ideje.
– Most viszont a köszöneté jött el. Nagyon köszönök mindent azoknak, legyen szó főleg játékosokról és vezetőkről, akik segítettek, akik ott voltak. Hajrá, ’Varsány!
PIRISI SÁNDOR: „Megpróbálunk bentmaradni, egyelőre csak ezt ígérhetem”
Nem először irányít felnőtt gárdát, de az elmúlt időszakban csak a dunavarsányi utánpótlásban dolgozott. Pirisi Sándornak fel van adva a lecke, mert tulajdonképpen a bajnokság megkezdése után kell ütőképes, mindenre elszánt, „harapós” és lehetőleg eredményes alakulatot összeraknia.
– Egy edzés után mit tapasztalt?
– Nem sokat – vágta rá kapásból Pirisi Sándor, a Dunavarsány II. 63 éves edzője. – Ahogy összejöttünk az első mérkőzés előtt az öltözőben, megkértem a srácokat, mutatkozzanak be egymásnak, mondják el, ki milyen poszton játszik, és próbáljunk meg egy jó csapatot összehozni. Egy edzés után csodát nem vártam tőlük, de említettem nekik, legyenek jó barátok, és ha remek kapcsolat alakul ki közöttük, akkor lehet nagyszerű csapatot is csinálni. A srácok fogadkoztak, ahogy én is. Megpróbálunk mindent. Az elmúlt hét kedden viszont végre normális létszámban gyakorolhattunk, már 15-en voltunk a tréningen, ami egyértelműen haladás.
– A nyári átigazolási szezon véghajrájában sikerült valakit megszerezni?
– Nagy Miklóst hoztam vissza Délegyházáról, Lipcsei Viktor újrakezdte, ez az, ami jelen pillanatban biztos. Az volt a legnagyobb probléma, hogy késve szóltak, és az az igazság, ha nincs pénz, nem tudsz igazolni. A második csapatra nincs semmi, csak a benzinköltséget fizetik ki, így pedig nehéz.
– Nem fél attól, hogy az ön renoméját is rontja, ha rossz eredményeket produkálnak?
– Tudom, hogy ez benne van, de valami pozitívum azért mégiscsak történt: megkaptam a nyári távozóktól, hogy decemberben mindenki vissza fog jönni. Abban reménykedem, hogy ezt a fél szezont kihúzzuk valahogy. Vincze Gáborral nagyon jó viszonyban vagyok, és Gabi azt mondta, akiket tud, visszaad nekem az első csapattól, hogy jól szerepeljünk. És ha össze tudom hozni őket, akkor nincs veszve semmi. A 2. fordulóban, Örkényben 60 percig jól tartottuk magunkat, de ahogy elfáradtunk, jöttek a hibák és a kapott gólok. Ha két hónapja alapoztunk volna mi is, nem ez a végeredmény. Kis túlzással két edzésen voltunk összesen hárman.
– Lehetett volna mindez másként is?
– Az volt a baj, hogy bár Ambrózy Istvánnal megnyerte a Dunavarsány II. a bajnokságot, közben Pisti jó néhány játékossal összezördült, akik eligazoltak. Ha előbb szól, hogy nem marad tovább, akkor senki nem távozott volna, pláne, ha megtudják, hogy én leszek az edző. Csakhogy nagyjából egy hét maradt, ám ennyi idő alatt egyszerűen nem tudod megváltani a világot, hogy játékosokat hozz, ráadásul pénz nélkül. Mert ha azt mondhatom, „Srácok, minden meccs után van tízezer forint!”, itt olyan csapat lenne, amilyet a világ még nem látott. Lóvé nélkül nehéz bármit is csinálni, pedig Ráckevén így csináltam csapatot. Kis meccspénzt kaptak, azért futballozott mindenki, viszont heti három edzésen ott voltak a játékosok. Nagyon anyagias lett a világ, ahol van, ott könnyű társulatot összehozni, valós célokat megfogalmazni, mert azt mondom, ez, az, meg amaz idejön. Télen megpróbálom visszahozni a helyieket, és ha mindenki visszajön, akkor tavasszal lesz egy igazán ütőképes társulatunk.
– Tartható Dunavarsányban is a heti három tréning?
– Persze, mondhatom, hogy ennyit gyakorolunk, csak hiába, ha az első edzésen hárman, a másodikon öten, utána meg négyen vagyunk… Inkább legyen egy, és vegyenek részt rajta 15-en. Tudomásul kell venni, hogy ez a sportág futás nélkül nem megy, legfeljebb csupán öregfiú- és hobbiszinten. Van néhány ifistánk, akik ügyesek, őket is felvittem a második csapathoz, így itt is, ott is játszanak majd, hadd szokják a gyűrődést.
– Sajnálja, hogy nem lesz Dunavarsány II.–Ráckeve csata a pontvadászat 2018/2019-es kiírásában?
– Nem fog összejönni, de jövőre lehet, ha kiesünk…
– Miért nem onnan nézi, hogy meghosszabbítja megyei másodosztályú tagságát a Dunavarsány II. és a korábbi társulata kerül fel a „megye-háromból”?
– Örülnék neki, ha így lenne, mert közeli csapat lenne, és nem kellene messzire utazni. Megmondom őszintén, nekünk a ,,megye-három” lett volna a legideálisabb. Közel vannak a csapatok, és azt a bajnokságot az ifivel és a mostaniakkal biztosan meg lehetett volna oldani. A ,,megye-kettő” viszont nagyon erős, jó csapatok alkotják a mezőnyt, szinte minden együttes tele van lóvéval, így a legtöbb rivális az első háromban akar végezni. Nehéz nemhogy odakerülni, de a bajnokságban megragadni is. Megpróbálunk bentmaradni, egyelőre csak ezt ígérhetem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: