ÖRKÉNY » Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, tartja a mondás, csakhogy az Újlengyelből távozó Iszák Gábor már harmadszor tartozik a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjába besorolt társulat kötelékéhez.
Sok nagy csata, megannyi meccs, rengeteg tapasztalat van a háta mögött, márpedig ez rendkívül sokat érhet nem csupán a szakembernek, hanem régi-új egyletének is.
– A tékozló fiú hazatért?
– Az biztos, hogy nagyon szép időszakot töltöttem itt – révedt a múltba Iszák Gábor, a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjába besorolt Örkény SE nyáron kinevezett 42 éves edzője. – Gyermekkori barátaimmal tudtam futballozni, a klub történetének egyik legjobb csapata volt az, amikor eljöttem. 2005-öt írtunk, és veretlenül menetelt az akkor NB III-as Örkény, a Monorral holtversenyben álltunk az élen.
– Most a szíve csücskéről beszél?
– A barátok miatt, mert nagyon jó közösség, remek társaság jött akkor össze, és az még jobban motivált, hogy edzések után is le tudtunk ülni egymással, a hétvégi meccsekről nem is beszélve. Hornyák Zsolt, Katona Zsolt, Kovács Tamás, Batta Róbert, de folytathatnám a sort a kapus Malecz Győzővel vagy éppen Tusa Zoltánnal, aki mostanság játékvezető. Lehetne sorolni a neveket, mert közös bennük, hogy nagyon jó játékosok voltak.
– Sűrűn nosztalgiázik?
– Nincs rá időm. A régiekkel viszont néha összejövünk csipegetni, iszogatni. Hornyák Zsolt és Katona Zsolt gyermekkori barátaim, előbbi korán elkerült az MTK-ba, de vele például szomszédok voltunk. Három évvel idősebb tőlem, mégis 30 esztendős barátság a miénk. Azt a közeget sokan visszasírják, nem véletlenül. Sok nézőnk volt, Ambrózy Pista bácsi volt az edzőnk. Nagyon szép két év volt az, amúgy meg most vagyok itt harmadszor, mert 1995-ben, amikor katona voltam, már játszottam a csapatban. A jó viszony azóta is megvan a vezetőkkel, a társakkal és a szurkolókkal is.
– Valami hasonló kohézió jellemezheti az ön által irányított alakulatot is?
– Nagyon bízom benne, mert az az elsődleges cél, hogy hasonló közeget, csapategységet alakítsunk ki. Az első egy hónap után látok rá esélyt, hogy ilyesfajta közösség és remek csapat formálódjon Örkényben.
– Lehet, hogy korainak tartja még a kérdést, de megcélozzák a dobogó legfelső fokát?
– Azt mondom erre, hogy jó játékosaink vannak, méghozzá elég sok, és bízom benne, be tud állni mindenki a sorba, ami az edzéslátogatottságot és a mérkőzéseken való részvételt illeti. Az első közös hónap kicsit nehezen indult, de egyre többen vagyunk a tréningeken. Úgy is vállaltam el a feladatot, hogy ragaszkodom a heti három edzéshez. Ha célt akarunk elérni, a mai gyors labdarúgásban bármilyen osztályban vagyunk is, ennyiszer gyakorolni kell. Remélem, hogy a munka ki fog jönni és ez megmutatkozik az eredményekben, bár tény, kellett volna még egy kis idő, ám hiszek abban, hogy akiket igazoltunk, azokkal hosszabb távon tudunk számolni. Sok helyi fiatalunk van, akik úgy érzem, akarják a sikert.
– Akkor tehát minden szép és jó?
– Teljesen pozitív az, amit eddig tapasztaltam. Jó körülményeink vannak, ott a két ragyogó füves pálya, a felszereléssel nincs gond, úgyhogy tényleg csak rajtunk fog múlni, mit érünk el. Első körben stabil csapat kialakítása a cél, aztán lehetnek merészebb álmaink. Persze ha úgy alakul, abban biztos vagyok, hogy senki nem mondaná, ne legyünk az élmezőnyben. Tény, hogy kicsit erősebb lesz a „megye-kettő”, vannak jó csapatok, egyet-kettőt már láttam is.
– Fájdalom, bizonyosan nem az Újlengyel volt az egyik, de még a másik sem… Tévedek, ha azt állítom, azért nem alakult úgy az előző társulatával való házassága, mert nem találkoztak az ön követelményei a játékosok tettre készségével?
– Az Újlengyel mögött nagyon fényes időszak van, ám azt gondolom, el lettek kapatva a vezetők, a nézők, mert azzal a csapattal, amelyikkel anno a „megye-kettőt” megnyertük, egy-két poszton megerősítve éveken keresztül a dobogóért harcoltunk. Fülöp Lajos, Németh Tamás, Nagy Gábor, Fekete Tamás, Telepóczki János… Nagyon jó társaság volt, de ez a múlt. Sajnos az utóbbi időszakban egyáltalán nem volt edzés Újlengyelen, pedig ha azzal a kerettel tudtunk volna tréningezni, most nem a kiesés a téma, hanem az, hogy éppenséggel az első háromban vagyunk.
– A játékoskereteket tekintve volt olyan társulat, amelyik gyengébb állománnyal maradt bent, de mint tudjuk, a nevek nem játszanak…
– Azért voltak fellángolások, mert a jelenlegi csapatomat, az Örkényt például simán tudtuk verni, vagy ott van a Diósd, amely sok meglepetést okozott, de mi mindkétszer nagykülönbségű győzelmet arattunk ellene. Ez mind szép és jó, csak aztán előfordult, hogy eltűntek játékosok, mondván, elutaztam nyaralni. Megtörtént, hogy kimentünk, de mivel csupán öten voltunk edzésen, így inkább beszélgettünk. Az előző évad utolsó két hónapjában viszont szinte semmi… Az elején még talán egyszer-egyszer heti kettőt tudtunk edzeni, ám az utolsó két hónapban jó, ha összesen volt három gyakorlás, akkor is nyolc-kilenc fővel.
– Szokatlanul nyugodt, pedig más talán felemelné a hangját, ásványvizes flakont rugdosna, vicsorítva kerítést szaggatna.
– Nézze, azért sajnálom, mert volt sok jó játékos, de a meglátásom az, hogy Újlengyelben változtatni, frissíteni kell. Nagyon anyagias lett a világ. Ahogy „fenn” megemelkedtek a költségvetések, úgy az alacsonyabb osztályokban is. Tudja, én mindig a játékosoknak próbáltam kiharcolni a pénzt, hogy normálisan keressenek, de volt olyan labdarúgó, aki felhívott, és azt mondta, százezer forintért lejön a „megye-kettőbe” úgy, hogy egy éve nem játszik sehol. Érti? Sehol, de ő kér százezer forintot. Erre azt mondtam, köszönjük szépen, majd beszélgetünk. Ja, és edzésre nem biztos, hogy tud jönni… Olyan pénzek mozognak, dobálják a százezreket, csak nem tudom, hová. Azt mondom, ha olyan játékosról van szó, aki becsülettel edz hármat, és nincs kifogás, hogy fáj az asszony feje, most nyaralni megyek… Ilyen a mi időnkben nem volt! Amikor alapozás volt, nem tudok olyat állítani, hogy valaki hiányzott volna. Tárgyaltunk régen is, de ilyen nem fordult elő, ha nem jössz edzésre, akkor majd levonjuk, mert örömmel mentünk, csináltuk, ma meg már mindenre figyelni kell, az utolsó részletre is, kivel hogy állapodik meg az ember. Azt hiszem, kicsit eltévedtünk.
– Ugyan, dehogy, hiszen még mindig a megyei második vonalról és nem a halbiológia szépségeiről vagy a lemeztektonikáról csevegünk.
– Ott van a Diósd, beszéltem a csapat edzőjével, Polákovics Attilával, náluk tagdíjat fizetnek, és mégis járnak húszan, huszonöten edzésre. Minden tiszteletem az övék, le a kalappal előttük!
– Ha nem akar, ne válaszoljon, de arra azért kíváncsi lennék, hogy az újlengyeli játékosoknak volt önkritikájuk, hogy nem a szél, a kemény talaj vagy a tévedésből már november 6-án betoppanó Mikulás az oka a kiesésnek? Azaz elismerték, hogy ebben bizony vaskosan benne vannak?
– Igen, belátták. Nem védem őket, de rengeteg meccsünk volt, ami nekünk állt, és ha egyet vagy kettőt megnyerünk közülük, bentmaradunk. De akkor is azt mondom, nagy gondok lettek volna, mert most is az van, ahogy hallom, mivel napi kapcsolatban vagyok velük. Jelenleg is probléma az edzéslátogatottság, és lassan létszámproblémáik is lesznek. Ragyogó a vezetés, az elnök, a polgármester, de valami elcsúszott. Az, hogy ifjúsági korú játékosok jönnek mindenféle tapasztalat nélkül, olyanok, akik felnőttek között még nem rúgtak labdába, és ötven-, hatvan-, hetvenezer fix plusz prémiumot akarnak keresni? Megáll az ész! Na, ilyenkor levinném őket Diósdra…
– Tételezzük fel, az Újlengyel meghosszabbítja a megyei másodosztályú tagságát. Akkor most úgy beszélgetnénk, hogy ön a csapat mestere vagy mindenképp távozott volna?
– Azért az egyért vállaltam el az Örkényt, mert van három edzés, valamit tudunk csinálni. Szerintem Újlengyelben nem tudtuk volna megoldani ezt a tréningmennyiséget, úgyhogy ebben az esetben inkább a civil munka mellett maradok és hanyagoltam volna a futballt. Örkényben vannak célok, jó körülmények, nincs az, hogy hol tudunk edzeni, kell-e „bujkálni”. Rózsa Sándor nem bujkált annyit, mint én a Dabas-Gyónnál, ezt komolyan mondom. Újhartyánban intéztem pályát, Dunaharasztira jártunk le edzeni, a Dabas régi játékterét használtuk, majd a csarnoknál a műfüvest. Újlengyelben játszottunk hazai meccset, aztán Örkényben és Maglódon jártunk hasonló okból. Ha felsorolja az ember, akkor is hosszú, nemhogy átélni. Az új állomáshelyemen viszont ilyen szempontból is nyugalom van.
– Amennyiben leforgatnák a Magyar vándor című film második részét, vállalná a főszerepet?
– Nem biztos, de meggondolnám… Egyébként nem visszalépésként tekintek a mostani feladatra, még akkor sem, ha a Dabas-Gyónnal szép eredményeket értünk el, hiszen a ,,megye-kettőtől” felmentünk az NB III-ig. A visszaesés okait tudjuk, remélem, tanult belőle mindenki. Örkényben jó a közösség, a srácok fogékonyak, mindenki becsülettel teszi a dolgát. Bízom abban, hogy akarják ezt, mert bármennyire is pozitív most minden, nem ragaszkodom dolgokhoz. Ha azt látom, hogy nem akarják, bármikor nyugodt szívvel felállok, és azt mondom, köszönöm szépen. Aztán csinálom a saját dolgaimat, amiből van bőven.
A fenti interjú megjelent ezen sorok írójától a Sportszelet 20. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: