TÁPIÓSZECSŐ » Fontos és kevésbé fontos meccsekkel, élményekkel és sikerekkel teli pályafutás az övé. A tavasztól szecsői mezben futballozó Szirtesi Attila persze nem akar visszavonulni, közel 42 évesen még állja a sarat, mi több, felveszi a harcot a Pest megyei I. osztályban ritmust váltó, villámléptű középpályással, a hosszú indításra startoló fürge támadóval.
Ha én ezt a klubban elmesélem. Aktuális mondat, csakhogy melyikben, mert megszámlálhatatlanul sok egyesület tagja volt Szirtesi Attila, aki Gödöllőn, Tiszaújvárosban, Csepelen, Kecskeméten, a Budapesti Vasasban – igen, a 2000-es évek elején így hívták az angyalföldi piros-kékeket –, a BKV Előrében, a Rákospalotai EAC-ban, Felcsúton, Budaörsön, Soroksáron, Tökölön, a Rákosmente KSK-ban, Dabason és Maglódon is megfordult, mielőtt Tápiószecsőre vezetett volna az útja.
– Hirtelen határozott?
– Hogy őszinte legyek, kényszerű döntés volt, talán ez a legszebb megfogalmazás – mondta Szirtesi Attila, a Tápiószecső FC Szittya becenévre hallgató, a 42. életévét július 6-án betöltő védője. – Sem a klub vezetése, sem én nem terveztem már cserét, viszont kimondva kimondatlanul jött egy olyan edzői nézőpont, ami miatt úgy ítéltem meg, jobb lesz, ha a télen csapatot váltok. Nem gondolnám, hogy a kispadon lett volna a helyem, a játékom alapján úgy véltem, még elbír engem egy kezdőcsapat – sajnos nem Maglódon. Az elmúlt négy-öt év alapján, amit ott töltöttem, sokak számára úgy tűnt, tősgyökeres helyi vagyok, pedig nem, de annyira a szívemhez nőtt az együttes, hogy úgy tekintettem Maglódra, mintha a második otthonom lenne, mivel a vezetőkkel, a társakkal jó közösséget alkottunk.
– Így meg pláne nem világos, végül miért távozott.
– Ősszel az utolsó négy fordulóban nem játszottam egyetlen percet sem. Előzménye, előjele nem volt, de egyik pillanatról a másikra kimaradtam. Aztán jött a pihenő időszak, én pedig rövidre zártam a dolgot. Megkérdeztem, mi az oka ennek, ám olyan válaszokat kaptam, ami nem volt, nem lehetett magyarázat.
– Valaminek csak történnie kellett, hogy mégis kenyértörésre került sor.
– Az ominózus meccsek előtt sem a teljesítményemmel, sem az emberi oldalamat tekintve nem lehetett gond, de úgy látszik, ez csak ,,kifelé” volt így, mert utána nem ezt kaptam vissza a négyszemközti beszélgetés során. Máshonnan viszont azt hallottam vissza, amikor nem ment jól a csapatnak, akkor szóba került az edzőváltás, és az egyik elnökségi ülésen felmerült az én nevem is, mondván, miért nem oldjuk meg házon belül? Nos, ezen az eseményen a pályaedző is jelen volt, aki visszamondta ezt a vezetőedzőnek, és onnantól nem játszottam én egy percet sem. Csak az a baj, hogy utólag tudtam meg, februárban, és ebből már egyértelműnek tűnik, hogy attól félt az edző, hogy „fúrom” őt. Erre csak annyit feleltem azoknak, akik ezt állították, hogy ha „fúrom”, akkor nem rúgok hat gólt. Mondhatnám azt is, én húztam ki a szarból, amikor kérdéses volt, hogy a kispadról felállítják-e vagy sem, de nem akarom másra dobálni a sarat, viszont vállalom az arcomat.
AZ ELMÚLT FÉLÉV MEGERŐSÍTETTE, HOGY JÓL DÖNTÖTT
– Tisztázzunk valamit: egyszer sem került konfliktusba Nahóczky Attilával?
– A záró banketten leültem az edzővel, aki négyszemközt úgy fogalmazott, hogy nem vagyok húzóembere, vezéregyénisége a csapatnak és csalódott bennem. Erre én ránéztem és megkérdeztem tőle: „Te miről beszélsz, Attila?” Nekem mond ilyet, holott „hátulról” én voltam az, aki hat gólt rúgott, meg a középpályáról Budafai Gergő volt hasonlóképpen eredményes, miközben az ismerősök azt kérdezték tőlem, hogy Maglódon csatár vagyok? Számomra nem elfogadható indokkal, magyarázattal támasztotta alá a vezetőedző, miért nem futballozhattam az őszi utolsó négy mérkőzésen, pedig ha annyit mond, hogy úgy érzi, nem vagyok jó formában, még az is jobb lett volna, mint ez. Kinyilvánította, hogy nem velem képzeli el a jövőt, és akkor bennem megfogalmazódott, ha nem muszáj, nem fogok a kispadon ülni, mert nem éreztem, hogy ott lenne a helyem. Hozzáteszem, a csapattársak véleményére is alapoztam, mert előfordul, hogy az ember nem úgy látja magát belülről, mint kívülről. Viszont az elmúlt félév megerősített abban, hogy jól döntöttem.
– Egyértelmű volt a szituáció?
– Voltak megkereséseim, bár azért nem volt olyan nagydobra verve, hiszen akadtak, akik már az új csapatomban találkoztak velem, és akkor szembesültek azzal, hogy én Maglódról egyáltalán eljöttem. Sokan meglepődtek, hozzáteszem, ez is jelzi, mennyire váratlan volt az egész. Hosszú évek alatt megtapasztaltam, nem szabad a sérelmeket magaddal vinni, túl kell lépni mindenen. Én csak próbáltam tenni a dolgom, szerencsére akadtak ajánlataim, illetve olyan helyek, ahol szívesen láttak volna. Szerencsés helyzetben találtam magam, mert volt továbblépési lehetőségem.
– A Maglóddal kapcsolatban akadt még egy érdekes sztorija, igaz, Gyömrőn történt az eset, március utolsó napján, a pontvadászat 21. fordulójában.
– Ha hiszi, ha nem, a mai napig járok Maglód-meccsre, csütörtökön is kinn voltam a Dabas II. elleni összecsapáson, nem is feltétlenül azért, mert a hétvégi ellenfelünk a vendégcsapat volt. Nagyon sok barátom játszik ott, márpedig mindig nehéz barátok ellen futballozni. Arra a kilencven percre félretettük mindezt, ezért is szeretem a brigádot, mert ők is félre tudták tenni. Ilyenkor kis túlzással az anyukánkba is belerúgnánk, ha kellene, mert ez a sport ilyen. A március végi bajnoki a keménység határait súrolta, éppen Budafai Gergővel volt nem is egy vagy két olyan ütközésünk, amikor felsegítettük egymást. Sajnálatos módon – mivel a bizonyítási vágy dolgozik az emberben –, elvállaltam a 90. percben egy büntetőt, amit kihagytam, és ez esetleg betudható annak is, hogy felfokozott érzelmi- és idegállapotban voltam. Rövid időn belül az ex-csapat ellen játszani? Vegyes érzelmek tombolnak ilyenkor bennem, de szerintem ez másnál is így van.
– Szirtesi Attila volt kijelölve az ominózus tizenegyes elvégzésére?
– Nem, de az egy elég gyengén sikerült mérkőzés volt a csapat számára, és nem érezte magában senki az ihletet, hogy elvégezze a büntetőt. Konkrétan senki nem jelentkezett, a labda ott volt hagyva a tizenegyes ponton, ezért gondoltam, nincs is jobb alkalom arra, hogy megmutassam, ez presztízsmérkőzés, és addig ráadásul nagyon jól is ment a játék. És ha a lefújás előtt ilyen lehetőség adódik, akiben van tökösség, az nem utasítja vissza. Vállalom, de az hibázik, aki odaáll. Ettől még ezt fel kell dolgozni, meg kell emészteni, de ilyen a foci. És ha megnézi, a mai napig néhány pont a különbség a két csapat között, hasonszőrű a szereplésünk.
A CSAPAT TELJESÍTMÉNYE NEM TÜKRÖZI A TUDÁSÁT
– A Tápiószecső hozta azt, amit a vezetőség kitűzött a gárda elé? A bennmaradást végül is elérte a TFC.
– A csapat teljesítménye még mindig nem tükrözi a tudását. A tavasszal sajnos nagyon rossz rajtot vettünk, de mostanra, illetve menet közben remek társaság kovácsolódott össze, nagyon régen játszottam már ilyen egyletben, ahol ennyire egységes az alakulat, ennyire egymásért is tudnak focizni a játékosok. Nemcsak hat-hét emberről van szó, mint Maglódon, hanem tizenkét-tizenöt futballistáról beszélek, akik nyilván személyes jó kapcsolatban vannak és csapatként is összetartanak. Remélem, megmutatjuk, hogy a társulatunkban még több van, esetleg tudunk a nyáron igazolni egy-két embert, avagy tovább erősítünk azokra a posztokra, ahol van még hová fejlődni.
– Szathmári Márton és Pozder Nenad távozása után összekapta magát a társaság. Vagy ez rossz megközelítés, mert ezelőtt is adott volt minden a sikeres szerepléshez, csak éppen nem jött ki a pályán?
– Azt gondolom, mindkettő igaz, nem lehet egymástól elválasztani a kettőt. A csapatban végig benne volt, ám hogy milyen oknál fogva nem jöttek a jó eredmények, ezt belülről nem mindig tudom megítélni reálisan, lévén nem vagyok szakember, nincs edzői képesítésem sem, így ezt nálam okosabb emberek talán jobban meg tudnák állapítani. Az tény és való, ha egy edző, jelesül Szathmári Marci nem tud olyan impulzust adni a gárdának, amire szüksége lett volna, akkor a váltás várhatónak mondható, ami ráadásul mindig új lendületet adhat egy alakulatnak. Sokszor láthatjuk viszont, hogy az első néhány mérkőzésen megtáltosodik egy társulat, aztán visszasüpped ugyanoda, ahonnan indult, de nálunk hála Istennek, nem így történt. Ha innen nézzük, lehet, jót tett nekünk a trénercsere. Nenad kevesebbet tudott hozzátenni, munkahelyi elfoglaltsága miatt keveset foglalkozott a csapattal, így erre kevesebb ráhatása volt.
– A rutin rengeteget jelent, és ami Szirtesi Attila a Tápiószecsőnek, az volt csepeli csapattársa, Semsei Mihály a Peregnek, Rézsó Péter a Nagykátának, Halász Ferenc a Tökölnek, Hegedűs János, Horváth Ferenc, illetve Róza László a Törökbálintnak. Közös az említettekben, hogy mindannyian negyvenen felüli vezéregyéniségek, akik remek teljesítménnyel rukkolnak ki hétről hétre. Mindez a jó génekkel megáldott generáció sikere vagy a mai fiatalok kritikája?
– Ez is ötven-ötven százalék, vagy ha nem is annyi, de mindkét tényező közrejátszik. A genetikai adottságaimon túl valószínűleg közrejátszik az is, hogy nem volt olyan sérülésem, ami megakadályozza, hogy aktívan futballozzak. Nem volt térdműtétem, ami korlátozna akár a játékban, akár a fizikai képességeimben, ami nagy előny, és nyilván amellett szintén nem lehet elmenni, hogy a tizenöt-húsz évvel ezelőtti versenysúlyomat is könnyedén tartom, ha odafigyelek az étkezésre. Azt, hogy a fiatalok milyenek, sajnos én is tapasztalom. Ezen a szinten – ami valljuk be, nem a legfelső emelet – sokszor elájulnak maguktól, és olyan hangnemben szólnak oda mérkőzés közben akár nekem, akár olyanoknak, akik megjártak magasabb osztályt is, hogy az számomra érthetetlen. Valaki attól van elájulva, hogy a „megye-egyben” futballozik a negyvenkettedik életévet betöltő riválisa ellen, és kétszer ki tudott cselezni – már ha ki tudott. Ez is sokat elárul a jelenségről, de nem minősítek senkit, ám az tény, hogy lassan az edzői stábok többsége egy korosztály velem, akik megerősítenek abban, hogy van baj. Nem mondom, hogy mindenhol és mindenkivel, meg aztán, akinek nem inge, nem veszi magára. Egyre kevesebb a csibész vér, akiben pedig megvan, az nem itt futballozik. Próbálok mindent a helyén kezelni, de az is kritika, hogy 42 évesen tíz góllal ott vagyok a góllövőlista első felében, méghozzá védőként, no és nem rúgtam tizenegyeseket. Vagy amit igen, abból nem tudtam betalálni…
„AZT MINDENKI ÉRZI, HOGY MÁS LETT A FUTBALLUNK”
– Látom, csak zavarja.
– Aki ismer, az tudja, hogy nehezen viselem a vereséget. Amíg bosszant, mi az eredmény, addig csinálom tovább. Ha már mindegy, akkor abbahagyom.
– Még ne tegye, de ha már itt tartunk, mire a legbüszkébb?
– Hű, ez nehéz. Nem is tudom… Az igazság az, hogy nem csináltam még visszatekintést.
– Nem is akarom visszavonultatni!
– Sok szép emlékem van, hála az égnek, nyertem több osztályban is bajnokságot, szereztem ezüstérmet, de nagyon sok jó játékossal futballozhattam együtt. Vannak olyan korábbi csapattársaim, akikre büszke vagyok, hogy együtt játszottunk. Sok olyan edzővel dolgozhattam együtt, aki neves labdarúgó volt, úgy, mint Garaba Imre, Détári Lajos, Kiprich József, Csank János vagy éppen Szentes Lázár. Szerintem ezek a nevek magukért beszélnek, de Komjáti Bandi bácsi is sok futballkedvelőnek ismerős lehet. Örülök annak, hogy a teljesség igénye nélkül ilyen szakemberek irányítása mellett dolgozhattam, sokat tanultam tőlük, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy még mindig játszom. Arra is büszke vagyok, hogy ilyen hosszú pályafutás áll mögöttem, és még mindig van energiám csinálni. Az új generáció tagjai közül egyébként nagyon sokat látok Schindler Szabolcsban, aki nemrégiben volt az edzőm, ő biztos, hogy nagyon magas szintre fog jutni, mert sok van benne.
– És önben mennyi volt labdarúgóként? Van hiányérzete?
– Ez mindig felmerül az emberben, mi lett volna, ha ekkor meg ekkor másként határoz. A döntéseimmel kapcsolatban nem gondolnám, hogy lenne bennem hiányérzet, mert amikor arra került sor, mindig igyekeztem a legjobbat választani. Édesapám nagyon sokáig támogatott ebben, mellettem volt és megbeszéltünk mindent, igyekeztünk objektív döntést hozni. Magammal szemben viszont van…
– Nocsak?
– Ha húszévesen ennyi eszem lett volna, mint most, lehet, hogy többre viszem. Mondvacsinált dolog, de ha az első- és másodosztályú mérkőzéseimet összevetem, jóval kevesebbet játszottam az élvonalban, mint az NB II-ben. A második vonalban 400-500 körül lehet a meccseim száma, míg az NB I-ben ennél jóval kevesebb, de ez csak hajszálon, olykor a szerencsén múlik. Volt, ahol a bajnoki címért mentünk, de a klub visszalépett, ami a magyar futball betegsége, de erről sokáig lehetne beszélni. Szerencsére mindig a mezőny első felében lévő másodosztályú csapatokban játszhattam, így minden relatív. Alapvetően elégedett vagyok, mert olyan korszakban játszhattam, amikor a pályákon sok igazi futballista szaladgált. Nem megbántva a mostani aktív, profi játékosokat, de azt mindenki érzi, hogy más lett a futballunk.
HUSZONÖT ÉVVEL EZELŐTTI CSAPATTÁRSA LETT AZ EDZŐJE
– Van olyan támadó, aki ellen gyűlölt futballozni?
– Alapvetően, amíg a fénykoromat éltem, inkább védekező középpályásként szerepeltem, csak mindenki tisztában lehetett vele, hogy tudok belső védőt is játszani, ami sokszor kényszerűség is volt. Hátvédként minden csatárt utáltam, de azért, mert nem szerettem védőt játszani.
– Manapság sem?
– Őszintén szólva nem. A védekező középpályás posztját is azért szerettem, mert gyakran fel lehetett érni a kapu elé. Mégiscsak az adja a játék sava-borsát, ha az ember gólt lőhet, részt vehet a támadásépítésben, a helyzetek kialakításában, az pedig már csak hab a tortán, ha gólt is szerzel. Jobban szerettem előrébb futballozni, hozzátéve, nyilván jobban értettem a védekezéshez, mint a támadáshoz. Helyén kezeltem magam, mert nem voltam Maradona, soha nem akartam irányítóként pályára lépni. De hogy a kérdésre is válaszoljak, talán Kenesei Krisztián volt az, akiben mindig benne volt az a mentalitás, az a csibészség és tudás, ami életveszélyt jelentett. Én már abban a korban vagyok, hogy az MLSZ Adatbankja az első tizenöt évemet már nem is hozza, no és olyan edzőm van Grezsák Zsolti személyében, akivel huszonöt esztendővel ezelőtt csapattársak voltunk Gödöllőn. A város együttesében játszottam az első NB II-es meccsemet Garaba Imrénél, mégpedig olyan labdarúgókkal, mint Szász Ferenc, Burzi Attila vagy Bábik Tibor. És Zsoltival mindig jó volt a kapcsolatunk, nem volt problémás soha a találkozásunk, így most sem.
– Szép kis keretbe foglalta a tápiószecsői történetet, különösen, ha „itt a vége”.
– Azt nem kérdezte, hogy meddig még, de nem is tudok erre válaszolni.
– Valami célja csak van?
– Amíg fizikálisan ilyen állapotban vagyok és igény merül fel arra, hogy játsszak, valamint reálisan is azt látom, hogy be tudom verekedni magam a kezdőcsapatba és a mérkőzéseken is hozom azt, amit elvárnak, addig csinálom. Nyilván nem tervezek évekre, nincs ötéves tervem, de a következő szezonban még biztosan látni fognak a pályán.
– Azt sem kérdeztem, mire lehet képes a következő évadban a Tápiószecső, ám lehet, hogy nem tudna rá felelettel szolgálni.
– Hogy miként alakul a szezonunk, arra majd az élet adja meg a választ.
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 18. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: