VECSÉS » Szabadidejében fut, fekvőtámaszokat nyom, talán még hegyet is mászik. A csúcsot még nem sikerült meghódítania – legalábbis egyelőre. Szász Ferenc próbál felejteni, tanulságokat levonni, merthogy volt belőlük, lévén a szezon végén az NB III, Közép-csoportjában szereplő VFC a harmadosztálytól, míg a szakvezető a csapattól köszönt el.
Az út meredeknek, kellőképp síkosnak, míg a novemberi időjárás barátságtalannak tűnt. A túracipő első osztályú, ráadásul vadiúj volt, de a kellékek mindegyikére ez már nem volt igaz. Szász Ferenc 49 évesen, imitt-amott deresedő hajkoronával is belevágott az ismeretlenbe apró célokkal és hatalmas hittel, ám egyszer csak azon kapta magát, hogy elfogyott az út és nincs már tovább.
– Ki volt a kezdeményező?
– Kacifántosabb a történet annál, hogy röviden válaszoljak erre – felelte Szász Ferenc, az NB III, Közép-csoportjától újoncként búcsúzó Vecsési FC távozó trénere. – Körülbelül négy héttel ezelőtt Czibolya Zoltán elnök úrral megállapodtunk a folytatásról, bár én akkor azt mondtam neki, nagyon bátor, hogy ezt így fel meri vállalni. Viszont az is igaz, hogy a Pécs elleni, 1–0-ra megnyert bajnoki után nem hitet szereztünk, hanem elemeire esett szét a csapat, hiszen annyi sérültünk lett, hogy a legkardinálisabb, Hódmezővásárhely elleni mérkőzésre alig tudtunk kiállni. Most már elárulhatom, mint a napköziben, hat-hét fővel tudtunk edzeni akkoriban, ami minimum érdekes egy NB III-as, elég komoly büdzsével rendelkező csapatnál. Nyilván ez az én hibám is volt – bár nem tudom, min és miben kellett volna változtatnom… –, de innentől kezdve nagyon érlelődött bennem, hogy a megállapodás ellenére nem maradok. Hangsúlyozom, Czibolya Zoltán személyében nagyon komoly és korrekt embert ismertem meg, sőt, talán több is volt a szememben, mint elnök, de úgy voltam vele, csak nem másítom meg az eredeti elhatározást, és megpróbálunk egy új, fiatal, szerethető csapatot építeni.
– Ehhez képest mégsem így alakult a történet.
– Nem, mert a Dunaújváros elleni mérkőzést megelőző edzés után az elnök úr közölte, hogy az elnökség úgy látja jónak, ha váltunk a kispadon.
– Erre ön?
– Bevallom férfiasan, a fentebb említettek miatt Czibolya Zoltán kijelentése megnyugvást hozott az életembe, mert mindvégig kettősség volt bennem. Azt érzi az ember, hogy felesleges szakmai munkáról beszélni egy ilyen hónap után, és nem biztos, hogy nekem itt kellene folytatnom a pályafutásomat, sőt, azon az állásponton vagyok, miután annyi érdekes dolgot tapasztaltam az elmúlt másfél évben mind az utánpótlásban, mind a felnőtt futballban, hogy nem szabad túlontúl rendesnek lenni.
– Miért, a kinyíló, nyikorgó öltözőajtónak is illedelmesen köszönt?
– Nem, de nem szabad emberi oldalról megközelíteni semmit. Magyarországon élünk és dolgozunk, de nagyon jó tanulópénz volt ez nekem, igaz, kicsit drága, hiszen nyilvánvalóan a nimbuszomon némiképp csorba esett, bár azt gondolom, ebből az időszakból olyan erőt meríthetek, ami egy életen át végigkísér.
– Megcsömörlött, kiábrándult a futballunkból?
– Haladjunk sorjában. Általánosságban értem, hogy az utánpótlásba azért nem akarok nagyon belemenni, mert teljesen más történet, viszont nagyon rossz irányba halad. Nagyon kevés olyan műhely van, amelyikre azt lehet mondani, ott igazi munka folyik. Belecsapunk különböző filozófiákba, úgymint Barcelona, holland, német, mert nincs irányvonalunk. Érthetetlen, hogy Szalai Lászlóba Felcsúton milyen koncepció alapján nyúltak bele, hiszen letett már annyit az asztalra a hazai utánpótlásban, hogy hosszabb távú bizalmat is kaphatott volna, bár hozzáteszem, nem vagyok Szalai Laci védőügyvédje, de ezek mind visszajelzések számomra, hogy nem jó felé megyünk, ami a válogatottnál csúcsosodik ki. A felnőtt futballról meg annyit, rengeteg pénz áramlik ugyan, ami elkényelmesítette a játékosokat. Az akadémiákról kikerülőknél megvan, ki az, aki az első vagy a másodosztályba mehet, de aki a harmadik, negyedik vonalba… Nyilván én is azért vagyok ott az edzői ranglétrán, ahol, mert nem kapom meg a sanszot, hogy feljebb kerülhessek, ugyanis ahhoz nagyon nagy szerencse és valakinek a hathatós segítsége kellene, de ettől függetlenül nem adom fel, dolgozom tovább.
– Csak már nem Vecsésen…
– Amikor azt érzed egy közegben, hogy nem odavaló vagy, akkor lépned kell. Biztos, hogy mindenki volt már ilyen szituációban, én most azt érzékeltem, hogy ez nem az enyém és nem illettem bele. Ettől függetlenül olyan játékosokat ismerhettem meg és dolgozhattam velük, aminek kimondottan örülök, illetve találkoztam olyan vezetőkkel, akik nagyon korrektek. Azt hiszem, ilyen szereplés esetén kevés helyen fordul elő, hogy az elnök úr percre pontosan azt az összeget, amiben megállapodtak a felek, kifizette. Magyarországon mindez üde színfoltnak számít, és bár lehet, hogy kicsit negatívan cseng a mondatfűzésem, leszögezem, ez az én munkám volt, az én megítélésem lesz negatívabb, és nem a játékosoké vagy a klubé. Az élet megy tovább, mindig az edzőre húzzák rá a vizes lepedőt, ami teljesen jogos.
– Nem érzi úgy, hogy kár volt belevágnia?
– Amikor a guillotine alá tettem a fejem, úgy kezdtem, hogy 19-re lapot húzok, de meg kellett próbálni, mert nagyon szép feladat volt. Nem sikerült, aminek nyilván több oka van, de mindig úgy fogok visszagondolni erre a félévre, főleg a pécsi mérkőzésig bezárólag, hogy jó munkát végeztünk. Az ellenfelek is dicsértek minket, és nem úgy jöttek oda Vecsésre, hogy simán győzünk, vagy ahová mentünk, könnyen nyernek ellenünk.
– Ha jönne egy ajánlat, egy kedvező lehetőség, elutasítaná és időt kérne, hogy rendezze a gondolatait, hogy leülepedjenek önben az elmúlt hetek történései, hogy tiszta fejjel dönthessen?
– Nagyon érdekes dolog ez. Ha megenged egy kis kitérőt, játékosként nem olyan voltam, aki felszántja a pályát. Amikor a Stadlernél felmerült a nevem, hogy az edző leigazolna szegény Nagy Norbert helyére, a baloldalra, Sándor Pista bácsi azt mondta rólam, hogy jó játékos vagyok, de neki nem balerina, hanem egy elég komoly falusi legény kell, és ebben teljes mértékig igaza volt még akkor is, ha annak idején ezt rossz szájízzel fogadtam. Amikor abbahagytam a labdarúgást és átálltam a másik oldalra, éppen az vezérelt engem, hogy a tehetséges, úgymond langyos fiúk – mint amilyen én is voltam – ne maradjanak azok, legyenek többek, legyenek alázatosak, hogy többet vegyenek ki a futballból. Dolgoztam olyan játékosokkal, mint Buzsáky Ákos vagy az újabbak közül Vogyicska Bálint. Utóbbi is olyan fiú, aki ennek a megtestesítője, megvan benne az alázat, és a személyisége is garantálja a fejlődését. Talán most a Vasasnál megrekedt a pályafutása, de hiszem, hogy szép karrier vár rá. Ha kapnék megkeresést, azt kérdezném, mi a cél? Nagyon szívesen dolgozom, mert engem a munka éltet.
– Azért a „langyosságból” csak megmaradt valami? Hiszen ha nem így lenne, keményebb lett volna a játékosaival.
– Csak egy példa: Vecsésen azzal vádoltak meg, hogy nem voltam elég karakteres és nem csapkodtam az ajtót. Kérdem én, amelyik együttes éppen, hogy kikap 1–0-ra vagy ikszel a Szegeddel úgy, hogy a véghajrában kap gólt, akkor az edző azzal verje az első szöget a koporsóba, hogy rárúgja az ajtót a csapatra, netán büntetéshegyeket szab ki? Emberséggel próbáltam kezelni a helyzetet, igyekeztem a lelkükre és a karakánságukra hatni, de nem lehetett. Magyarországon valóban diktátornak kell lennie az edzőnek – nem voltam az, és ebben hibáztam.
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 18. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: