Könnyű neki, az élvonalban futballozott – mondhatják sokan, csakhogy a támadó fél lábbal a hétköznapi életben és nem a 16-oson belül találta magát, így a közelben nem volt edző, technikai vezető, masszőr, meg persze közönség sem.
– Jöhet a csere? Gólkirályi cím az ezüstéremért?
– A másodikért nem, de az első helyért minden további nélkül – vágta rá kapásból Potemkin Károly, az Üllő SE 41 éves támadója. – A tavasz alapján meg is történhetett volna, sajnos az őszünk azonban gyengébb volt. A télen kellett a változás, jöttek új emberek, erősödtünk, összeértünk csapatként, így a második félévünk már sokkal jobb volt. Ha nincs az a zöldasztalos meccs a Felsőpakonnyal, ha marad a pályán elért 5–0-s sikerünk, talán egyetlen vereséggel abszolváltuk volna a tavaszt, ami nem olyan rossz. Ha tavaly ugyanígy játszottunk volna, valószínűleg most arról beszélgetnénk, hogy gólkirály és bajnok is vagyok. Sajnálom is, hogy így alakult, de jövőre megvan a terv, mit kell csinálnunk, úgyhogy folytatjuk a munkát.
– Önre lehet a legkevesebb panasz, mert az egyesület első emberének tett kijelentését kis híján teljesítette. Tudja: ha Simon Zsolt 30-at szerzett az előző évadban, magának a 60 is összejöhet.
– Vicc az egész, mert úgy jöttem vissza a futballba, hogy egy kicsit abbahagytam. Amikor hazatértem Ausztriából, elkezdtem dolgozni, aztán Sinkó Balázs, az Üllő játékos-edzője hívott. Két hónapig bírtam futball nélkül, de nagyon üres volt az életem, hiányzott valami, úgyhogy nagyon örülök, és köszönöm a szakvezetőnknek, hogy számított rám, ahogy az ittenieknek is, mert nagyon jó közösséget találtam Üllőn, az elnök úrtól kezdve a szertárosig, nem szólva a csapattársakról, akik rengeteg gólpasszt adtak. Ki ne hagyjam a szurkolókat, például azt az öreg bácsit, aki állandóan ott van mellettünk, otthon, idegenben, vonattal, gyalog, busszal, komppal, mindenhogy jön, elkísér. Vannak olyan dolgok, ami miatt érdemes csinálni, és boldog vagyok, hogy maradtam. Természetesen a családomnak is köszönöm, akik végig támogattak és nem szóltak egy szót sem, amikor azt mondtam, visszajövök, focizom egy kicsit. Van egy négyéves lányom, Laura, aki látta már egy-két gólomat, és remélem, őt is tudom ezzel inspirálni. Meg aztán itt vannak még a különböző barátok gyermekei, akik már el is kezdtek futballozni, miután megnézték egy-két meccsemet, úgyhogy akadnak nagyszerű, szívet melengető történetek. Tudom, ezek személyes dolgok, de emiatt érdemes csinálni.
– Focista lesz a leányzóból?
– Ez még nagyon korai, és nem is szeretném erőltetni, de boldog lennék, ha bármilyen sportot űzne. Ha látná, azt mondaná, le sem tagadhatnám, hogy az enyém, kiköpött én vagyok, csak sokkal durvábban. Csontozatra tiszta Roberto Carlos a gyerek, és már az óvónők is mondják, hogy neki valamit mindenképpen sportolnia kellene, mert nagyon nagy mozgásigénye van, látszik rajta, hogy valamivel le kell kötni. Bármilyen sportot kitalál magának, én boldog leszek, és biztos, hogy terelgetni fogom, de nem feltétlenül a labdarúgás felé.
– Károly, ennyi köszönet az ellenfelek védői által gyakorolt szoros őrizetben nincs, amennyit az imént említett. Csak nem a visszavonulását tervezgeti?
– Illik megtennie annak, aki egyéni címet nyer. A csapat nélkül nem tudtam volna ennyi gólt rúgni, mert rengeteg jó passzt és gólpasszt kaptam.
– Szóval akkor nem hagyja abba?
– Á, ennyi után nem fogok visszavonulni! Ki az a hülye, aki ezt megteszi? Mutasson nekem egy idiótát, aki több mint 50 gólt rúg és utána lelép a színről? Tudja, mikor hagyják abba? Amikor három meg négy gólokat rúgnak szezononként. Majd ha ennyit szerzek, akkor visszavonulok, egyelőre viszont még maradok!
– A tavaszi idénnyel teljes mértékben elégedett lehet.
– A gólok száma olyan dolog, hogy ez a feladatom nyilván, de az, hogy mi és mennyire valósul meg, az a csapat munkájának is az érdeme. Ha tartjuk a szintet meccs közben is, mint például múlt hét szerdán, a Dömsöd ellen, ha nem állunk le három-négynél, akkor nincs gond. Mert ha tudunk rúgni tízet, akkor rúgjunk! Márpedig ehhez jó mentalitás kell az egész társulattól, úgyhogy azt kell mondanom, tényleg elégedett vagyok, mert ezen a téren javultunk, sokkal veszélyesebbek vagyunk, no és sokkal kevesebb gólt kapunk. Nehezebb minket megverni, idegenben is jobban szerepelünk, úgyhogy remélem, így folytatjuk tovább. Bár a Felsőpakony nyerte a bajnokságot, amit nyilván megérdemelt, a számok alapján ez nem vitás, de nem vagyunk semmivel sem rosszabb csapat, mint az első helyezett, és ezt ők is tudják, mi több, amikor itt voltak, tapasztalták. Ez most így alakult, a futball ilyen, remélem, jövőre mi fogunk örülni.
– Hajtja a vére?
– Nem tudnék úgy futballozni, hogy ne legyen valami célom. Amíg vannak, amíg szeretnék elérni különböző dolgokat, addig minek hagyjam abba? Nagyon örülök, hogy jó a kapcsolatom a fiatalokkal, ahogy mindenkivel, és folyamatosan azokat az impulzusokat küldik, hogy kellek ide, a pályára, sőt, még az ellenfelek is, ami nagyszerű dolog.
– Kár, hogy vége az évadnak?
– Ha engem kérdez, annyira nem, mert benne vagyok a korban és csak végigjátszottam a bajnokságot, nem nagyon hagytam ki meccset, úgyhogy vannak már sérülések itt, ott, amott. Nekem jól jön a szünet, már kell a pihenés, meg ugye, mint mondtam, az ideigazolásom előtt csak kihagytam félévet. Amúgy említettek nekem valamit… Kivel fogadott?
– Megyesi Lászlóval, a Felsőpakony edzőjével, aki szerint a korábbi sokszoros legjobb mesterlövész, Wrábel József megelőzi önt. Erre úgy feleltem, Potemkin Károlyt érdekli a cím, így kizártnak tartom.
– Amikor meghallottam a sztorit… Na, ezért is végeztem én az élen! Hogy bármilyen más játékos itt gólkirály lehet? Már csak büszkeségből sem, nehogy már! Az edző úrnak pedig üzenem, hogy ezt csakis saját magának köszönheti. Akkor dőlt el, amikor ellenem fogadott…
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 17. lapszámában.