RÁCKEVE » Nem szeretik a magyarokat. Pikkeltek rám. Egy szerbbel ezt nem csinálták volna meg! Ez is csak velünk történhet meg. Néhány unalomig ismételt kifogás, amellyel élni szoktak a hazabattyogó honi hőseink, elfedve, elkendőzve a valóságot, ledobni a terhet, tompítani a fájdalmat, csakhogy a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában szereplő Ráckevéhez aláíró Kecskés Zsolt nem tartozik közéjük.
A festői környezetre mondott nemet. A kis szigetről úgyszólván elhajózott, mert már nem volt meg a motivációja. Kecskés Zsolt Csepelről indult, de nem tutajjal vagy kétpárevezős csónakkal került Felcsútra, ahonnan 14 évesen Kaposvárra vezetett az útja. Ám a Rákóczinál nem maradt sokáig, és tulajdonképpen Málta érintésével érkezett meg Ráckevére idén márciusban. Az éjjel véget ért, de a kaland nem.
– A Nepomuki Szent János szobor vagy a Savoyai-kastély jelentett nagyobb csáberőt?
– Egyetlen oka van, hogy Ráckevén futballozom, mégpedig az, hogy amióta itthon vagyok, sérüléssel bajlódom, csonthártyagyulladással szenvedek – mondta Kecskés Zsolt, a ráckeveiek 21 esztendős labdarúgója. – Ebből egyelőre nemigen tudok kilábalni, a mai napig a meccseket gyógyszer hatása alatt játszom.
– És ezt szabad?
– Persze, hogyne!
– Nem volna jobb a pihenés? Nincs egészségkárosító hatása a piruláknak?
– Semmi az égvilágon, ez ugyanis csak gyulladáscsökkentő, amit az orvosom írt fel. Amúgy a szlovák másodosztályba terveztem pályafutásom folytatását, s úgy tűnt, az egyik csapat le is igazol. Két és fél hetet voltam ott, három edzőmérkőzésből kettőn kezdő is voltam, aztán annyira kiújult a csonthártyagyulladásom, nem is tudom, hirtelen mitől. Talán a kemény talajtól, mert öt-hat évig csak műfüvön játszottam, netán meglehet, a túlterhelés miatt. Mindenesetre annyira zavart, hogy nem tudtam hirtelen irányt váltani, sprintelni, mi több, időközben megremegtek a lábaim, és ezért úgy döntöttem, egy ideig abbahagyom a futballt.
VISSZEREK ÉS CSONTHÁRTYAGYULLADÁS
– Nem lehetett könnyű meghozni ezt a döntést.
– Elhiheti, nem volt az, de mivel a családom is hazajött Máltáról, fogadtunk egy magánorvost Székesfehérváron, dr. Mohácsi János személyében. Lementem hozzá, csinált egy hőtérképet, és azt mondta, visszeres a lábam, úgyhogy a csonthártyagyulladásom a visszerek miatt is kialakulhatott. A baloson teljesen kifejlődött, míg a jobboson kezdett kialakulni. Mindenképpen minimum háromhetes, de inkább egyhónapos pihentetést javasolt, kaptam rá két tubus növényi alapú kenőcsöt. Mondanám, hogy élveztem a semmittevést, csak éppen kicsúsztam az átigazolási időszakból… Mindez nagy törés volt nekem, mert nem így terveztem, lévén kétéves szerződést írtam alá a menedzseremmel, a korábbi válogatott labdarúgóval, Nagy Tamással. Mehettem volna sok helyre próbajátékra, ám nem tudtam ennek eleget tenni, így is a fogaim összeszorításával játszottam Szlovákiában, de már annyira fájt a lábam, hogy egyszerűen nem tudtam teljesíteni. Valahogy azonban csak kell játszanom, formába lendülnöm, szóval így kerültem Ráckevére, ahová látatlanban leigazoltak.
– Akadt ismerős, iskolatárs, barát, vagy egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, hóna alatt a labdával, izzadt homlokkal, csapzottan becsöngetett, hogy jó napot kívánok, futballozni jöttem, szabad-e „locsolni”?
– Ismertek engem, mert szigetcsépi lakos voltam nagyjából 14 éves koromig, de a menedzserem a kapcsolatai révén beszélt rólam Ráckevén, és mivel jól jött a csapatnak az erősítés, mégis magasabb szintről jöttem, kaptak az alkalmon.
CSAK MAYER LÁSZLÓT ISMERTE RÁCKEVÉN
– Nem kérdezem, mi fogadta Málta és Szlovákia után, nagyjából el tudom képzelni.
– Megmondom őszintén, szervezettség tekintetében az elején nagy volt a differencia ahhoz képest, amit eddig tapasztaltam külföldön, legyen szó a viselkedésről, a hozzáállásról, mert voltak fura dolgok, amelyek szemet szúrtak, de az is igaz, társaságilag nagyon jól érzem magam a többiekkel, sokat nevetünk, elvagyok velük, de nekem nem az a célom, mint nekik. Tudom, hogy többre vagyok képes, az én pályafutásomnak nem Ráckevén kell befejeződnie. A csapatból egyedül Mayer Lászlót ismertem, amikor kicsi voltam, együtt rugdostuk a labdát a barátokkal, és az is tény, néhányan meg voltak lepődve, hogy ideigazoltam. Egyből kérdezték, miért és hogyan, de én ezt nem szégyellem, sőt, ennek is örülök, mivel nem volt más lehetőségem, így összeteszem a két kezemet, hogy itt játszhatok. Van hol edzenem, van hol pályára lépnem, nem az történik, hogy itthon ülök és terpesztem a lábaim, s bámulom a naplementét.
– Ebben egyetértünk, az viszont érdekelne, a Ráckeve meglehetősen hektikus tavaszi szerepléséről mi a véleménye?
– A diósdi meccsen nem játszottam, de kinn voltam, és nem ebből a találkozóból indulok ki, amikor azt mondom, vannak olyan játékosok, akik nem „megye-kettes” szintűek, és ha akarnák, többre is vihetnék. Az Újhartyán ellen léptem először pályára, nyertünk 3–0-ra, adtam is egy gólpasszt. A 2. helyezett Törökbálintot a saját otthonában 3–2-re megvertük, és végigjátszottam a találkozót. Amióta kihullott a csapatkapitányunk, a védő Gyurcsányi Péter, azóta kapunk ki sorjában, ráadásul a Halásztelektől elég csúnyán, 6–1-re, de többek között a Taksony és Dömsöd ellen sem örülhettünk pontnak. Edzőnk, Szanyó Tibor korábban azt mondta, tizenöt meccsből tízet meg kell nyernünk, de attól, hogy engem leigazoltak, semmi nem változik, mert egy fecske nem csinál nyarat. Öt-hat olyan kaliberű játékos kellene még, mint amilyen én vagyok.
SOKAT ÉRŐ RUTIN
– A pontvadászat nívója többé-kevésbé azt hozta, amit várt?
– Rosszabbra számítottam, mert nem lehet azt mondani, hogy rossz lenne a mezőny, illetve kondicionálisan ne lennének jók a csapatok. Ami feltűnt, az ellenfelek többségét jó néhány rutinos játékos erősíti, ami látszik is, mert nálunk meg éppen az a baj, hogy tele vagyunk fiatalokkal. Csak egy példa: a Dömsöd is rutinosabb embereket szerepeltetett a középpályán, és a megyei másodosztályban a legtöbbször azon múlik a siker vagy a bukás, hogy kik vannak jobban összeszokva. Olyan nincs, hogy télen igazolunk egy csapatra való labdarúgót és meg is nyerjük minden találkozónkat, ez nem így megy. Ahogy elnéztem, akikkel játszottunk eddig, egy héten háromszor-négyszer valószínűleg edzenek, míg mi csak kétszer, de valamelyest érthető, mert mindenki dolgozik. Ám hogy mennyit számít a tapasztalat, arról csak annyit, ott van Üllőn egy nagyon régi ismerősöm, Potemkin Károly, akivel kiskorom óta nagyon sokszor rúgtam a labdát, márpedig jelen állás szerint ő lesz a gólkirály.
– És ez messze nem az ő kritikája…
– Tudom, ez így van, mert nem lenézve a „megye-kettőt”, de lehetne jobbat alkotni, minden azon múlik, ki mennyire elhivatott.
– Ön például nyilván az, ha belevágott a máltai kalandba.
– Ó, ez hosszú történet. Körülbelül 15 évesen kerültem ki, miután anyukám testvére, az én nagybátyám már ott élt, és azt javasolta édesanyámnak, hogy menjen világot látni, nála megszállhat. Így is lett, élvezte a nyarat, élvezte a tengert, és úgy döntött, megpróbál odakinn boldogulni, mivel jól érezte ott magát. És mert akkor én még kicsi voltam, mondta apunak, lehet, hogy több esélyem lenne a fociban, pláne, ami az életszínvonalat illeti, meg aztán nem veszítünk semmit, ha megpróbáljuk, mert Magyarországra bármikor visszajöhetünk. Kimentünk és bejött, hiszen egy évig ott jártam iskolába, jól megtanultam angolul, mi több, anyukámék a mai napig ott élnek, most nyitotta meg a saját szépségszalonját, apukám pedig a szakmájában, hentesként dolgozik. Nekik ott van már a hazájuk, és nekem is ott az otthonom, mégiscsak ott nőttem fel.
A KREATÍV FUTBALL JELLEMZI
– Amikor pályára lép, a szépségszalon minden bája vagy a hentes vagdalkozó keménysége köszön vissza a játékában?
– A kreatív futball. Amúgy ő nem a vér szerinti, hanem a nevelőapám. Az igazit kiskorom óta nem láttam, mert történtek olyan események, amelyek nem ide tartoznak, így legyen elég annyi, hogy édesanyám úgy döntött, elválik, és én nem bántam, hogy így alakult, mert anyu párja olyan, mintha vér szerinti apám lenne, ugyanis nagyon sokat tett értem.
– Máltán az első csapatban is egykönnyen meghatározó labdarúgóvá vált?
– A korosztályomban teljesítettem eleinte, ám ahogy nőttem, 17-18 évesen a felnőttben is szerephez jutottam, először csereként, aztán egyre inkább kezdőként, de nem volt könnyű dolgom, mert hiába voltam csak 17 esztendős, én is külföldinek számítottam, így nekem már akkor meg kellett küzdenem a 26-27 évesekkel, mert a kezdőben három vagy négy külföldi szerepelhetett. A többieknek mind máltainak kellett lennie, emiatt pedig nagyon sokat szenvedtem.
– Hogyhogy?
– Voltak nálam sokkal ügyetlenebb játékosok, mégis ők játszottak, mert ők hazainak számítottak… A máltaiak egymással küzdöttek a kezdőért, én meg a külföldiekkel, ami hol jó volt, hol nem, hiszen az edző úgy adott lehetőséget, hogy nyilván olyan bajnokikon kezdetett, ahol tudta, az én játékom segítheti a társulatot, de az összes kupameccsen ott voltam a kezdők között. Aztán kértem a kölcsönadásomat, mert nem tetszett, ahogy hozzám állt a trénerem.
– Konfliktusba keveredett vele?
– Ezt nem mondanám, viszont előfordult, hogy szakadó esőben már az első tíz percben elküldött melegíteni – gondolhatja, a szünetig bőrig áztam –, amivel nem is lett volna baj, de ahogy vége lett az első félidőnek, kérdeztem tőle, mi lesz, beállok? Erre úgy felelt, hogy üljek vissza. Kijöttünk a második játékrészre, rákérdeztem: folytassam, ne folytassam? Visszaültem, majd tíz percet követően megint elküldött melegíteni, aztán a 62. percben beálltam, a 92. minutumban pedig gólt rúgtam, amivel 1–0-ra nyertünk, de a következő meccsen a keretben sem voltam… Lehet, nem kellett volna, ám akkor és ott ezen megsértődtem, mert nem értettem, miért mondta előtte, hogy az fog játszani, aki teljesít, és nem érdekli, ki hány éves? De így mit gondoljak, mennyit ért a szava? Emiatt kértem a kölcsönadásomat, elkerültem a Naxxar Lions FC-hez, játszottam, jól is ment, de ugyanúgy a külföldiekkel kellett megküzdenem, ám ott sokkal ügyesebb futballisták voltak, mint a Pieta Hotspurs FC-ben, ahol nevelkedtem, mert akadt olyan védő, aki a Juventusban játszott, ahogy volt brazil csatárunk és kolumbiai középpályásunk is, de a lehetőséget legalább megkaptam, ezzel nem volt probléma. Mielőtt hazajöttem volna, egy ottani ismerősöm segítségével – aki az FC Vallettánál dolgozott másodedzőként – készültem fel arra, hogy megyek Szlovákiába. Nem tagadom, némiképp a motivációmat veszítettem Máltán. Mindig ugyanazok a csapatok, mindig a műfű, és egyik társulatnál sem más semmi, mindig és minden ugyanaz. Kicsinek tűnt a sziget is, már mindent ismertem, és úgy voltam vele, kell a környezetváltozás, hogy visszanyerjem a belső erőmet. Aláírtam Nagy Tamáshoz, azóta a menedzserem foglalkozik velem, és ott segít, ahol tud.
FELSZOLGÁLÁS NAPI NÉGY ÓRÁBAN
– Máltán a futballból meg lehetett élni?
– Ez csapatfüggő, akárcsak itthon. Hiába NB II-es egy klub, ha nincs pénz, ha nem tudják megfizetni a játékosokat. Volt olyan együttes odakinn, amelyik az utolsók között kullogott és többet fizettek, mint a harmadik, negyedik helyezettnél. A szponzoroktól, de leginkább a klub elnökétől függ, milyen ismeretsége van. A foci mellett napi négy órában felszolgáltam, bementem reggel nyolcra és délig dolgoztam, aminek az volt az értelme, hogy meglegyen a napi rutinom és még kerestem is vele egy kis pénzt. Végeztem, aztán elmentem kondizni, hazamentem, pihentem vagy aludtam, majd felkeltem és mentem edzeni a csapattal.
– A nyáron ismét dobbantani fog?
– Ráckevén ezt érzik és tudják, mert ha többet akarok elérni, ha jobb megélhetést szeretnék magamnak, akkor mennem kell.
– Van kimondott útirány?
– Egyelőre az a tervem, hogy a saját fejlődésemre koncentráljak, és olyan csapathoz kerüljek, ami az előrelépésemet szolgálja. A másik pedig az, olyan megélhetésem legyen, hogy csak a labdarúgással kelljen foglalkoznom, semmi mással. Úgymond ez legyen a munkám, és azt csináljam, amit szeretek, amíg lehet. Nem szövök nagy álmokat, ami jön, az jön, majd meglátjuk, mi lesz. Úgy gondolkodom, ez a mostani szezon lemegy, és az a lényeg, hogy játékban legyek, ne essek ki a formából, ami nem egyszerű, mert attól tartok, nehogy lemenjek megyei másodosztályú nívóra, éppen ezért külön is edzek egy barátommal, Henczi Richárddal, aki a portugál harmadosztályban játszik.
– Azt azért tudja már, mit csinál május 27-én, vasárnap délután?
– Nem, mit?
– Segítség, ha azt mondom, bajnoki mérkőzése lesz aznap?
– Igen, persze.
– A Ráckeve aznap Üllőn vendégszerepel.
– Amióta megtudtam, hogy Potemkin Karcsi ott játszik, majdnem minden nap eszembe jut.
– Nagyon várja a derbit?
– Igen, mert régóta nem találkoztunk, és szeretném, hogy úgy vélekedjen a játékomról, hogy fejlődtem, mert edzett engem, külön foglalkozott velem. Lementünk a pályára, és csak mondta és mondta, hogy ezt csináld, azt csináld, azt pedig még nem is említettem, hogy rengetegszer együtt play-stationöztünk. Valahogy mindig próbált terelgetni. Ő is ballábas, mint én. Nagyon régóta nem láttam, és amikor kezet fogunk, egymás szemébe nézünk, várom, milyen lesz az az érzés. Mondjuk ő biztos kicsit csalódott lesz, hogy ellene játszom…
– Ezt már csak azért is valószínűsítem, mert az, hogy korábbi élvonalbeli támadóként negyvenévesen a magyar futball ötödik vonalában szerepel, az oké, ám hogy ön 21 esztendősen is, az nagyon nincs rendjén.
– Persze, de nem keresek kifogásokat. Tudom, ez miért van, és én ebbe már beletörődtem, valamint azon vagyok, hogy a csapatot teljes erőmmel segítsem, és a szívemet, lelkemet kitegyem a pályán. Tudja, Szanyó Tibor nagyon sokat tett azért, hogy az igazolásomat megszerezze Máltáról, mi több, a nap 24 órájában azért lótott-futott, hogy engem le tudjon igazolni, amit ezúton is nagyon szépen köszönök neki. Már csak ezért is mindent megteszek, hogy megfeleljek az elvárásainak.
Gólokat érő bizalom » Nagyszerű mérkőzéseket tudhat maga mögött Máltán Kecskés Zsolt, akinek a szavaiból az is kiderül, hogy a bizalom, ha csodát nem is hoz, de gólokat feltétlenül jelenthet. „Mindkét csapatnál voltak olyan találkozók, amelyekre jó szívvel emlékszem vissza, de a legeslegbüszkébb arra a Pieta színeiben vívott bajnokira vagyok, amikor beálltam, majd a végén egyenlítő gólt rúgtam – révedt a múltba Kecskés Zsolt. – Akkor nagyon kellett nekünk az a pont, és jólesett a lelkemnek, hogy nekem is köszönhetően sikerült megszereznünk. A Naxxarnál is volt hasonló. Amikor beálltam, még 0–0 volt az állás, de bízott bennem az edző, és engem rakott a csapatba, pedig volt arra a posztra más játékos is. Beálltam, majd a 91. percben gólpasszt adtam, aminek köszönhetően nyertünk.”
„Nem ebbe az osztályba való” » Kíváncsiak voltunk, mi a véleménye idén igazolt labdarúgójáról, Kecskés Zsoltról a Ráckeve edzőjének, Szanyó Tibornak. „Zsoltit előzetesen nem ismertem, egy ismerősömön keresztül jutottunk el hozzá – vágott bele mondandójába Szanyó Tibor, a Ráckeve trénere. – Kimondottan nagyon jó ballábas játékos, aki nem tipikusan egylábas, mert a jobbot is tudja használni, ami nagyon ritka. Még játékhiányban szenved, de azt már eddig is megállapíthattam róla, hogy nem ebbe az osztályba való. Remélem, lesz megkeresése, és megtalálja egy magasabban jegyzett csapat, mert amint azt említettem is neki, igazságtalan lenne vele szemben, amennyiben megpróbálnánk Ráckevén tartani, a megyei másodosztályban még akkor is, ha nagyon jól érzi magát nálunk. Amit némiképp hiányolok belőle, hogy sokkal jobban kell szenvedni egy-egy mérkőzésen a pályán, egy kicsit korán megadja magát, ami csak az akaratán múlik, mert a képzettsége osztályon felüli, a labdaátvételei, passzai, kapura lövései kiválóak, egyszóval a játékintelligenciája NB III-as szint fölötti. Az is érdekes, hogy bár vékonydongájú fiatalemberről van szó, de jól be tud állni, remekül fedezi a labdát, úgyhogy hiszünk abban, hogy beváltja a reményeinket.”
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 14. lapszámában. Azóta a Ráckeve az Üllő vendégeként 8–2-es vereséget szenvedett, Potemkin Károly mesterötöst szerzett.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: