ÚRI » Kormos Bandi, Fancsali vagy Rozika színre lépése ezúttal nem segít. Móricz Zsigmond Úri murija kötelező olvasmány, ám hogy lesz-e kötelező Úri-muri a szezon végén, azt egyelőre még a Pest megyei II. osztály, Keleti csoportjában szereplő együttes egyik legjobbja, Szabó Balázs sem sejti.
Ami a hét közepén összejött, a hét utolsó előtti napján nem sikerült hazai pályán. A 16. fordulóból bepótolt bajnokin az Aszódot 2–1-re legyűrte Nagy Péter társulata, ám a 26. játéknapon a Péteri némi meglepetésre kapott gól nélkül, 2–0-ra győzedelmeskedett az Úri otthonában. – Bírják a feszültséget? – Az utóbbi időszakban minden meccsre úgy készülünk, mintha rangadót vívnánk – mondta Szabó Balázs, az Úri 24 esztendős labdarúgója. – Küzdünk az életben maradásért, és a kiesés elleni harcban éppen olyan csapatokkal találkozunk, amelyek közvetlenül előttünk vagy mögöttünk állnak, tehát a riválisaink. Előfordult, hogy vezettünk, mégis kikaptunk, ami nagyon megviselte a csapatot, de úgy gondolom, a monori meccsünk és az Aszód elleni találkozónk is azt bizonyítja, van tartásunk. Nagyon szeretnénk bentmaradni a „megye-kettőben”, de tudjuk, hogy ehhez gyakorlatilag minden mérkőzést meg kell nyernünk, és sajnos már nem csupán a mi kezünkben van a sorsunk. – Ha a hátralévő összecsapások többségén győznek, az jó esélyt kínál arra, hogy meghosszabbítsák megyei másodosztályú tagságukat. Egyetértünk? – Ez így van, mert a Gyömrőt kivéve mindegyik ellenféllel szemben nem csupán papíron van esélyünk, hanem gyakorlatilag is. Ennek a csapatnak sokkal előrébb kellene lennie, mint ahol áll, de ezt sajnos mi rontottuk el a pályán. Előttünk most már az ikladi meccs van, amit mindenképpen meg kell nyernünk, hogy egyáltalán legyen értelme számolgatni. Egyikünk sem szeretné, hogy az utolsó bajnokin dőljön el a sorsunk. Valkóra megyünk a záró fordulóban, és nem akarjuk, hogy ki-ki meccs legyen belőle, mert addig a csapat szeretne megnyugodni. Az eredményeink nem mindig bizonyították, de a játékunk alapján nagyon jó formában van a csapat, mert sokszor az ellenfél fölé kerekedtünk játékban. Bízom magunkban, és persze magamban is, hogy góllal vagy gólpasszal tudom segíteni a társulatomat. Egyben vagyunk, és jelen állás szerint mindenki egészséges nálunk, úgyhogy képesek vagyunk arra, hogy otthon legyőzzük a Gyömrőt is, mivel odahaza nagyon erősek vagyunk, a szurkolótáborunk pedig fantasztikus. – Hol és mikor rontották el? – Az ősz végi utolsó öt meccsünk nagyon jól sikerült, azt mondom, azzal vagyunk most ott, ahol. Amennyiben azokat a találkozókat a hajrában nem húztuk volna be a riválisok ellen, már nem lennénk „életben”. Az ősz elején voltak gondjaink, eltiltások, sérülések sújtottak bennünket, és valahogy nem állt össze a csapatunk. A pálya alkalmatlansága miatt edzeni, felkészülni sem tudtunk úgy, ahogy szerettünk volna, márpedig sokkal több van bennünk. Ha az utóbbi bajnokijaink közül meglett volna néhány – ideveszem az Aranyszarvas vagy a Hévízgyörk elleni derbinket –, akkor most nem kellene ennyire izgulnunk. – A szó legnemesebb értelmében vett amatőrként a meló, a tanulás mellett az állandó pluszkoncentrációt, a feszültséget, az idegi terhet, a „minden héten háború”-érzését mennyire nehéz feldolgozni? Ezek a gondolatok ott vannak, meglapulnak a hétköznapokban? – Persze, ez egyértelmű. Másról nem tudok nyilatkozni, de magamról igen: engem a munkámban is megvisel, ha csak egy pontot szerzünk, vagy nem nyerünk. Fiatal a csapatunk, sok iskolás van köztünk, de vannak idősebbek, rutinosabbak, akiknek ezen a ponton segíteniük kell, beleértve magamat is, bár én sem vagyok valami nagyon vén. A mi feladatunk, hogy átlendítsük az ifjakat a holtponton, hogy megértessük velük, a korábbi meccs már a múlt, és mindig csak a következő számít. Fejben nem mindig vannak ott, ahol kell, de ha sikerül az átlendülés, utána általában jól teljesítenek. – Nem kell bennük tudatosítani, mi a tét? – Nagyon sokszor szoktunk velük beszélgetni az edzések előtt, csapatépítő programokon veszünk részt, mert nem mindig tudják egyedül feldolgozni a pályán történteket. A „mi lett volna, ha”-val nem szabad foglalkozni, mert azzal már nem tudunk mit csinálni. Kell ilyenkor egy kis támogatás, mert amúgy nagyon tehetséges fiataljaink vannak, akikből lehet több és jobb. Az Úri együttesének kerete évek óta masszívan együtt van, a „megye-háromból” feljutva nem széledt szét, miközben persze jött néhány új játékos, többek között én is. – Helyben is volnánk: miként kerül egy Soroksáron nevelkedő fiatalember Úriba? – Pedig úgy volt, hogy ott maradok… Nyolc-kilenc évet töltöttem Soroksáron, oda kötődtem, a szüleim is ott laktak, de az ifiedzőm, Takács László átment Pestszentimrére, a felnőtt együtteshez, én pedig vele tartottam. Ott ismerkedtem meg jelenlegi csapattársammal, Csaba Zsolttal, és ott vált belőlem felnőtt szintű labdarúgó. Nagy volt a különbség az ifiből a felnőttek közé kerülni, bele kellett szoknom, de szeretnék magasabb nívón játszani. Úriban viszont voltak ismerőseim, és mivel nem kaptam annyi lehetőséget az előző klubomnál, Maglódon, mint amennyit szerintem kellett volna, így onnan idejöttem. Az utolsó percben sikerült elintézni az igazolásomat, hogy játszhassak. Mentálisan és fizikálisan is gyenge voltam magamhoz mérten, de mivel itt tudok futballozni, idejöttem. Olyan szintre akarom magam felhozni, mint amikor Soroksáron szerepeltem. – A nyár végén a Maglód színeiben egyszer kispados volt, de valami történt. – Még az 1. fordulóban, a Sülysáp ellen végig ültem a kispadon, utána meg nem vittek el Tökölre, nem voltam a keretben sem. Akkor döntöttem úgy, hogy váltani szeretnék. Én voltam az első, aki szólt, hogy szeretnék elmenni oda, ahol tudok játszani, ahol fel tudom hozni magam. Megbeszéltük és normális körülmények között el is engedtek, nem volt semmi fennakadás, így kerültem Úriba közel egy éve. Egyébként tudtam volna tavaly decemberben is menni másik csapatba, mégpedig az NB III-ba. Csakhogy szezon közben elszakadt a bokaszalagom, és négy-öt meccsen nem tudtam játszani. És mivel nem minden társulatban van az úgy, hogy befogadják az újakat, az idegeneket – lévén az itteni gárda nagy része helyi –, úgy éreztem, tartozom annyival a csapatnak, hogy megpróbáljuk együtt kiharcolni a ,,megye-kettőben” maradást, és igyekszem segíteni, amiben csak tudok. – Végleg bezárult a harmadosztályú gárda kapuja? – Úgy volt, itt töltöm a tavaszi idényt, a nyáron viszont megyek oda. Mondom, nagyon szeretek itt lenni, és bár még csak 24 éves vagyok, azaz fiatal, de annyira már nem, hogy sokat tudnék várni a lehetőségre. Gyermekkori álmom volt, hogy futballista legyek, a szüleimnek megígértem. 16 éve ezt csinálom, ezzel fekszek, ezzel kelek, erre tettem fel az életemet, úgyhogy idén nyáron szeretnék feljebb lépni. – Akkor a 6,43-as átlaggal együtt járó 13. helyezés a Sportszelet őszi játékos-rangsorában nem a véletlen műve volt? – Egyáltalán nem. Úgy érzem, nagyon jól sikerült az őszöm és egyelőre a tavaszom is. Négy találatot szereztem, a gólpasszokat pedig nem is számoltam. A jó szereplésem a csapatnak köszönhető, mert nem én dolgoztam ki a lehetőségeket, nem én verekedtem meg a védőkkel, viszont nagyon jó labdákat kaptam. Amit elértem, nem magamnak, hanem a csapatnak köszönöm, mert a társaim nagyon sokszor segítettek meccs közben, kiszolgáltak. A hátsó alakzat előtt futballozva, védekező középpályásként voltam ennyiszer eredményes, a karrierem során ez a legjobb szezonom ilyen tekintetben, igaz, most nagyon jó erőben is vagyok. De ha megnézi, nálunk Trembulyák Zoltán és Szűcs Roland összesen közel 30 gólt szerzett, ami nem rossz, kiváltképp ahhoz képest, milyen csapatok góllövői állnak a lista élén. Ez nagyon nagy szó, és nem emiatt állítom, hogy a csapatunk sokkal előrébb való. Senkit nem megbántva, de számunkra a 4–5. helyezés lenne a realitás. Ám ha ennek elérése az idén már nem is sikerül, nagyon remélem, hogy jövőre összejön.
„LÉLEKTELENÜL JÁTSZOTTUNK” » A hangja mindent elárult. A szombat este érthetően nem vidám hangulatban telt az Úri háza táján. „Ezt a produkciót máshogyan nem lehet jellemezni: nagyon rossz felfogásban léptünk pályára, lélektelenül játszottunk, belülről úgy éreztem, az ellenfél teljes mértékben fölénk kerekedett – mondta a Péteri elleni hazai bajnoki után alig egy órával kissé feldúltan Szabó Balázs, az Úri labdarúgója. – Sajnos néhány ember nálunk nagyon motiválatlan volt, és csupán pontrúgásokból voltunk veszélyesek kétszer-háromszor. A Péteri teljesen megérdemelten vitte el a három pontot, de így egy meccshez mi nem állhatunk hozzá, főleg nem egy kiesési rangadóhoz!”
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet május 17-i 13. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: