Bálint és Erzsébet „házassága”. Fészkelt, forgott, érlelődött a gondolat egy Alsóerdősor utcai látogatásra a Liza szimpatizánsai részéről, hiszen Bálinton az elmúlt néhány esztendőben olyan közönségkedvencnek számító egykori ESMTK-futballisták játszottak, mint Vörös Dávid (Piszka), Zimon Gábor (Modric), Bukovec Jasmin (Buko), Orbán Márk, Fekete László (Fekusz), Soós István (Sosi), Kóbor Csaba vagy éppen Kazi Zorán. Mire az elgondolásból valóság lett, már csak egy korábbi erzsébeti legény állt a gáton Zimon Gábor személyében, akit a leghangosabb Liza-szurker, Nedves József „keresztelt” Modric becenévre, egyrészt az akkori félhosszú, szőke hajú kinézete, másrészt a játékstílusa miatt. Ezek a szurkolók a mai napig nyomon követik az akkor szívükbe zárt játékosok eredményeit, heti rendszerességgel böngészik a mérkőzések jegyzőkönyveit, teljesen képben vannak a napi történésekről, még Vattamány Dávid és Szikes Péter sérüléséről, hiányáról is tudnak.
Jól van ez így – legyinthetnének most jó néhányan, de valójában inkább csodálatra méltó, hogy nem engedik el egykori kedvenc játékosaik múltját. Feltehetjük a kérdést, hogy miért is csodálatra méltó? Azért, mert a nemzeti bajnokság törzsszurkolói a megyei bajnokság csapatának eredményeit is magukénak érzik, ugyan olyan alázattal és szeretettel, no és persze hatalmas hangterjedelemmel áldoznak egy úgymond „idegen” csapat mérkőzésén, mint a saját, több évtizede hőn szeretett klubjuk eseményén. Ez nem csak dicséretet érdemlő, hanem követendő példa is egyben, hiszen honi labdarúgásunknak éppen az ilyen sportbarátságokra lenne szüksége ahhoz, hogy az egyébként igen kiemelkedő népszerűsége még tovább erősödjék. Bevezetésként talán ennyi elég is ehhez a felemelő eseményhez, amelyet most megosztunk azért, hogy mindenki lelki szemei előtt egy etalonként jelenjen meg.
Hetekkel korábban elkezdődött már a szervezkedés, az Erzsébeti SMTK (NB III. Keleti csoport, 2. helyezett) legkitartóbb, legelkötelezettebb, leghangosabb és persze legjobb fej törzsszurkolói – Pleszkán László, Hesz József, Puskás Gábor, Nedves József és Misi bácsi – részéről, hogy a már csak „árválkodó” Modric és csapattársai mérkőzését az érintett számára „meglepetésként” megnézzék. Jöttek is öten, de nem üres kézzel, ajándékokkal és hatalmas izgalommal, lelkesedéssel. Már a pálya szélére érve hallatták hangjukat: „Hajrá, Bálint! Szervusz, Modric!”-kiáltással köszöntek be a bálinti katlanba, ahol még a domboldalon büszkén álló két – több évtizede a pályát őrző – ősbükkfa is először felkapta az ágait, majd fejet hajtott jövetelük előtt. Hamar elvegyültek és összebarátkoztak a helyi „hangokkal”, az áldomások is meghozták a várva várt hatást és ajándékkal köszöntötték a szintén korábbi erzsébeti játékost, idősebb Zimon Gábort a nemrég megélt 50. születésnapja alkalmából, de jutott virág és ESMTK-s bögre is az ajándékozottaknak.
A mérkőzés kezdetére már jól összebarátkoztak a 2011/12-es évad harmadik vonalában még vetélytársként tekintett helyi nézőkkel és a melegre való tekintettel közös „ivószünetet” tartottak a bemelegítéskor, a meccs alatt és persze a harmadik félidőben is.
Háborgott az ég, mintha érezte volna a feszültséget, ami a levegőben van. Derült ég, vakító napsütés, dörgés és villámlás, ez mind egyszerre. „A gól, a góóóóól, a bálinti góóóóóól!” csak nem akart megérkezni, jött helyette azonban az égi áldás, ami nem rettentette el a szurkolókat, hozzátartozókat. Volt, aki ernyővel, volt, aki anélkül, volt, aki félmeztelenül éltette tovább a bálinti csapatot. Megtöltötte a völgyet a hangos szurkolás: „Bááááááááááááálint, Báááááááááááááálint! Hajrá, Bááááááááááálint! Modric! Mooooooodric! Mooooooodric! Mooooooodric!” és egyszer-egyszer egy Lizás kiáltás is – mivel éppen abban az időben az ESMTK a nyírbátori gyepen igyekezett abszolválni a mérkőzést, ám csak 0–0-s remire futotta.
A helybéliek szinte megtapsolták az erzsébeti – de most bálinti – szurkolókat, akik igazán remek hangulatot varázsoltak erre a két órára a katlanba. Nem is lehetett kérdéses, hogy a mérkőzés után egy finom vaddisznópörkölttel körítve velük együtt ünnepelt a csapat és a társulathoz tartozók hada. Nem, nem siettek ők haza, ezt a napot arra szánták, hogy néhány órára „ősbálintiakká” váljanak, beleszippantsanak ennek a nagycsaládnak a miliőjébe és úgy ültek egy asztalnál, mintha minden hétvégén ide járnának. Persze, olyannyira sikeres és emlékezetes volt jelenlétük, hogy a mérkőzés után többen mondták nekik, hogy ezen túl bizony jönniük kell a bálinti meccsekre is.
Hogy miért osztottuk meg ezt a szívmelengető történetet, Kedves Olvasó? Pusztán azért, mert ebben a rohanó világban mertek egy kicsit (nagyon!) emberek maradni, mert ezen a napon mertek a komfortzónájukból egy számukra idegen közegbe kilépni, és még ennél is több: új sportbarátokat szerezni. Ami viszont a legfontosabb: a saját egyesületük, az Erzsébeti SMTK jó hírét, hírnevét öregbíteni. A Fair Play szelleme maximálisan átlengte ezt a napot és elmondható, hogy bár szinte idegenként érkeztek azon a szombaton az Alsóerdősor utcába, de barátként, a bálinti család tagjaként emígyen távoztak: „Hajrá, Bálint! Szervusz, Modric! Szervusz, Bálint! Csak a Liza!”
Köszönik a bálintiak ezúton is, akik büszkék a hazaivá lett „idegenekre”. Egy biztos: aki ott volt, látta, hallotta, megélte, örökre magával viszi e felemelő érzést és jó emlékként tekint rájuk.