BIATORBÁGY » Van abban valami furcsán, megmagyarázhatatlanul sorsfordító, ha az ember a krisztusi korba lépve Istenhez fohászkodik. Pátoszos kezdés? Meglehet, csakhogy a 33 éves Csurka Zoltán imája nem talált meghallgatásra, merthogy a – legutóbb már a Pest megyei I. osztályban általa irányított – szigetszentmiklósi csapat, amely mellett közel tíz esztendőn át jóban-rosszban kitartott, megszűnt létezni.
Egy ajtó bezárult, de egy másik kinyílt. 2017 őszén még Kiss Baranyi Sándorral a kispadján kezdett a szintúgy „megye-egyes” Viadukt SE-Biatorbágy, akit az első félév hajrájában a korábbi kitűnő támadó, Galántai Zsolt váltott. Az ügyvezető beugrása azonban a helyfoglalás pillanatában sem tűnt véglegesnek, a megnyugtató megoldás ugyanis az egykori balhátvéd, Csurka Zoltán személyében érkezett meg.
– Megy vagy marad? Egyszerű volt vagy bonyolult?
– Nagyon-nagyon nehéz erre választ adni, hiszen tízedik esztendeje tartozom a Szigetszentmiklós kötelékébe, de be kell vallani, hogy az elmúlt egy évben már haldoklott a felnőtt futball – mondta Csurka Zoltán. – Látszott, hogy csak és kizárólag óriási csoda folytán lehet ebből kikecmeregni. Ha innen nézzük, egyértelművé vált a szituáció, mert mindenképpen továbbra is felnőtt gárdánál szerettem volna dolgozni, és a saját szakmai utamat járni. Viszont rettentő nehéz volt az elszakadás.
– Ha nem fut be a biatorbágyi ajánlat, előfordulhat, hogy két szék között a pad alá esik, és ambíció ide, tehetség és eredményesség oda, csapat és munka nélkül marad?
– Őszinte leszek: erre nem tudom a választ, mert nagyon sok összetevős történet ez. Nem tudom, maradt-e volna játékos? Erre csak úgy tudnék felelni, ha tisztában lettem volna az összes labdarúgó jövőbeli elképzeléseivel, de nem így van. Lenyomtuk az őszt, a vége felé megtörtént a biatorbágyi megkeresés, és a tavalyi zárás után már körvonalazódott, hogy Szigetszentmiklóson nem lesz tovább.
– Azt, hogy óriási baj van, akkor lehetett tudni, amikor utolsó mohikánként elhagyta a süllyedő hajót. Mert aki ennyire hűséges típus, mint ön, és mégsem marad, az S.O.S-jelzéssel ér fel: itt a vége.
– Így van, de továbbra is csak a felnőtt futballról beszélgetünk, mert az utánpótlásban itt maradtam, Lukács Tamással ketten visszük az U12-es és az U13-as korosztályt. Megpróbálok segíteni és tenni a dolgomat, ahogy eddig is. És igen, nyugodtan lehet mondani, hogy Szabó Kálmánnal – aki technikai vezetőként van a klubnál – mi ketten maradtunk régiek.
– Más úgy mappával és jegyzetekkel a hóna alatt a szigetszentmiklósi gyermekek öltözőjébe lépni, hogy valami véget ért?
– Amikor itt vagyok, akkor minden porcikámmal a Szigetszentmiklósért dolgozom. Elég bonyolult az életem, délutánonként itt vagyok, csinálom az egyéni képzéseket, edzem az U12-eseket és az U13-asokat, hétvégén pedig megyek Biatorbágyra, miközben tudom, Szigetszentmiklóson az elmúlt évekhez képest minden más. Már semmi sem az, ami régen volt, de akik még itt maradtunk és kitartunk, azon vagyunk, hogy visszahozzunk valamit, még ha ugyanazt és ugyanolyant nem is lehet. És nemcsak a gyermekekhez bemenni más, hanem a klubházba is, és nem csupán azért, mert nincs felnőtt csapat. Hiába mentünk el, nem véletlenül maradtunk: továbbra is hiszünk és bízunk abban, hogy van és lesz is futball Szigetszentmiklóson.
– Úgy bizony, van – az utánpótlásban…
– Ez így van, ezért mondom, hogy van és lesz is.
– A felnőtt alakulatban is ennyire biztos?
– Azért maradtunk, mert hiszünk benne. Nem lehetünk ebben biztosak, csak remélünk és bízunk.
– Biatorbágyon is így lehetnek ezzel, hogy minél messzebb jutnak. Többször elmondta, lenyilatkozta, hogy az ősszel a pályán minden megvolt, csak szerencse nem, a Viaduktnál viszont – nem megbántva senkit, de – némiképp más a minőség, mint Szigetszentmiklóson. Azt kapta, amire számított?
– Keretügyileg úgy kell fogalmaznom, érettebb csapatot vettem át. Nem feltétlenül a technikai tudásról vagy a fizikális állapotról beszélek, hiszen a tavalyi szigetszentmiklósi együttes hetven százalékban ificsapat volt, amelynek a tagjai éretlenek voltak. Itt sokkal tapasztaltabb játékosokból álló Biatorbágyot kaptam, és azt rögtön hozzá kell tennem, hogy szenzációs közegbe kerültem. Nagyon tetszik az egész felépítése, precízen meg van tervezve és végre van hajtva minden. A felnőttcsapat ügyvezetőjével, Galántai Zsolttal rengeteget beszélgetünk, éppen ezért is örülök, hogy csak és kizárólag a szakmával kell foglalkoznom. Szinte napi kapcsolatban vagyok az utánpótlásedzőkkel, sok mindent megbeszélünk, sőt, most is edzenek nálam U19-es játékosok. Amúgy meg egy téli váltás mindenkinek nehéz, játékosnak és edzőnek egyaránt. Te is kapsz egy hozott dolgot, miközben valami újat próbálsz átadni, és nekik is alkalmazkodniuk kell az érkező tréner elképzeléseihez, ahogy nekem is hozzájuk. Az látszik, hogy más jellegű munkát végeznek a játékosok, mint eddig, ami nem azt jelenti, hogy rosszat kaptak, most meg jót, csupán azt, hogy minden szakembernek más az elképzelése. Annak viszont nagyon örülök, hogy rettentően fogékonyak a játékosok. Szinte százszázalékosan bele tudtak állni abba a szemléletbe és edzésmódszerekbe, amit segítőmmel, Orenstein Józseffel és Lukács Tamás kapusedzővel megkövetelünk, és úgy látom, tetszik is nekik. Azt gondolom, nagyon jó kis történet jöhet ki ebből.
– A felkészülésre tervezett munkát elvégezték?
– Nyolcvan százalékban igen. Lehet, én vagyok elfogult, de próbálok úgy dolgozni, hogy az osztályt nem nézem, tehát az nem különösebben szempont, hogy a megyei élvonalról beszélünk. Persze, tisztában vagyok vele, hogy a játékosoknak nem ez az elsődleges pénzkereseti lehetősége, sőt, még az is lehet, nem is a második helyen van a futball az életükben, ám a klubnak kimondva vagy kimondatlanul, de céljai vannak. És én csak akkor tudom elérni a feljebb lépést, ha letakarom az osztályt. Ugyanakkor a játékosok nem feltétlenül voltak hozzászokva ahhoz a rendhez, fegyelemhez, amit megkövetelek. Szem előtt tartom, hogy a „megye-egyről” beszélünk, de többen voltak, akik elmentek síelni, mert eddig hozzá voltak szokva, hogy megtehetik, de nálam ez nem fér bele. Hangsúlyozom, ez ugyebár téli történet, nekem is nyelnem kellett, ők is új impulzust kaptak, de innentől mindenki beleállt a munkába. Volt egy-két hiányzás, ami kicsit nehezítette a felkészülésünket, amúgy pedig maradéktalanul meg vagyok elégedve a társasággal.
– Hányan tartottak önnel Szigetszentmiklósról?
– Összesen hatan.
– Könnyebbség?
– Nemcsak az edzőnek, hanem az egész csapatnak is. Ha én kértem valamit, miszerint milyen feladatot és milyen intenzitással szeretnék látni, akkor a többieknek is egyszerűbb volt vizuálisan megélni, mert a velem érkezők már tudták, mi az, amire oda kell figyelni.
– Ahol eddig dolgozott, ha megvoltak a feltételek, ha nem is teljes egészében, eredmény is volt. Miért lenne ez éppen Biatorbágyon másként?
– Ebben reménykedem én is. Itt az lehet az egyetlen kérdőjel a hathetes felkészülés után, hogy az az impulzus, amit a kollégáimmal próbáltunk átadni, mennyire gyorsan jön ki tétmérkőzésen? Mindazonáltal abszolút bizakodó vagyok, hiszen bő fél év alatt megismertem az osztályt. Azt nem mondom, biztos vagyok abban, hogy így lesz, mindenesetre nagyon szeretnék egy igen komoly tavaszt produkálni. Úgy gondolom, nem csupán a társaság, hanem minden más is adott ehhez.
„Minden játékosnak tartozik a klub” » Szeptemberig, októberig van rendezve a Pest megyei élvonalban rajthoz álló, ám a télen visszalépő Szigetszentmiklósi TK játékosai felé a költségtérítés, merthogy az egyes összegek inkább annak minősülnek, semmint fizetésnek – magyarázta egy neve elhallgatását kérő labdarúgó, aki az ősszel még az SzTK mezét viselte. A futballista azt is hozzátette, ami az egyik napilapban megjelent – miszerint ötven- és kétszázezer forint között lehetett keresni az I. osztályú csapat tagjaként –, annak legfeljebb az első fele igaz, a javadalmazása ugyanis egyértelműen az ötvenezer forinthoz állt közelebb. És hogy mikor állhat pénz a házhoz? Az inkognitóját megőrizni kívánó játékos ebbe nem akart belemenni, csupán abbéli reményét fejezte ki, hogy előbb vagy utóbb nem csupán ő, de csapattársai is megkapják a jogos jussukat. Hogy nem egyedi, egyszer előforduló esetről van szó, azt a nem kifejezetten szívbajos Switzer Nabil közelmúltbeli története is bizonyítja, aki a 2016/2017-es évadban, még az NB III, Közép-csoportjában 26 bajnokin futballozott szigetszentmiklósi színekben, és azon összecsapásokon öt gólig jutott. A télen Jászberényből távozó és az újonc budapestiekhez, a Tintahalak-Szabadkikötőhöz aláíró támadó a január 24-én megjelenő interjújában többek között így fogalmazott az SzTK-val kapcsolatban: „A szigetszentmiklósi CSAPAT így, csupa nagybetűvel nagyon hiányzik nekem. Annál jobb brigádban még nem volt szerencsém futballozni, és meggyőződésem, hogy az a társulat az NB II-ben is sikeres lett volna. (…) Még mindig tart a bírósági ügy, hiszen minden játékosnak tartozik a klub. Én sem kaptam több hónapig fizetést, de egy percig nem gondolkodtam el azon, hogy emiatt ne menjek edzésre, mivel minden nap vártam, hogy a csapattal lehessek.” A várakozás most is megvan az ex-Pest megyei labdarúgóknál, akik sajátságos társulatot alkotnak. Merthogy közülük mindenki fut – a pénze után…
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 2018/1. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: