Testről és lélekről – Lázár Bence emlékére

Életének huszonhetedik évében, ma hajnalban gyógyíthatatlan betegség következtében elhunyt Lázár Bence, az Újpest, az osztrák SV Würmla és a Nyíregyháza Spartacus korábbi U21-es válogatott támadója, a Sport Televízió immár csak volt szakértője.

Az örök tél birodalma közelinek tűnt. Érezték a bajt, így az emberek siettek, tették a dolgukat rendületlenül, szótlanul cselekedve. A Szusza Ferenc Stadion környéke a zord arcát mutatta, megajándékozva az ott lévőt a minduntalan hulló hóval és vele együtt a bajjal. A futballisták meccsre, fontos ütközetre, Magyar Kupa-derbire készültek, de az élet, az ezerszer áldott és átkozott élet átírta a forgatókönyvet.
A fiatal férfi ott lehetett volna, hogy segítsen a társaknak – no nem havat lapátolni, hanem meccsszerelésbe bújni, stoplist húzni, a Paks ellen a pályán csúszni-mászni, gólt lőni, majd ünnepelni. Lázár Bence azonban ekkor már messze járt, túlságosan távolinak tetszett mindaz, amit valaha elképzelt. Gyerekkorától kezdve harcolt a be-beforgatott védővel, a szöget jól záró kapussal, az egyenetlen játéktérrel, és ez a küzdelem megmaradt felnőttként is, de időtlen idők óta nem a továbbjutás, a bajnoki cím vagy a kupasiker, hanem az élete volt a tét.
A keddet nem vonta be a csillámpor, ahogy a szerdát sem. Érezték a bajt, így az emberek siettek, tették a dolgukat rendületlenül, szótlanul cselekedve. Faliújságra függesztették, közösségi oldalon megosztották, egymás között suttogva beszélték, hogy Bencének vérre van szüksége, méghozzá sürgősen. Az egyszer már legyőzöttnek hitt leukémia rég nem látott ismerősként tért vissza, hogy a pokol mélyére kísérje a menyasszonyt, a testvért, az anyát, az apát, és az érte aggódókat, magukra hagyva a felfoghatatlan, egyszersmind feldolgozhatatlan gyász elviselhetetlen erőtlenségével.
A Szusza Ferenc Stadion most csendes, megint csendes. Az örök tél birodalma sosem volt ennyire közel. A szakadatlanul zuhogó hó nem vesz vissza a tempóból, lassan beborít mindent, lefedve, eltüntetve a pályát, az ott felejtett labdát – és a könnyeket.