A péntek ziháltan téblábolt a városban, ténferegve kereste a fényt, váltótársra várt. A szombat már cseréhez készülődött, ott toporgott a vonalon, míg végül új nap virradt.
Erzsébet asszony nem sokat aludt. Nem a telihold zavarta és nem a késő este elkortyolt kapucsínó miatt forgolódott álmatlanul az ágyában. Az elmúlt hetekben pokolba kívánt napokon ment keresztül, akárcsak a család többi tagja.
Erősnek maradni. Minduntalan ez járt a fejében, hiszen ezt sulykolta belé az orvos, ezt mondta a szomszéd és ezt sugallta az élet. Az élet, amely hógörgeteg helyett láthatatlan, mégis észlelhető falat ékelt közéjük januárban. Az egyik pillanatban tehetetlen dühöt, a másikban elviselhetetlen fájdalmat érzett. A sors keze azonban belé, a férjébe, az egész Duhaj-családba karolt. Fogta, vezette, egy ország aggódó szeretetével vitte őket a remény, a megoldás felé. Mint kiderült, összesen tizenegyszer élesztették újra a fiút, de a gyerek, a lassan férfivé érő legény nem adta fel – így nem adhatták fel ők sem.
A mesterséges kómában tartott Duhaj Ádám jól reagált az orvosi kezelésre, de a veleszületett rendellenességgel valamit kezdeniük kellett a doktoroknak. Közel ötórás, korántsem kockázatmentes operáció után került helyére a koszorúér. A műtét után minden úgy történt, ahogy a fehér köpenyesek elképzelték.
A szombat fáradni látszott. A vasárnap még a kispadon ült, nem küldték melegíteni, a tartalékok egykedvűségével figyelte az eseményeket.
„Isten hozott!”
Az ajtó fölött díszes felirat feszült, ami többet mondott mindennél. A rémület éjszakájából így lett valami egészen más, valami furcsa és megmagyarázhatatlan.
Csoda az élet.
Erzsébet asszony ezt mormolta magában, de ekkor már senki nem tudott erősnek maradni…