Windeckering

Miután nem fogadta el a lila-fehérek szerződéshosszabbítási ajánlatát, a minap a Budapest-bajnokság I. osztályában bajnoki címért küzdő, Mundi Viktor edzette Újpest II. színeiben lépett pályára Windecker József – csereként. Nem a Szokol Szaratov vagy a Vfl Osnabrück, hanem a Budapest Honvéd U19-es alakulata ellen 5–1-re megnyert felkészülési találkozón. 

„Hogy mi lesz a vége, nem tudom…” – dalolja átszellemülten a mára már legendássá lett 3+2 együttes Kicsiny falum című nótájában Bugyi Zoltán, és valami hasonlóra gondolhat a Győri ETO korábbi, az Újpest jelenlegi középpályása is. Bár messze még a téli átigazolási időszak vége – ilyentájt közel egy hét alatt olykor több minden történik, mint a Dallas összes epizódjában az öreg Jockkal, Bobbyval, Pamelával, Samanthával és Lucyvel… –, nem valószínű, hogy a fedezet klubot vált februárban, és ha semmi sem változik, akkor bizony marad az edzés, meg a meccs a tartalékok között – jó esetben. Rosszmájú megjegyzésnek tűnhet, de ettől még igaz: meglehet, Windeckerrel előbb lesz bajnok a „tarcsi”, mint az élvonalbeli alakulat, ami túl azon, hogy nem a labdarúgó hibája, minimum elgondolkodtató, ugyanis idén lesz húsz éve, hogy a violák legutóbb bajnoki címet ünnepeltek. Az ominózus csapatból a legtöbben ma már edzősködnek, abba pedig most ne is menjünk bele, miként lehetséges, hogy a klubikonoknak számító futballistákra nem számítanak korábbi klubjaik – nem a főváros IV. kerületében, hanem úgy általában. Amúgy sem ez volna eme cikknek a témája, sokkal inkább az, hogy a Windecker-ügyön például ki nyer? A klub? A játékos? A leendő egyesület? Mert az ugye, aligha kérdés, hogy az ajánlatot (kétmillió forint, plusz autó, lakás, étkezés) nagy rössel közszemlére tevő klub minimum a pincéből (mínusz egyről) indul a versenyben, már ha. Szóval nincs az egyoldalú csetepaténak – hiszen Windecker csak futballozni akar jobb kondíciókkal – nyertese, és valahol hasonlít ez a sztori ahhoz, ami egyre inkább alacsonyabb osztályban üti fel a fejét. A tehetségnek nem híján lévő labdarúgó – nevezzük Lacinak – minden szempontot figyelembe véve magasabb szintre lépett volna a télen, de az egyesülete nem engedi el. A szabályok értelmében nem kötelessége, csak hát ugye, van az a mondás, hogy aki menni akar, arra adjuk rá a kabátot. A történet lényege: a saját szintjén nagy célokért küzdő csapat elveszít egy fontos játékost, az ifjú legényből – ne adja ég! – frusztrált sportember lesz, a leendő alakulat pedig szintén nem számíthat a szolgálataira, csupán a nyártól. És utóbbi történetben ráadásul nem is a pénz játssza a főszerepet – legalábbis a labdarúgó részéről…