„Az asszonnyal először csak szemeztünk. Ő borsót, én meg babot, mert a kispesti piacon a standjaink egymással szemben voltak. Elég az hozzá, hogy nekem már csak a gyógyszer maradt szemezésre, mert nem a feleségem betege lettem, hanem a nejemtől beteg. Újabban hánytam tőle és ez nagy különbség, kishaver!”
Rezső a rezsó mellett hirtelen megállt, monológjában szünetet tartva jókorát hörpintett a Magyarország talán összes beazonosítatlan bogyóját tartalmazó tablettás katyvaszból. A nyolcvanas években a barátai egyszerűen csak „Soltésznak” hívták az egykori zöldségest, ám a Balázs Pali-frizura már a múlté, deresebb az a fejtető, mint decemberben a határ.
„Minden áldott hétvégén mentem a meccsekre, minden szombaton meg vasárnap, ez volt a baj, ezt unta meg a Jolán, hála az égnek. Látom, csodálkozol, pedig nagyon nincs min. Néhány éve mesélték a cimborák, rám mutatott és az új párjától annyit kérdezett, hogy látod azt a részeg alakot pálinkásüveggel a kezében? Azt mondja az a nyikhaj, látom, hát. Mire a Jolán: az az én volt férjem. Tudod mit mondott neki a palija? »Nahát, és még mindig ünnepel?!”
Újabb korty, újabb sóhaj.
„Mindig is én voltam a jobb összekötő, még Kispesten is. Aztán tudod-e, miért? A Bandi haverommal mi kötegeltük a növényeket, és mert az a szerencsétlen bénább volt még nálam is, így csak én lehettem a jobb összekötő, há’ nem?”
Az öreg már indulhatna résztvevőként egy melegfelvonuláson: kezdi rózsaszínben látni a világot.
„Tudod mit csináltunk gyerekként? Gombfociztunk! A sok eszelős ma meg mit tesz? Nyomkodja azt a sok kütyüt. És a Pirit meg a Henit ki nyomkodja, hallod-e? A szomszéd? Ezeknek tudod mi a tevékenységük? A gondfoci!”
Hupsz, valami leesett – és az nem a Rezső vérnyomása volt. A kabátjáról indult röpke légi útra egy tartozék.
„Nézz csak ide, hát idegesnek látsz? Pedig gomb egy szál se!”
Rezső arca elkomorul. A pirospozsgás arc falfehérré válik. Eszébe jutnak a kettős rangadók, a válogatott találkozók ötven, hatvan meg hetvenezer ember előtt, felvillan az egykori Népstadion képe, a morajlás, a tapsvihar, a mámorító győzelmek semmihez sem fogható hátborzongató hangulata.
„Mi maradt ebből, te fiú? Mit látsz, ha bekapcsolod azt a rohadt tévét? Celeb leszel, húzd le magad a vécén! Úgy, mint ez az egyenetlen egyenleges gyerek. Hát ez a finom, nem a győri édes? Tenni kellene már valamit!”
A műanyag flakon és a pohár a helyén maradt, de Rezső egy Chaplin-filmbe illő mozdulattal megtántorodott, majd sztoikus nyugalommal lehajolt. Felvette a gombot és kisvártatva hozzávarrta a kabátot.
(A fenti cikk ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 36. lapszámában.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: