INTERJÚ » Albert Flórián: „Minden adva van ahhoz, hogy feljebb lépkedjünk”

DUNAKESZI » Egyik jött a másik után, nem győzte fogadni a gratulációkat. Sűrű heteket él át Albert Flórián, a Ferencváros korábbi csillaga, hiszen túl azon, hogy az általa irányított csapat, a Pest megyei II. osztály, Északi csoportjában szereplő helyi VS az őszt az élen zárta, december 11-én az „50 éves az Aranylabda” címet viselő kiállítás megnyitójára volt hivatalos, míg egy nappal később kerek évszámot ünnepelt.

– Mit él át a férfi, ha betölti az ötvenet?
– Furcsa, de nem érzem magam annyinak, így különös, hogy az ötödik ikszbe léptem – mondta Albert Flórián, a „kis” Flóri, a legendás Császár fia, aki december 12-én, kedden lett félévszázados.
– Akkor betérhet a Szerencsejáték Zrt. valamelyik kirendeltségébe.
– Nem szoktam lottózni, ez valahogy kimaradt az életemből.
– A futball és persze az edzősködés ugyanakkor nem. Csapata, a Dunakeszi a Pest megyei II. osztály, Északi csoportját vezetve vonulhatott téli pihenőre, akárcsak az örök szerelem, a Ferencváros. Némi pátosszal élve a Teremtő a tenyerén hordozza.
– Ebben annyira azért nem hiszek. Ahhoz, hogy valaki ott legyen az élen, borzasztó sok munka és alázat szükséges, a sikert sehol nem adják ingyen.
– Oda akar kilyukadni, hogy a Dunakeszi remek szereplése megegyezik a realitással?
– Látja, ez egy jó kérdés. Most úgy érzem, hogy igen, pedig már amikor idekerültem, ugyancsak erről volt szó, de az ember felmérte a lehetőségeket, és hála Istennek, a háttér, az infrastruktúra megfelelő, minden adva van ahhoz, hogy feljebb lépkedjünk – akár az NB III-ig. De ahogy annak idején elmesélték, milyen az együttes, ahhoz képest nagyon sokat kellett dolgozni, hogy stabil csapattá váljunk, így most már azt mondom, realitás a felkerülés.
– A tabella nyomokban riválisokat tartalmazhat, így meglehet, szükség van erősítésre. Osztja a véleményt?
– Persze, csak azt azért tudni kell, hogy ez amatőr csapat, ahol munkából járnak a gyerekek edzésre, nem kapnak érte pénzt és csupán minimális prémium van. Márpedig így nagyon nehéz idecsábítani bárkit is magasabb osztályból, ahol fizetést kapnak. Egyébként is jobban bízom a fiatalokban, azokban a tehetségekben, akik tanulás mellett futballoznak, akiket ismer is az ember, tudja a múltját, tisztában van azzal, hol nevelkedett. Egyelőre 15-16 játékosom van, és mivel voltak sérültek, vannak vizsgaidőszakok, no és van, aki úgy dolgozik, hogy nem tudja megoldani mindig a gyakorláson való részvételt, így nagyon nehéz és főleg az edzésmódszerekkel kell nagyon csínján bánni.
– Mire céloz?
– Taktikai edzést nagyon ritkán tudok tartani, mert minimum tizenhat játékos kell ahhoz, hogy abból normális tréning legyen. Mindazonáltal rengeteget gyakorolunk és próbálom a futballistáimat fejben is felkészíteni arra, hogy előrébb lépegessünk. Szerencsére előrébb léptünk, és akarnak is többek lenni, ami nekem nagyon fontos.
– Nagyobb kihívás a szó legnemesebb értelmében vett amatőrök között alkotni, mint Budaörsön, ahol a labdarúgók félprofi státusza miatt erőteljesebb lehetett az elvárás?
– Az én futballfilozófiám szerint nincs ebben különbség. Ugyanazt megkövetelem az itt lévő gyerekektől is, mint anno Budaörsön. Nálam nincs pardon, mert ha van, netán elnézőbb vagyok olyan játékosokkal, akik nem ebből élnek, és megérzik, hogy az edző nem figyel, nem felkészült és nem úgy bánik a csapattal, ahogy ildomos volna, akkor ők is éreztetik, ez csak megyei szint. És el is veszíted azt a nimbuszt, ami esetleg övezett a neved miatt, hogy ebbe az osztályba kerültél.
– Halló, itt Albert Flórián beszél! Ha valamelyik ifjú, tetováló szalonba készülő legény ezt hallja a vonal másik végén, már indul is a sporttelepre rollerrel, léghajóval vagy libegővel?
– Jött egy-két fiú a nevem miatt, mert ismertek, amikor a Fradi utánpótlásában dolgoztam, és hála Istennek, azt mondták, nem mennek el magasabb osztályba, ahol picit többet kaptak volna, mivel nekik fiatalként fontosabb a szakmai fejlődésük. De ez már egyre nehezebb, mert a pénz nagy úr, és abból egyikük sem fog megélni, nem lesz előrébb, ha nem tud többet keresni. Ez a tendencia a magyar futballban, mindenki oda megy, ahol több pénzt kap.

– Anyagiakban viszont nem mérhető, amilyen impulzus éri azt, aki ellátogat a Bálna első emeletén december 11-én nyíló és január 11-ig megtekinthető kiállításra. Mekkora energia befektetést igényelt megálmodni és megvalósítani a jeles eseményt?
– A lényeg az, hogy csak a legértékesebb relikviákról van szó, ugyanis nem egy tárlatot szerettem volna a látogatók szeme elé varázsolni, nem az édesapám személyes dolgait, hanem mindazt, amit a futballban, a pályán elért. Nemcsak ő a fontos, hiszen jubileumi kiállításról beszélünk, ezért is lett a címe „50 éves az Aranylabda”. Bárhol és bármikor szóba került, megpróbáltam valahogy mindig elmagyarázni, rendben, hogy most Cristiano Ronaldo és Messi a sztár, de elődök nélkül nincsenek utódok. Igenis kell a múlttal foglalkozni, hogy lássa az érdeklődő, kik között futballozott az édesapám. Minden aranylabdás fel van sorolva országonként, ami segíti az érdeklődők eligazodását. Szerintem elég látványosra sikerült, és nem titok, az alapötlet tőlem származik, próbáltam a tematikát is összerakni. Talán ez a kiállítás is segít abban, hogy legyen egy kis retróérzés az emberekben, valamint a fiataloknak is mutasson példát, honnan hová lehet eljutni.
– Merthogy az a tapasztalata, Magyarországon elfelejtik a múlt nagyjait?
– Sajnos igen, és nekem nem csupán azzal van a bajom, hogy a régi játékosokat elfelejtik, mert persze, honnan tudják a maiak, ha a családban nem száll apáról fiúra a lelkesedés. Ha elkezdesz sportolni, rajongasz valamiért és valamiben meg kell találnod a helyed. Régen minden arról szólt, hogy kötődj valahová, legyél egy klub hű játékosa. Ám azt is tudom, hogy külföldön az a divat, oda mész, ahol nagyobb a szakmai fejlődésed lehetősége, több pénzt tudsz keresni, esetleg nagyobb hírnévre teszel szert. Én mindenesetre nagyon hiányolom, hogy kifutsz egy csapat dresszében, amit hordasz, és mégsem tudod viselni, mert nem érzed azt, ami a mez alatt van…