INTERJÚ » Tóth Bálint: „A játékosok is úgy gondolják, hogy az nem oké, amiben vannak és jobbat szeretnének”

BUDAFOK » A másodosztályú pontvadászat legtapasztaltabb szakvezetője. Tóth Bálint az NB II „nagy öregje”, csakhogy a 67 esztendős szakember fiatalos lendülettel látott munkához.

Ibrányban elvárható volt a győzelem. Akkor már Tóth Bálint volt az edző és a BMTE hozta is a kötelezőt, 3–0-ra nyert a Magyar Kupa 7. fordulójában. Az első bajnoki sikerre viszont november 12-ig kellett várni. Azon a vasárnapon a Promontor utcai publikum azt láthatta, hogy az NB II 17. fordulójában lebonyolított, Szolnoki MÁV elleni találkozón Csizmadia Csaba első félidei duplájára a fordulást követően csupán Tóth László válaszolt tizenegyesből (2–1).
– Megvan még a ballonkabátja?
– Persze – vágta rá kapásból Tóth Bálint, a Budafoki MTE edzője, aki a 2008/2009-es évadban már irányította a fővárosi alakulatot és az akkoriban az NB III, Alföld-csoportban szereplő gárda 54 ponttal a tabella ötödik helyén zárt a bajnok Budapest Honvéd II., a Szolnoki Spartacus, a Kecskeméti TE és az Algyő mögött.
– Csak azért, mert annak idején a játékosai Maigret felügyelőnek hívták és nem a háta mögött, ami mindig jó jel. Kijelenthető, hogy oldódik a hangulat a Promontor utcában az ön irányításával elért első bajnoki győzelem után?
– Igen, de nem használom a ballonomat…
– Megértem, hogy a „ruhából” nem kell több.
– Abból bőven elég egy is, nemhogy kettő. Én már nem veszek új ruhát…
– „Fejszét” viszont igen. Nagy fába vágta?
– Nem, mert ez is ugyanakkora, mint bármelyik másik csapat, amelyiket korábban átvettem.
– Hogy jött a felkérés?
– A barátom, Jakab Jancsi fölhívott és mentem, de természetesen előtte beszélgettünk hármasban Bélteky Róbert tulajdonossal is.
– Ilyen egyszerűen?
– Igen, mert egyértelmű volt a megkeresés és egyértelművé vált az is, hogy van előttem valaki, és ha ő nem, akkor én jövök.
– Tehát ön lett a második, átvitt értelemben pedig a nevető „harmadik”?
– Így történt.
– Azt hogy éli meg egy edző, hogy tudja, van valaki, aki megelőzi, és tulajdonképpen rajta múlik az ön sorsa?
– Abszolút normálisan, ebből nem csinálok lelki kérdést, azon én már túl vagyok. Ha szükség van rám, akkor szólnak, és ha én is úgy gondolom, akkor megyek.
– Létra vagy tűzoltó készülék volt a jele az óvodában? Mert ha baj van, mindig a „tűzoltót” hívják.
– Először is az óvodában buszvezető akartam lenni.
– Komolyan?
– Kiskoromban mindig, aztán ez változott, hála Istennek. Nekem az egész pályafutásom erről szólt, de ha visszapörgetem a dolgokat, az esetek döntő többségében meg is oldottam a feladatot. Persze egyes szám első személyben nem jó a válasz, mert nyilván csapatmunka volt. Segítők is kellenek, a stáb, és persze a játékosok. Egyedül nem tudom megcsinálni, csak ugye, mindig azt mondják, akkor ki volt a vezetőedző.
– Könnyen megbarátkozott a helyzettel, hogy ez a keresztje?
– Ezen nem tudok változtatni, nem is foglalkozom vele. Ha a Jóisten így rendelte, akkor így kell lennie.
– No és merre tekereg a budafoki busz? Jó irányba? Vagy eddig sem volt gond azzal, csak az út bizonyult hepehupásnak, göröngyökkel és kátyúkkal telinek?
– Szép kifejezéseket használ, de azért egy futballöltöző sosem egyszerű. Egy bizonyos időnek el kell telnie, amíg azt a mentalitást átveszik, amit én szeretnék és a pályán vissza is kapom. Másról nem is beszélhetünk: mindez csak akkor ér valamit, ha győzelem van.

– A Szolnoki MÁV elleni siker kapcsán már felvillantott valamicskét a társulat abból, amit szeretne látni?
– A mentalitásból igen, a Vác és a Szolnok ellen. Ez már jó, de még dédelgetni kell egy kicsit. Remélem, hogy a jó oldalát mutatta a csapat az elmúlt két mérkőzésen. Ezzel egyébként a Cegléd ellen sem volt probléma, csak bejöttek az egyéni bakik, de az igazság az, akkor még nem voltunk készen, nem voltunk ilyen mentális állapotban, az csupán egy félidőre volt elég. A Békéscsaba-meccs pedig rosszul sikerült találkozó volt, úgy is mondhatnám, érzékeny a csapat az időjárás-változásra…
– Ön nem?
– De, én is, nagyon. Csapat és edző csak együtt győzhet. És mi együtt nyertünk és együtt veszítettünk.
– Lát a Budafokban többet „csak” a bennmaradásnál?
– Amikor tárgyaltunk, beszélgetésekkel kezdődött az egész, és egy negatív eredmény következtében jött a döntés, hogy engem választanak. Innentől kezdve az elvárás az, valahogy talpra kell állítani a gárdát, mivel rossz szériába került, és szeptember eleje óta nem nyert mérkőzést a Budafok. Ezt kell megfordítani, mert a 11 ponttal nagyon beragadt a csapat. Remélem, hogy ebben a tekintetben is jó útra tértünk.
– Amikor először belépett az öltözőbe, lehorgasztott fejű, morcos hangulatú, netán kedvetlen labdarúgókkal találkozott?
– Nem ez volt a tapasztalat, sőt, figyeltek, néztek rám és ez sokkal jobb, mint amikor végkifejlet van és akkor lép az ember az öltözőbe. Jó néhány forduló hátra van még, és úgy veszem észre, értelmes, tenni akaró fiatalemberekről van szó. A játékosok is úgy gondolják, hogy az nem oké, amiben vannak és jobbat szeretnének, mert ez senkinek nem jó. Kevesen tudják, de az a Budafok, amelyet én irányítottam a 2000-es évek végén, meg a mostani között óriási minőségbeli változás történt mind az infrastruktúra terén, mind a tulajdonosi részben. Most minden egyben van. Nyugodtan mondhatom, akik itt vannak, tegyék össze a két kezüket, mert nagyon jó helyen vannak. Ebbe próbálok belekapaszkodni, mert aki ezt nem látja be és nem akarja, az nem közénk való.
– Van ilyen?!
– A magyar futballista helyzete az elmúlt évtizedekben nem változott, mert mindig talál helyet magának. Ha elmegy innen, akkor talál máshol. Hogy jobbat vagy rosszabbat, ez menet közben vagy később derül ki, de mindig van helye. Az edzőt viszont nem biztos, hogy mindig felkérik arra, ha ez nem sikerült, azt is próbálja meg, és ha az sem, akkor amazt. Ritkán fordul elő az, hogy rátalál az ember egy olyan csapatra, amelyik ugyanazt szeretné, mint az edző. Először okoskodnak, kötözködnek, aztán rájönnek arra – főleg, ha pozitív eredménnyel is párosul a közös munka –, hogy mégiscsak az edzőnek van igaza és jobb irányba viszi a társaságot. Meg kell győzni a magyar játékost, a külföldit már kevésbé, de ebben az osztályban ugye nem játszhat idegenlégiós, ennek következtében még mindig nevelni, oktatni kell, és a mentális felkészítés iszonyatosan fontos a hazai futballistánál. De nyugodtan mondhatom, a külföldinél is az, már csak azért is, mert volt olyan hely, ahol nem kaptunk pénzt vagy csak nagyon keveset ahhoz, hogy egy külföldi játékos szolgálja azt a gárdát, ahová leszerződött.
– Most a Pápáról beszél?
– Igen. Mindig jól ment akkor és addig, amíg megkapták a fizetésüket, a prémiumukat. Amikor hónapok óta nem kaptak semmit, akkor nem volt miről beszélni. Budafokon viszont maga a Kánaán van ahhoz képest.
– Hogy is vessem fel nagyon finoman…
– Nem válaszolok rá.
– Ahhoz mit szól, hogy Bíró Péter, a Lombard „feje”, a korábbi megmentő, a mecénás egyszer csak hopp, eltűnt a futballból, kiosont a közéletből?
– Részint sajnálom, mert szép időszakot töltöttünk el együtt. Mást ne mondjak, Tatabánya, onnan Szombathely, majd Pápa. Ez egy furcsa, kanyargós út volt, és sajnos – nem azért mert jós vagyok, de – láttam, hogy előbb vagy utóbb valami nem lesz gömbölyű, mert ezt így nem lehet csinálni. Ezt ő is belátta, mert élete tévedése volt, hogy eljött Tatabányáról. Mondhatom nyugodtan, az egy fantasztikus hely, ahol nagyon szeretik a futballt mind a mai napig, elképesztően pozitív közeg vette körül azt a csapatot. De tudja, hogy van: ha a kicsivel nem elégszel meg, a nagyot nem érdemled.
– A kicsi és a nagy közötti különbség megvan az idei ősz és a következő tavasz között is. A Budafok szempontjából jó az, hogy ebben a naptári évben kevés meccs van hátra?
– A tévedések elkerülése végett ez nem kívánságműsor, hogy csak kettőt akarunk lejátszani vagy hármat. Profi labdarúgókról van szó, profi szerződése van minden játékosnak és szakmai vezetőnek. Mindenki tegye a dolgát és nem is akárhogyan! Legfőképpen ez rám vonatkozik, mert a fejétől bűzlik a ló. Ha én negatív vagyok, mit várhatok a többiektől? Az irányt jelen pillanatban én mondom meg és további győzelmeket akarunk elérni. Lemegy az őszi idény és még hátravan tizenhét forduló a tavasszal. Ez a történés, ezt így kell elfogadni. A „ha” nem játszik meg a „hogyha így lett volna”. A jelen a valóság, ezt kell megoldani. Aki nem képes rá, az nem érdemli meg a pluszokat.
– Nos, ha nincs más, akkor nincs pluszkérdésem, pedig megérdemelné.
– Addig jó, míg kérdezik az embert.
– Ha ezen múlik… Keressem a jövő héten, kérdezzem meg, „hogy van, mester”?
– Annyira jól azért nem szeretnék lenni…  És sokat sem szeretnék szerepelni. A csapatom szerepeljen – mégpedig jól.