INTERJÚ » Török Péter: „Leginkább a múlt játszott szerepet abban, hogy visszatértem”

DÖMSÖD » A nyár megint olyan volt, mint az ennivaló miniszoknya: falatnyian rövid. Török Péter talán már balatoni kiruccanást, kehidakustányi biciklitúrát, horgászversenyt, valamint hétvégi grillpartit tervezett vidám hangulatú, jóízű beszélgetéssel, ám arra végképp nem gondolt, hogy Dömsödre, a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában szereplő alakulathoz vezet az útja.

A kispad üres volt. Labdarúgóként rühellte, ám edzőként már megszokta. Székely János távozása után edző nélkül maradt az egylet – aki ismeri a közeget, az tisztában van azzal, hogy a baráti társaság jelző megállja a helyét –, ám mert az egykori dömsödi futballista visszatért korábbi sikerei színhelyére, a helyi vezetők hamar megoldották a legfontosabb poszt betöltését.
– Megragadták az emlékek?
– Igen, és főleg ezért mondtam igent – felelte Török Péter, a Dömsödi SE nyáron kinevezett 46 esztendős edzője, aki játékos-pályafutása során megfordult többek között Budatétényben, Dömsödön és a Csepel Hungary ’94 SE-ben.
– Eltűnt, mint az aranyóra. Hogy került elő?
– Az elnök úr, Kovács Ferenc, azaz „Csuti” keresett meg.
– Határozott igen volt a válasz?
– Néhány napot gondolkodtam ugyan, de igen. Leginkább a múlt játszott szerepet abban, hogy visszatértem, no meg Kajdácsi Imre. Annak idején együtt játszottunk, és „Pöcök” próbált rábeszélni, miközben elmondta a pozitívumokat és a negatívumokat is. Meghallgattam őt is és ezután döntöttem.
– Volt bármiféle kikötése? Miután tüzetesen megnézte a keretet, azt mondta, kell minimum két védő, három középpályás és négy csatár vagy „vakon” vállalta?
– Belevágtam az ismeretlenbe. Egy-két játékost ismertem közülük régebbről, de nem volt olyan kérésem, hogy ez vagy az kell.
– Mi az eddigi konklúzió?
– Nagyon jó a közösségi szellem, a srácok tudnak küzdeni egymásért, de a pillanatnyi forma dönt, meg éppen az, hogy ki mikor tud jönni. Pozitív dolgokat produkálnak a játékosok, de tudnak negatívakat is, mint minden csapat, de hála Istennek, az előbbiből van több, és ahogy hallom, erőn felül teljesítenek.
– Amennyiben?
– Néhány éve nem nagyon nézem a megyei futballt, de a srácok is ezt mondják.
– És ön is így vélekedik?
– Hozzáállásban kicsit többet várnék, de amúgy jól teljesítenek, ám tényleg az a probléma, nem tudni, a munka miatt ki hogyan érkezik edzésre vagy mérkőzésre. Mert van, aki szombaton és vasárnap is dolgozik, és persze nem lehet elvárni, hogy száz százalékon teljesítsenek, mégiscsak „megye-kettes” szintről beszélünk, ám vannak gyermeteg hibák.
– Ha két hónappal ezelőtt beszélünk este nyolckor, még a lemenő nap aranyló sugarát szemlélhette volna a teraszról, október elején viszont már sötét az utca, kihalt a város. Ez mennyiben okoz gondot?
– Az elnökség próbálja megoldani a világítást, de a mai világban nem egyszerű erre pénzt összeszedni. Megpróbáljuk megoldani teremben a gyakorlásokat, de a nagypályához annak nem sok köze van. Ha sikerül, igyekszünk előrébb hozni az edzéseket, de ez is a munkahelyekről való hamarabbi eltávozást jelentené, amit nem tudom, hogy oldanának meg a játékosok. Részemről kezdhetnénk négy órakor is, de nekik nagyon nehéz, mert addig vagy még tovább is dolgoznak. És az is igaz, hogy sajnos nincsenek meg azok a jó körülmények, amit egy-két helyen láttam. Az eddigi tapasztalatokból kiindulva persze vannak pozitív és negatív élményeim is.
– Konkrétan mire gondol?
– Nem akarom kritizálni a játékvezetőket, de nagyon gyerekcipőben járnak még – én legalábbis ezt látom.
– És ezt mire alapozza?
– Többször is tanúja voltam gyermeteg hibáknak. Nem a hazai pálya lejtésére vagy nem lejtésére gondolok természetesen, de bizony előfordult, hogy meccs közben a kollégámmal, az ellenfél edzőjével beszéltünk meg egy-egy szituációt, mert miután összenéztünk az ítéletnél, néhány szót váltottunk. Sajnos azt tudom mondani, elég sokszor nem állnak a helyzet magaslatán a sporttársak. Játékosként elég sokszor szidtam a bírókat, de próbálom a futballistáimat abba az irányba terelni, hogy ők ne foglalkozzanak a játékvezetővel, szerencsére meg is teszik ezt, amit a lapjaink száma is bizonyít.
– Az utánpótlás után nagy ugrás a dömsödi kirándulás, ugye tudja?
– Körülbelül három éve dolgoztam a fiatalokkal.
– Azóta semmi?
– A gyerekeket nagyon szerettem, de… Maradjunk csupán annyiban, sajnálom, hogy eljöttem akkoriban a csepeli Halászi Focisulitól. Lett volna más lehetőségem is, de így döntöttem.
– Bejött, amit remélt? Mert nyilván más huszon- és harmincéveseknek tréninget tartani, mint a vásott kölyköknek.
– Néha ők is olyanok, mint a gyerekek, és úgy is kezelem őket. Megmondtam nekik, hogy fegyelem legyen edzésen és mérkőzés közben is, de körülbelül erre számítottam. Magamból indulok ki, hiszen játékosként volt egyfajta habitusom. Megpróbálom átadni nekik azt, hogy mit jelent meghalni a pályán, ha arról van szó. És néha azt érzem, hogy jó úton járunk.

A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 27. lapszámában.