Ennél csak jobb jöhet. Elcsépelt mondat, pedig nagyon is igaz az Újhartyánra. Furcsa, egyszersmind megmagyarázhatatlan meccseket vív az együttes, márpedig valamin változtatni kell, mert a végén még bajba kerül az alakulat.
– Becsületbeli ügy?
– Nagy kihívásnak tartom a feladatot – mondta Surman István, az Újhartyán VSE 37 esztendős játékos-edzője, aki Hernádon, Felsőpakonyban, Dabason és Újhartyánban is futballozott, mi több, az 1997/1998-as évadban az akkori NB I-es újonc Tiszakécske keretéhez tartozott. – Szeretem a futballt, szeretnék ebben a szakmában dolgozni. Éppen ezért iratkoztam be a C-tanfolyamra, ám lehet, elsőre erős volt rögtön felnőttekkel kezdeni, de szerintem megoldom. Újhartyáni születésű vagyok, a játékos-karrierem végén visszatértem, itt játszottam, de mert a munkám elvitt más irányba, abbahagytam. Amikor Újhartyán város önkormányzata átvette az irányítást – azóta VSE az egyesület neve –, sportmenedzsert vettek fel, aki ismerte a pályafutásomat, így kértek fel, és egy kis gondolkodás után el is vállaltam, ám lehet, többet kellett volna gondolkodnom…
– Bocsánat, de nincs túl sok »egó« az öltözőben?
– Nem bánt meg vele és nem is látja rosszul a helyzetet. Nem voltam még ilyen szituációban, éppen ezért szerintem az volt a probléma, hogy megpróbáltam játékos-fejjel gondolkodni, és túl közel engedtem magamhoz a labdarúgókat. Nagyon sajnálom, de olyan érzést keltettek bennem, hogy visszaéltek ezzel. Nem lett meg a kellő tisztelet, amit egy edző iránt kell mutatni. Nem érzem magam öregnek, korban van még nálam idősebb futballista is, ami nem volna probléma, ha kialakult volna az, hogy átértékeljék a helyzetet: én vagyok az edző és megfogadják a tanácsaimat, és ne kelljen elmennem »büntetősdibe« késés és egyebek miatt.
– Vannak arra utaló jelek, hogy megállt a folyamat és minden úgy alakul, ahogyan ildomos volna?
– Biztos vagyok abban, hogy ők is érzik, hibáztak ebben, mert az eredmények sem olyanok, mint kellene, igaz, a csapatszellem sem alakult még ki, így nem is mondanám magunkat annak, csak társaságnak. A kohéziót legjobban a győzelmek erősítik, főleg az új emberek miatt, de olykor a szerencse, néha meg a küzdeni akarás nem volt meg bennünk. Majd lesz jobb is, a sikerek után pedig sokkal könnyebben ismerkedik meg az egyik a másikkal, hiszen nem régóta dolgozunk együtt, de azt azért remélem, hogy javulófélben vagyunk.
– Nem mondom, hogy a zseniális Minden héten háború című filmben előadott monológgal rukkoljon ki, de az nem fordult meg a fejében, ha nem is dicsekvésként, ám csak kijelenti egy felettébb aktuális pillanatban, hogy NB I-es futballista volt, elért valamit, tehát megtanulta, mi az, hogy küzdeni, hajtani?
– Nem vagyok az a típus, aki ilyesmivel érvel. Megpróbálok inkább a lelkükre hatni: nekik sem jó, hogy ebbe az irányba haladunk, de nem szeretek felvágni, mit értem el.
– Félreértett. Csupán arra próbáltam utalni, hogy azért érte el azt, amit, mert a sikert nem adták ingyen, azért kőkeményen megdolgozott.
– Ez el szokott hangzani az öltözőben, de itt már mindenki felnőtt futballista, és ilyesmivel nem kell foglalkozni.
– Vagy nem kellene…
– Mindenki azért jár edzésre és mérkőzésre, hogy bizonyítsa elsősorban önmagának: szereti a futballt, mindent megtesz érte és szeret egy jó közösséghez tartozni. Csakhogy sok az új ember, és minden játékos meg akarja mutatni a másiknak, hogy fölé kerekedik, át akarja venni a karmesteri pálcát. Ezért is érzem azt, hogy van széthúzás. Próbáljunk meg csapatként működni, ezt kell megoldani, aztán jöhetnek az egyéni dolgok.
– A félpályát átléptük, ami az őszi idényt illeti. A keretet, a tudást és az eddigi tapasztalatait tekintve hová helyezné az Újhartyánt?
– Megmondom őszintén, ahogy a felkészülést elkezdtük, titkon az első négy közé vártam a csapatot.
– És ez most távolinak tűnik?
– Még mindig nem érzem veszve a dolgokat, csak először a játékosoknak kell rendbe tenniük a fejüket, mit szeretnének elérni. Mert az, hogy engem égetnek le, nem is érdekelne, ám már saját magukkal sem tudnak elszámolni. Nem ezt tudják, ami a tabellán látszik, meg amit játékban mutatunk, mert sokkal nagyobb tudás van bennük, mint amit kiadnak a pályán. Viszont jött néhány vereség, márpedig ’Hartyánban amúgy is elég nagy elvárás van a közönség részéről, és ezt nem bírják kezelni a játékosok, nagyon feszültek lesznek, így nem tudnak koncentrálni. Emberi tulajdonság, hogy megpróbáljuk a másikban keresni a hibát, mostanában az élet minden területére ez a jellemző, hogy a másikra mutogatunk. Ha nyerünk egy-két meccset, teljesen más lesz a hangulat, szabadabb lesz a futballunk, és utána jönni fognak az eredmények. És azt is hozzáteszem, egyelőre nem érzem, hogy bennem van a hiba, miszerint nem tudom őket összerakni, csupán egyelőre nem szoktuk meg egymást, mi az elvárás egymással szemben. Éppen ezért egy kis türelmet szeretnék kérni a szurkolóktól. És ha bármelyik játékvezetőt, ellenfél edzőjét vagy játékosát, netán a vetélytárs bármelyik tagját megbántottam volna, ezúton szeretnék elnézést kérni. Megpróbálok lenyugodni, de sokszor beleélem magam, mintha még mindig a pályán lennék, pedig már teljesen más poszton vagyok, de ezt még tanulnom kell.
– Gyakorlatilag átállt a „sötét oldalra”. Hiányzik a futball?
– Nagyon. Néhányszor meg szoktam próbálni edzésen, de rá kell jönnöm arra, hogy erő nélkül ezt nem lehet csinálni. Nem tartom magam idősnek, de ebben a korban már sokkal több és sokkal folyamatosabb munka kellene, mint amit el tudok végezni. Nem jönnek a mozdulatok, vagy ha igen, lassabban, a gondolat néha már nem tud átmenni cselekvésbe. És igen, főleg ilyenkor érzem azt, amikor nem jönnek az eredmények, ha olyan állapotban lennék, lehet, hogy tudnék segíteni.
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 27. lapszámában.