ÚJHARTYÁN » Rizmajer András ment, Surman István jött. A Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában szereplő helyi VSE irányítását az egyesülethez szintén kötődő sportember vette át, ám az eddigi eredménysor felettébb hektikus.
Ennél csak jobb jöhet. Elcsépelt mondat, pedig nagyon is igaz az Újhartyánra. Furcsa, egyszersmind megmagyarázhatatlan meccseket vív az együttes, márpedig valamin változtatni kell, mert a végén még bajba kerül az alakulat.
– Becsületbeli ügy?
– Nagy kihívásnak tartom a feladatot – mondta Surman István, az Újhartyán VSE 37 esztendős játékos-edzője, aki Hernádon, Felsőpakonyban, Dabason és Újhartyánban is futballozott, mi több, az 1997/1998-as évadban az akkori NB I-es újonc Tiszakécske keretéhez tartozott. – Szeretem a futballt, szeretnék ebben a szakmában dolgozni. Éppen ezért iratkoztam be a C-tanfolyamra, ám lehet, elsőre erős volt rögtön felnőttekkel kezdeni, de szerintem megoldom. Újhartyáni születésű vagyok, a játékos-karrierem végén visszatértem, itt játszottam, de mert a munkám elvitt más irányba, abbahagytam. Amikor Újhartyán város önkormányzata átvette az irányítást – azóta VSE az egyesület neve –, sportmenedzsert vettek fel, aki ismerte a pályafutásomat, így kértek fel, és egy kis gondolkodás után el is vállaltam, ám lehet, többet kellett volna gondolkodnom…
– Bocsánat, de nincs túl sok »egó« az öltözőben?
– Nem bánt meg vele és nem is látja rosszul a helyzetet. Nem voltam még ilyen szituációban, éppen ezért szerintem az volt a probléma, hogy megpróbáltam játékos-fejjel gondolkodni, és túl közel engedtem magamhoz a labdarúgókat. Nagyon sajnálom, de olyan érzést keltettek bennem, hogy visszaéltek ezzel. Nem lett meg a kellő tisztelet, amit egy edző iránt kell mutatni. Nem érzem magam öregnek, korban van még nálam idősebb futballista is, ami nem volna probléma, ha kialakult volna az, hogy átértékeljék a helyzetet: én vagyok az edző és megfogadják a tanácsaimat, és ne kelljen elmennem »büntetősdibe« késés és egyebek miatt.
– Vannak arra utaló jelek, hogy megállt a folyamat és minden úgy alakul, ahogyan ildomos volna?
– Biztos vagyok abban, hogy ők is érzik, hibáztak ebben, mert az eredmények sem olyanok, mint kellene, igaz, a csapatszellem sem alakult még ki, így nem is mondanám magunkat annak, csak társaságnak. A kohéziót legjobban a győzelmek erősítik, főleg az új emberek miatt, de olykor a szerencse, néha meg a küzdeni akarás nem volt meg bennünk. Majd lesz jobb is, a sikerek után pedig sokkal könnyebben ismerkedik meg az egyik a másikkal, hiszen nem régóta dolgozunk együtt, de azt azért remélem, hogy javulófélben vagyunk.
– Nem mondom, hogy a zseniális Minden héten háború című filmben előadott monológgal rukkoljon ki, de az nem fordult meg a fejében, ha nem is dicsekvésként, ám csak kijelenti egy felettébb aktuális pillanatban, hogy NB I-es futballista volt, elért valamit, tehát megtanulta, mi az, hogy küzdeni, hajtani?
– Nem vagyok az a típus, aki ilyesmivel érvel. Megpróbálok inkább a lelkükre hatni: nekik sem jó, hogy ebbe az irányba haladunk, de nem szeretek felvágni, mit értem el.
– Félreértett. Csupán arra próbáltam utalni, hogy azért érte el azt, amit, mert a sikert nem adták ingyen, azért kőkeményen megdolgozott.
– Ez el szokott hangzani az öltözőben, de itt már mindenki felnőtt futballista, és ilyesmivel nem kell foglalkozni.
– Vagy nem kellene…
– Mindenki azért jár edzésre és mérkőzésre, hogy bizonyítsa elsősorban önmagának: szereti a futballt, mindent megtesz érte és szeret egy jó közösséghez tartozni. Csakhogy sok az új ember, és minden játékos meg akarja mutatni a másiknak, hogy fölé kerekedik, át akarja venni a karmesteri pálcát. Ezért is érzem azt, hogy van széthúzás. Próbáljunk meg csapatként működni, ezt kell megoldani, aztán jöhetnek az egyéni dolgok.
– A félpályát átléptük, ami az őszi idényt illeti. A keretet, a tudást és az eddigi tapasztalatait tekintve hová helyezné az Újhartyánt?
– Megmondom őszintén, ahogy a felkészülést elkezdtük, titkon az első négy közé vártam a csapatot.
– És ez most távolinak tűnik?
– Még mindig nem érzem veszve a dolgokat, csak először a játékosoknak kell rendbe tenniük a fejüket, mit szeretnének elérni. Mert az, hogy engem égetnek le, nem is érdekelne, ám már saját magukkal sem tudnak elszámolni. Nem ezt tudják, ami a tabellán látszik, meg amit játékban mutatunk, mert sokkal nagyobb tudás van bennük, mint amit kiadnak a pályán. Viszont jött néhány vereség, márpedig ’Hartyánban amúgy is elég nagy elvárás van a közönség részéről, és ezt nem bírják kezelni a játékosok, nagyon feszültek lesznek, így nem tudnak koncentrálni. Emberi tulajdonság, hogy megpróbáljuk a másikban keresni a hibát, mostanában az élet minden területére ez a jellemző, hogy a másikra mutogatunk. Ha nyerünk egy-két meccset, teljesen más lesz a hangulat, szabadabb lesz a futballunk, és utána jönni fognak az eredmények. És azt is hozzáteszem, egyelőre nem érzem, hogy bennem van a hiba, miszerint nem tudom őket összerakni, csupán egyelőre nem szoktuk meg egymást, mi az elvárás egymással szemben. Éppen ezért egy kis türelmet szeretnék kérni a szurkolóktól. És ha bármelyik játékvezetőt, ellenfél edzőjét vagy játékosát, netán a vetélytárs bármelyik tagját megbántottam volna, ezúton szeretnék elnézést kérni. Megpróbálok lenyugodni, de sokszor beleélem magam, mintha még mindig a pályán lennék, pedig már teljesen más poszton vagyok, de ezt még tanulnom kell.
– Gyakorlatilag átállt a „sötét oldalra”. Hiányzik a futball?
– Nagyon. Néhányszor meg szoktam próbálni edzésen, de rá kell jönnöm arra, hogy erő nélkül ezt nem lehet csinálni. Nem tartom magam idősnek, de ebben a korban már sokkal több és sokkal folyamatosabb munka kellene, mint amit el tudok végezni. Nem jönnek a mozdulatok, vagy ha igen, lassabban, a gondolat néha már nem tud átmenni cselekvésbe. És igen, főleg ilyenkor érzem azt, amikor nem jönnek az eredmények, ha olyan állapotban lennék, lehet, hogy tudnék segíteni.
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 27. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: