A kivédhetetlen – Hegedűs Gyula emlékére

Valami olyasmit mondott, Mester, hogy elfáradt, elég volt. Miközben úgy kezdte, hogy Balázs – Zoufal (Rajnay Attila), Gráczki, Bálint, Hegedűs – Lalusz, Pánczél, Bencze, Herczeg (ifj. Ebedli Zoltán) – Pálinkás (Szukob), Törőcsik Attila, a végén mindössze ennyit nyilatkozott: „Örülök, hogy győzelemmel tudtam elköszönni a csapattól.”
2005 júniusában jártunk, akkoriban még nem érzékeltük a globális felmelegedés különböző hatásait, a nyár megfelelt a legforróbb évszaknak, míg a tél a legzordabbnak, a leghidegebbnek. Akkor még nem tudtuk, hogy a Budafoki úti legendás Erőmű-pálya egyszer csak megszűnik létezni. 2005 júniusában, a fővárosban 0–0-s félidőt követően 4–3-ra megnyert bajnoki után távozott Budaörsről, pedig az NB III, Duna-csoportban megszerzett 52 pont és a vele együtt járó negyedik helyezés büszkeségre is adhatott volna okot, de a maximalizmus mindig is jellemezte.
Néhány évvel később a visszafogott körülmények közepette is szerethető Fáy utcai stadionba feleségestül, fiastul, menyestül – hogy milyen kicsi a világ: általános iskolai osztálytársnőmmel – érkezett. Figyelte a gyepet, leste a kis Hegét a piros-fehérek védelmének közepén, mire megy korábbi csapata, a Vasas ellen. Azon a napon a Diósgyőr a 0–0-nak köszönhetően „pontosan” távozott Angyalföldről, pedig az angyalok földje akkor még felettébb távolinak tűnt. A győzelem viszont sem akkor, sem most nem jött össze. Senki nem nyert, miközben miénk a veszteség, velünk maradt a fájdalom…