RÁCKEVE » Most még csupán remélni lehet, hogy az élet országútján kitett stoptábla a fékezés után nyugalmat hoz. Csordás Gábor, a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában szereplő helyi VAFC immár csak volt edzője újabban kórházba siet, orvoshoz igyekszik, miközben azt sem tudja, mi történik vele s körülötte.
Valami megváltozott. Elmaradnak a szépségdíjas gólok, a bravúros sikerek, ám vannak bakik bőséggel, ki nem kényszerített egyéni hibák, és persze a vereségek. Ráckevén nem ezt szokta meg a vezető, az edző, a játékos és a szurkoló. Valami megváltozott. Az erőtlenség sohasem volt jellemző rá, de a szervezete vészcsengőként jelzett hol halkabban, hol hangosabban. Csordás Gábor pontosan tudja, hogy feltöltődésre, stresszmentes időszakra van szüksége – de vajon mindez megvalósítható-e a mesterséges színezékkel felpörgetett, tempós iramot diktáló, lüktető világban? A fiatal szakember megáll és szusszan egyet – 37 évesen. – Hogyan telnek a hétvégéi? – Némi hiányérzettel – felelte Csordás Gábor, a Ráckeve immár csak volt edzője, akit az U19-es alakulat mestere, Szanyó Tibor váltott a kispadon. – Az elmúlt két és fél évtizedben talán csak öt hétvége akadt, amikor nem voltam kinn a pályán, nem ültem a kispadon. Kicsit furcsa, de vannak dolgok, amelyek előrébb valók a futballnál. Az egyik ilyen az egészség. – Volt, ami arra sarkallta, itt állj és ne tovább? – Az orvosom. – Nagy a baj? – Belgyógyászati problémáim vannak, komolyabb szövődményekkel. Minden valószínűség szerint idegi alapon alakult ki, még folynak a vizsgálatok, hogy pontosan mi az, ami a problémákat okozza. Hamarosan kiderül, és az is, hogyan tudok ebből kikecmeregni, mert a futballpályán való idegeskedés az, amit ki tudok venni, a munkában lévő stresszt nem, hiszen utóbbiból élek. – Feszült légkörben dolgozik? – Építőipari vállalkozó vagyok, saját cégem van, ezáltal kikerülhetetlen, hogy olyasmibe fussak bele, ami nem jár idegeskedéssel, elég, ha csupán a határidős munkákat említem. – Nem lett volna jobb a nyáron, amikor… – De. – Még be sem fejeztem a mondatot, tudta, hogy a felkészülés első edzésén súlyos sérülést szenvedő Csapó Balázsra gondoltam, afféle rossz ómenként, nem is szólva Tóth Dávid és a többi alapember későbbi kiesésére? – Igen, csak ez olyan dolog, hogy szeretem, amit csinálok, mert imádom ezt a sportágat. – És a sportág önt? – Az eredmények összességében azt mutatják, hogy ezzel sincs gond, csak éppen most nem ezt az időszakot éljük. A pozitív hozadékok mindig megvoltak, amiért érdemes csinálni. A futball miatt ötször műtötték a lábamat, mindannyiszor a jobb térdemet, és mégis mindig visszamentem. Két évvel ezelőtt közel álltam a protézishez, aztán volt egy doki, aki megmentette a lábamat. Minden egyes sérülés után visszatértem, mert a futball annyit adott, hogyha újra kéne kezdenem és tudom, hogy ez a következménye, ugyanúgy végigcsinálnám, mert annyi pluszt kaptam, ami kompenzálja a sérüléseket. Nagyon szép ez a sportág, és még ha ilyen alacsony szinten is csináljuk – mindegy, hogy utánpótlásról vagy felnőtt futballról beszélünk –, rengeteget ad. – És mennyit vesz el?! – Ha az egészségem engedné, biztos, hogy ezt a kihívást is megpróbálnám megoldani, de sajnos választanom kell. Nincs más variációm, nem tudom megtenni, hogy csinálom is, meg nem is. Volt, aki azt mondta, próbáljam meg kicsit lazábban venni az egészet, de nem lehet, mert vagy normálisan csinálod vagy sehogy. – Az nem lehet, hogy a csapatot érintő negatív hullámokat túlságosan a szívére vette? – Előfordulhat. – Elképzelhetőnek tartja, hogy komolyabban vette, mint kellett volna? – Benne van ez is, de sajnos nem tudom megcsinálni, hogy leszarom, mert az nem én vagyok. Ha összeszednek az orvosok és egyszer újra leülök a kispadra – beszélhetünk U7-ről, U9-ről vagy éppen a felnőttcsapatról –, ugyanúgy csinálom, ahogy idáig is, vagyis megpróbálom maximálisan odatenni magam. Még akkor is, ha olyan ez, mint a munkában: az egyik nap több kedvem van, a másik nap kevesebb –, de ha ott vagyok, a tudásom legjavát adom, odateszem magam, különben nincs értelme. Ez nem pénz- vagy csapatfüggő, ez azon múlik, milyen az ember beállítottsága. – Egyetértünk. Csak miközben ön is bólogat, meg én is helyeselek, szépen lassan rámegy az egészsége. – Pillanatnyilag igen, ami őrült nagy probléma. Ez az a szituáció, amikor felteszi az ember a kérdést, hogy ilyenkor mit csinálsz? Furcsa a helyzet, hogy hétvégén két napot tudok a gyermekeimmel foglalkozni, mert itthon vagyok. Gondolom, a feleségemnek is fura kicsit, hogy nem megyek el minden este itthonról, felszabadultak az estéim, ami jó is, viszont biztos vagyok abban, hogy hosszabb távon hiányozni fog a futball, annak ellenére, hogy a sok nyavalya miatt annyira azért nem, mint ahogy először gondoltam, de lehet, három hét múlva már igen, egyszerűen azért, mert a napi rutinom megváltozott. Hogy télen és nyáron is megállunk arra az egy-két hónapra, amíg szünet van? Az kell, mert addigra el is fárad az ember. – Élete párja egyébként mit mond? Önre hagyja az egészet, vagy Dóra asszony a sarkára áll és megparancsolja, hogy „Gábor, nem mész el hazulról még a pálya környékére sem”? – A feleségem sportolt, korábban korcsolyázott, így tudja azt is, milyen az egyik és milyen a másik oldal. Attól félt, mi lesz, ha most kiesik a foci, nem lesz-e ebből probléma, mert 25 éve folyamatosan versenyzek, és miként tudom ezt kezelni. Amint az egészségem engedi, futni fogok, és akkor versenyzek az órával, avagy, ha ilyen helyzetet akarok, tudom, mit kell tenni. Most több időm jut arra, hogy zenét tanuljak, mert a vállalkozásom és az edzőség mellett muzsikálok is, immár ez lesz a nyugtató. Eddig kiment az ember a pályára, ott voltak a haverok, beszélgettünk, edzettünk, de amikor nem a munkával foglalkozol, az pihenés. Ez lesz a gyermekekkel itthon és a zene a nyugi. A fő cél az, hogy rendbe szedjenek az orvosok, és a nyártól lehessen arról beszélgetni, van-e lehetőség és kedv. Előbbi úgy néz ki, hogy lesz, hiszen említettem korábban, hogy volt már érdeklődés, mi több, még a mai nap is. – Gratulálhatok? – Utánpótlás-edzőnek hívtak, a korosztályokat is meghatározhattam volna, melyiket viszem, de amelyik klubtól kerestek, az illetékesnek elmondtam, hogy a nyárig semmit nem vállalok. Vizsgálatok várnak rám, és mire összekapom magam, az biztos, hogy tavasz lesz. Tudni kell, hogy a nyár eleje óta kilenc kilót fogytam. – Mennyit?! Az rengeteg! – Nagyon sok, főleg úgy, hogy 73 kilogramm a versenysúlyom. Két éve megműtöttek, és tavaly nyáron volt hasonló, az operáció után fél évvel jött ki az antibiotikum hatása. Soha nem kaptam, a műtét alatt viszont igen. Előtte csinálnak egy tesztet, ez alapján elvileg nem kellett volna semmi problémának lennie, ám fél esztendő múlva olyannyira felborított a gyomromban valamit, hogy hat hét alatt dobtam le kilenc kilót. Úgy lerobbantam, hogy nem bírtam a gyermekemet felemelni. – Nem ijedt meg? – Dehogynem! Gyorsan következtek a vizsgálatok és a szakemberek kiderítették, hogy az antibiotikumnak lett szövődménye, ami egy hónapon belül ki szokott jönni, nem fél év után. Kaptam rá gyógyszert, ami másfél hét alatt rendbe vágott, és az elveszített kilókat visszaszedtem a tavalyi év végére, egyúttal visszaállt minden a régi kerékvágásba. Aztán eljött az idei nyár, és nem olyan tünetekkel – ezáltal sokkal lassabb lefolyása volt, mint akkoriban –, de mostanra értem el a kilenc kiló mínuszt – kéthetente leadtam egyet. – Ugyanolyan gyenge, mint annak idején? – Nem, fizikálisan most nincs olyan gond, ezáltal ugyanúgy végigdolgozom a napjaimat, mindent tudok csinálni, de mégiscsak hiányzik az a kilenc kiló, mert nem 130-ból fogytam annyit, ez viszont nem tartható. Vannak dolgok, amelyekkel nem lehet játszani. Áldozatot kell hoznom, és ez a futball. Fiatal vagyok, itt van két kisgyermekem, akiket fel kell nevelni, és az nem lehet, hogy a munkám rovására menjen a hobbim, mert egyszerűen nem tudom megcsinálni. Pedig így is valamilyen úton-módon arra fog, mert próbálom ugyan munkaidőn kívül intézni az orvosi vizsgálatokat, de jó néhányat nem tudok elvégeztetni délután öt óra után. Amikor be kell menni a kórházba, csak napközben van rá lehetőségem, ami a munkám kárára megy, mivel nem vagyok ott a helyszínen és ezáltal nem termelek. Mivel vállalkozó vagyok, és több ember dolgozik nálam, hogyha én kibukok, az ő pénzükkel ugyanúgy ,,játszom”, tehát ez azért felelősségteljesebb egy könnyelmű döntésnél. Ráadásul ráckevei futballisták is vannak közöttük, akik nálam dolgoznak, márpedig a családjukat nekik is el kell tartaniuk. Nem szeretnék elmenni Ráckevéről, tehát ha úgy alakul az élet, hogy rendbe tesznek és szeretnék is edzősködni, biztos, hogy a Ráckeve lesz az első, ahol jelentkezni fogok, hogy ép és egészséges vagyok. Ha szeretnék, hogy itt legyek, akkor itt is leszek!
„Másfél év plusz öt hétig voltam a Ráckeve edzője. 2016 februárjában kerültem a csapat élére, a cél egyértelmű volt: bent kellett tartani az együttest. Valamelyest hasonló a szituáció most is, hiszen kevés a játékos. Akkor sikerült elkerülni az osztályváltást, majd produkáltunk egy kimagasló szezont. Ezúton is sok sikert kívánok a srácoknak, s nagyon bízom benne, hogy összekapják magukat ugyanúgy, ahogy azt én is próbálom. Az előző szezon után mindenféleképpen megérdemelnék, így azt mondom, az első győzelem után jönni fog a következő is.” CSORDÁS GÁBOR, a Ráckeve korábbi edzője
A fenti interjú megjelent ezen sorok írójától a Sportszelet 26. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: