Még mindig van benne spiritusz, még mindig elnyűhetetlen, még mindig vezéregyéniség. Íme, egy ikon a régi idők focijából, aki hozzáállásával, emberi kvalitásaival, sportszeretetével és szerény természetével a 172 centiméteres magassága ellenére sokak számára óriás lehet.
– Az orvos mit mondott? Ötvenen felül is javasolt a hajtás, a magas pulzusszám, a sprintverseny, a fizikai megterhelés?
– A kor nem számít – vágta rá kapásból a korábbi 3-szoros válogatott, 51 esztendős Aranyos Imre, többek között a Vasas, a Bp. Honvéd és a Ferencváros korábbi labdarúgója, aki a nyártól játékos-edzőként irányítja a Valkó együttesét. – Azt tanultam, hogy amíg futni tudsz, addig nincs probléma.
– Ez az ideális, mi több, felettébb dicséretes hozzáállás, csak hát az ötödik ikszbe lépve az ember a legtöbbször nem a pályán belülről irányítja a fiatalokat, hanem a kispadon megőszülve, trénerként űzi, hajtja az övéit. Rosszabb esetben a szabadidőt a szomszéddal eltöltve közösen nézi a Csillag születik aktuális fordulóját Bajnokok Ligája-mérkőzések formájában, miközben heti váltásban valamelyikük felesége minduntalan odaveti, hogy az automata mosógépnek több programja van, mint a hites urának.
– Hála Istennek, a kondícióm nem rossz, még ha nem is mindennap tréningezem, de mindig mozgásban vagyok. Bárhol, bármelyik csapatnál is edzősködtem, rendszeresen be-beszállogattam. Igyekszem magam karbantartani, ám a kisebb sérülések, amelyek néha előjönnek, már nehezebben jönnek rendre, de vigyázok magamra, vigyázok az egészségemre, és ha néha a csapat hasznára tudok lenni, az jól esik nekem és a társaságnak sem jön rosszul.
– Nem erre készült?
– Úgy voltam vele, hogy már nem nagyon akartam futballozni, de sajnos a kényszer szülte, hogy a pályán legyek.
– Mindig is szikár alkata volt, jó géneket örökölt, úgyhogy sok lehet még önben. A felejthetetlen Republic együttes egyik legsikeresebb albumának címét átírva kérdezem: mennyi még, Imre?
– Úgy néz ki, hogy az ősz folyamán játszani fogok, mert az átigazolásaink nem sikerültek. A csapatból négy-öt labdarúgó is elment, márpedig azok közül két-három kezdőjátékos volt. Sajnos olyan világot élünk, hogy a pénz beszél. Ha tudnánk többet fizetni a játékosoknak, akik szívesen jöttek volna hozzánk, nem itt tartanánk, de a Valkó – és azt gondolom, sok más csapat – sem tud annyit fizetni, mint egyes helyeken. De ebből nincs is probléma, van, aki megteheti, és van, aki nem.
– Nehéz a ciripelő, csiripelő kütyükkel és egyéb katasztrófákkal teli világ változásaival megbarátkoznia?
– Annak idején, amikor Újhartyánban futballoztam, a szívem vitt oda, nem az anyagiak számítottak. Öt éven keresztül voltam ott a barátok, a remek társaság, a jó közösség miatt, ami a klubot jellemezte akkoriban. Őszintén mondom, nem az anyagiakon múlott, hogy én, Borgulya Pista vagy Urbán Flóri ott futballozott.
– Abból mi igaz, hogy annak idején meccsenként tízezer forintért játszottak Újhartyánban?
– Maradjunk annyiban, az útiköltségen kívül pitiáner pénzért voltunk ott, de remekül éreztük magunkat. Kihajtottuk a belünket, jó volt a társaság, megvacsoráztunk, és együtt hülyültünk, együtt buliztunk. Nekem ez jobban tetszett, mintha elmentem volna magasabb osztályba pénzért futballozni. Akkoriban nekem már más céljaim voltak. Profi labdarúgóként sok mindent megéltem annak idején, de bárhová mentem, mindig nagy szeretettel fogadtak. Bármelyik községben, faluban vagy kisvárosban jártam, mindig volt ismerős, mindig akadt vagy ilyen, vagy olyan szurkoló, akivel jókat beszélgettünk, miután vége volt a meccsnek. Az amatőr labdarúgásban is akad olyan hely, ahol nagy célok vannak. Másfél hete például a Törtel ellen futballoztunk, és bár 5–0-ra kikaptunk, a csapatot így is megdicsértem, mert voltak helyzeteink, olyanok, amelyeket illett volna berúgnunk, ám az ellenfelünk első félidejét így is megnehezítettük. A szünet után aztán kijött a rutin meg az erőnlét. Amíg vetélytársunk hármat-négyet edz egy héten, addig mi kettőt, és sajnos nálunk az a baj, hogy nagyon kevesen veszünk részt a gyakorlásokon. Aztán jön a hétvégi meccs, ami vagy sikerül, vagy nem.
– Mi a megoldás? Mert mindenre van…
– Igyekszem olyan szemléletet bevinni az öltözőbe, hogy edzésre kötelező járni. Valamit valamiért. Ettől még az amatőr labdarúgás mindig közel állt hozzám, és megtanultam már Nógrád megyében is, hogy nem az anyagiakon múlik, valaki szeret-e futballozni vagy sem. Berkenyén az ilyesmit kiűztük az öltözőből, ugyanis ha valaki csak a pénzt nézi, nem fog jönni, amivel nincs baj, el lehet menni máshová futballozni, ahol fizetnek. Ha megteheti, miért ne tegye meg? A mi célunk egyébként az, hogy a Valkó minél jobban szerepeljen a bajnokságban.
– Nem kifejezetten konkrét elképzelés. Vagy szándékosan fogalmazott így?
– Nézze, hoztak egy olyan versenykiírást, miszerint az utolsó hat helyezett kiesik, amit nem tartok helyesnek, de a szabály az szabály, el kell fogadni, ugyanúgy, mint a pályán a játékvezetők ítéleteit. Nemrégiben nyilatkoztam is, sárga lap ide, piros lap oda – és akkor mi történik?
– Lényegében semmi, de mégis. Mondjuk a következő hétvégén…
– Figyelmeztetni, beszélni kell a játékosokkal, a profi bírók is odamennek a futballistákhoz és kommunikálnak fél perceket, nem egyből büntetnek. Ha a tisztelet oda-vissza megvan, akkor ilyen problémák nincsenek. De nem is akarok ezzel különösebben foglalkozni, mert mint mondtam, az a fontos, hogy jól szerepeljünk. Megtiszteltetés, hogy itt futballozunk, nekünk kutya kötelességünk mindent megtenni, ráadásul mi is érezzük, hogy Valkón elfogadják a csapatot, azaz a cél közös. Persze vannak meccsek, mint például a Törtel elleni volt, amikor a pályán mindent megtettünk, de az ellenfél jobb volt, amit el kell fogadni. Igyekszem a játéktéren belül és kívül is példát mutatni mindenkinek. Akik ismernek, tudják, hogy sportszerű vagyok, és ha én teszem a dolgom, a többieknek is kutya kötelességük azt tenni. Nyugodtság, jó szemlélet legyen, és egymásnak a tiszteletet megadva futballozzunk.
– Mit tapasztal, felnéznek Aranyos Imrére vagy éppen Holló Richárdra a fiatalok?
– Persze, érzem a tiszteletet, de…
– De?
– Nem szoktam hangos lenni, ám a játékosok már megismerték a másik oldalamat is.
– Nocsak, mi történt?
– Rangadóra készültünk a Törtel ellen, míg előtte még a hét közepén kupameccset játszottunk. A csapat ragyogóan futballozott, győztünk is Csömörön 6–3-ra, de kedden nagyon kevés játékos volt edzésen. Szerdán a meccs előtt feltettem nekik a kérdést: „Uraim, legközelebb akkor vasárnap találkozunk?” Na, ugye, pénteken edzést tartottam, de nem is akarom megmondani, hányan voltak, ugyanakkor egy kezemen meg tudtam számolni… Vasárnap jött a meccs, és mit tagadjam, a kezdés előtt becsületesen kiosztottam őket, majd a csapatkapitány elnézést kért, mondván, szégyellik magukat, hogy én mindig itt vagyok az edzésen és a hétvégén meg úgy játszunk, hogy vagy van erő a lábunkban vagy nincs. Tény és való, a játékosok írnak a Facebookon, hogy dolgoznak, és nem tudnak jönni, de én a különböző közösségi oldalakkal nem foglalkozom. Ugyanakkor elfogadó az edző is, és ha a játékos úton van, de felhív, hogy késve ér az edzésre, mindig azt mondom, csak nyugodtan gyere, nem kell rohanni. A rohanásnak ugyanis ott a másik oldala, például megcsúszik a kocsival, nos ezért nem kell sietni. Volt két futballistám, akik az első meccsről késtek. Mondtam nekik, van telefon, fel lehet hívni, ha késtek két-három percet, akkor mi van? Leültettem őket a kispadra, amiből tanultak. Ez nem büntetés volt a részemről, nevelő célzattal történt. Tudom, hogy edző vagyok, annak is érzem magam, de inkább nevelni, tanítani szeretek, mint egy nevelőtanár. A pályán mindig dinamikus, pörgős edzéseket vezényelek. Ha többen vagyunk, könnyebb, ha kevesen, akkor egyéni képzésnek hívjuk, de általában mindig vannak játékosok. Nemcsak a játéktéren, hanem azon kívül is segítenünk kell egymásnak. Bármi probléma van, felhívhatnak, segítek, még azt is mondanám, hogy elnéző vagyok.
– Amennyiben?
– Valljuk meg, nem könnyű a mai világban jól élni. Sok minden történik, öröm is, bánat is éri az embert, és ilyenkor jól jön a segítség, biztatva a játékosokat, mert egy baráti szó sokkal többet ér, mint a fenyítés. Mindig az volt a mottóm, jó hangulat legyen, és a pályán tegyen meg mindenki mindent. Nem baj, ha hibázik, az nem érdekel, de ha minden játékos teszi a dolgát, abból csak jó dolog sülhet ki. Ugyanez van magasabb szinten is. A fiatalságomat az élsportra áldoztam, arra, hogy jó labdarúgó váljon belőlem és minél magasabb nívón futballozzak, de higgye el, már az elején éreztem, az edzőség nem mindig úgy fog alakulni, mint a játékos-pályafutásom. Én tehetek róla, ha rosszul játszom a hétvégén, de a tréneri állás már nem erről szól. Nem biztos, hogy például én tehetek róla, hogy nem a Vasas utánpótlásában dolgozom.
– Ott lakik a Fáy utcától néhány percnyire, dolgozhatna az angyalföldiek sikereiért is, de nem így van. Fájó pont?
– Letettem arról, hogy profi edző legyek. Pályaedzőként el tudtam volna magam képzelni, de az élet nem csupán a labdarúgásról szól. Tapasztalom magamon és azokon a futballista barátaimon, akik más területen érvényesülnek és nem a sportot választották, hogy dolgoznak, teszik a dolgukat, élik az életüket, de ettől én még az edzőséget nem adtam fel. Mindig úgy voltam vele, hogy elhelyezkedek a civil szférában, és olyan leszek, mint a régiek: dolgozom és este edzést tartok. Nem biztos, hogy rosszul választottam, mert bár nem vagyok öreg az edzősködéshez, de jelen pillanatban máshogy lehet célba érni.
– Ezzel mire céloz?
– A pályán tudtam helyezkedni, az életben nem, de nincs is szándékomban. Jól érzem magam az amatőr labdarúgásban. Szeretem a becsületességet, a jó hangulatot. Az egész életem erről szólt és nem is akarok ezen változtatni, de olyan világot élünk, hogy sajnos az sem változik. Menjen, vezessen csak tíz kilométert Budapesten, biztos, hogy belebotlik valamelyik hülyébe, aki beszól. Annyira benne vagyok, mivel a munkám is olyan, hogy jövök-megyek, szinte a kocsiban ülök éjjel-nappal, és tapasztalom, mi megy az utakon. Aki nem vagány, azt lesöprik. Ugyanilyen vagánynak kell lenni az életben és persze a futballpályán is, mert ha nem ilyen vagy, véged van.
– Olyan fiatalosan beszél, mintha nem is az ötvenegyedik kilométerkövet hagyta volna el.
– Talán mert mindig vidéki vagyok még akkor is, ha a fővárosban élek. Mindig megmarad ez az énem is. Sohasem voltam magamtól elájulva, pedig lehettem volna, nem?
– Ezt csak megerősíthetem, kincs lenne ma az olyan balhátvéd, mint amilyen ön volt. Pardon, még most is az.
– Igaz, hogy elmúltam ötven – ha lehet, a koromat ne írja le, ne hangsúlyozza ki –, de a kérdés akkor is ugyanaz marad. Tudsz futni, vagy nem tudsz futni?
Fővárosi kapcsolattal Pest megyébe » Már az előző évad végén kiderült, hogy Aranyos Imre lesz a Pest megyei II. osztály, Keleti csoportjában szereplő Valkó edzője. „Jó a kapcsolat a BVSC-öregfiúk – amelynek tagja vagyok – és a Valkó között, így kerültem a klubhoz, a nyáron játszottunk is egy felkészülési mérkőzést – adott helyzetjelentést Aranyos Imre. – Hívtak máshová is edzőnek, beszéltem az újhartyániakkal, ám nemrégiben még a Dabas-Gyónnál dolgoztam, és annyira megfogott, hogy az autópályán majdnem otthagyta a fogát a családom, hogy egy kicsit megijedtem és megkérdeztem magamtól: megéri ez nekem? Az Újhartyán a mai napig szimpatikus számomra és szeretem az egyesületet, de most az számított, hogy a Valkó közelebb volt, és a játékosok is nagyon szerették volna, hogy jöjjek. Valkó csak 40 kilométer, 45 perc alatt kényelmesen ott vagyok, és nem az M5-ösön kell mennem a forgalomban, illetve állni dugóban. Meg aztán Újhartyánban van 26 játékos, én meg nem szeretek futballistát elküldeni, pláne a megyei másodosztályban. Annak idején azt kérdezte tőlem Szűcs Lajos bácsi, a Fradi legendája, hol vagyok edző? Mondtam neki, hogy Újhartyánban, amire úgy reflektált: »Imre, az a lényeg, hogy dolgozzál, s a sportban maradjál, ez a legfontosabb«, és lehet, hogy igaza is van, ugyanis sohasem érdekelt, hol dolgozom, csak a munka, a feladat volt a fontos. Az idősebb futballistákkal egyébként mindig is megtaláltam a közös hangot, talán azért, mert annak idején gyermekként, ifistaként ezekre az emberekre nagyon felnéztem, és mindig annyira örültem neki, amikor leálltak velem beszélgetni. Ez a mai napig jó érzéssel tölt el. Szeretettel fogadnak, érzik a jóindulatot, jókat beszélgetünk, és persze nevetünk, mert szeretek hülyéskedni, ugyanis sok baromságban benne voltam az életem során.”
A fenti interjú megjelent ezen sorok írójától a Sportszelet 24. lapszámában.