Önvizsgálat

Edző úr, kérem, baj van! Itt és most egy olyan, meglehetősen átlátszó mondat is következhetne, hogy „…mert a Tibikét, az én szemem fényét megcsípte egy gomba, ezért nem tud menni a holnapi meccsre”, csakhogy most többről, sőt, egészen másról van szó. Edző úr, kérem, baj van! Nem a gombával vagy a Tibikével, hanem a felfogással. A világért sem szeretnék tanácsot adni, a fedezetsorba gyors játékost ajánlani, netán a taktikába belekotyogni, de valami nem stimmel. Az odáig rendben van, hogy a futballistái mennek, mint a meszes, de az ecsetet néha talán nem ártana letenni, különben meglehet, majd a nagy haddelhadd közepette elbotlanak a vödörben. A meszesben, persze. Azzal sincs gond, hogy küzdenek, harcolnak, Terminátor-szerűen robotolnak a fiai, hiszen okkal mondja az edző úr, ha kislányok vagytok, fogjátok (vagy kérjétek…) meg a Steiner Kristóf kezét. Nem akarok én a dolgába avatkozni, felesleges, netán unalomig ismételt, a Priskin könyökén is kijövő mondatokkal traktálni, csak szeretném, ha tudná, hogy a szurkolók többsége már csak olyan, imádja a tüzes, heroikus meccseket, amikor nem lehet tudni a 220 volt (nagy feszültség…) közepette, melyik csapat felé billen a mérleg nyelve. Nem tudom, észrevette-e, de mostanában mintha egyre több ilyen, felettébb szikrázó összecsapást vívnának. Bocsánat, hogy ilyesmivel tartom fel, de ezt el kell mondanom önnek. Évekkel ezelőtt az egykori, külföldet is megjárt válogatott labdarúgó – aki manapság is az NB I-ben dolgozik, igaz, nem vezetőedzőként – egy baráti beszélgetés kapcsán nevetve mesélte, annak idején úgy harcolt ki kiállítást, hogy az ellenfelével meglévő nyilvánvaló testi kontakt után gyorsan kiharapta a száját, ami annak rendje és módja szerint elkezdett vérezni, hősünk pedig mutatta a takarásban lévő játékvezetőnek, mi (nem) történt. Nem szeretném, persze, hogy elkéssen, ahová tart, edző úr, így rövidre zárom: kiállították a „vétkest”. Idézhetném önnek azt a szituációt is, amikor az elmúlt évek egyik legjobb ballábas labdarúgója (aki a rossznyelvek szerint nagyon szerencsésen szerette a játékot…) úgy szerzett labdát és ebből fontos pontot jelentő gólt csapatának, hogy miután ismerte a rivális középpályásának becenevét, a háta mögött futva úgy kérte azt, amit meg is kapott. Akkoriban persze még nem volt bekamerázva a pálya minden szeglete, ön is tudja, hogy nem figyelték az edzőket, a játékosokat és az egyszerű nézőket a Ferencváros, a Honvéd, az Újpest vagy a Vasas stadionját árgus szemek, nem volt más, csak a futball, amibe belefértek az efféle csínytevések. Elismerem, nem szép dolog az ilyesmi, de a labdarúgást ésszel játsszák, és higgye el, edző úr, hogy az akkori szereplők ma már jókat derülnek a történteken. Hiszen nincs szó alattomosságról, nincs szó „belemenésről” és nincs szó szándékos sérülésokozásról. Tudom, már eddig is sok idejét raboltam, kérem, nézze ezt el nekem, és most ne döbbenjen meg: nem lesznek bajnokok. Mármint erkölcsi értelemben. Ha csak durván futballozva, ellenfelet letarolva, a sportszerűség határát nem csupán súrolva, de messze átlépve képesek ezt a csodálatos játékot űzni, akkor ott valami nem stimmel. Edző úr kérem, baj van! Már hallom, tapasztalom, hogy a vetélytársak „kihegyezve”, pengeélesen indulnak majd csatába, felkészülve, bemagolva, fejbe vésve, milyen harcmodor is vár rájuk kilencven percen keresztül vagy még azon is túl.
Meglehet, edző úr, azt hiszi, hogy minden rendben és nincs gond a szellemmel, a tettrekészséggel, a túlcsorduló lelkesedéssel, pedig ön aztán tudhatná, nagyon is jól tudhatná játékoskorából, hogy a sors egyszer ad, egyszer elvesz. Vajon miként bírják majd a tanítványai pszichésen, ha nem jön az eredmény, ha nem úgy alakul a találkozó, ahogy azt eltervezték? Mi lesz akkor, ha a rivális sem bánik kesztyűs kézzel a fiaival? Tömegbunyó fekete öveseket megszégyenítő karaterúgásokkal, szögletzászló-hajigáló versennyel, netán jobb csapott bal horog kombinációval, félbeszakadt bajnokival? Azt mondják, az élet rendszerint ikszre játszik. Edző úr, kérem, baj lesz…