INTERJÚ » Laczkó Milán: „Hirtelen klub nélkül maradtam, de a műtétem után körülbelül öt órával jött egy telefon Szolnokról, hogy várnak sok szeretettel”

SZOLNOK » A 86. percben még 1–1 volt az állás. Az NB II 5. fordulójában az első félidő végén tizenegyesből egyenlítő Pintér Norbert helyére érkezett a 11-es, azaz Laczkó Milán. Mondhatja erre bárki, taktikai, időhúzó csere történt a Szolnoki MÁV–MTK (1–2) bajnokin, csakhogy utóbbi labdarúgónak ez jóval több volt annál. A bizalom jele – a hit ereje után.

Szeptember tizennyolcadikán tölti a huszadikat, ám hosszú hónapokkal ezelőtt legszívesebben nem évből, hanem borból, sörből vagy pálinkából töltött volna ugyanennyit. Ha valakinek egymás után kétszer szakad el a keresztszalagja, majd mindkettőből felépül és visszatér, azt az Isten is futballistának teremtette.
– Ha Vonyarcvashegyre, Putnokra vagy Bakonycsernyére igazol, akkor is ugyanezt kérdezném: nem furcsa, hogy nem a Ceglédi Vasutas szerepel a neve mögött?
– Az az igazság, amikor volt az első keresztszalag-szakadásom, visszamentem teremfocizni, mert az a szívem csücske, imádom, szeretem csinálni, de sajnos volt egy rossz mérkőzésem és ismételten „elment” a keresztszalagom – mondta Laczkó Milán. – Amint ezt megtudták Cegléden, Ványi Zsolt úr egyből szerződést bontott, helyesebben szólva, miután élő szerződésem nem volt, azt mondta, nem tart rám igényt a továbbiakban. Akkor kicsit összetörtem. Hirtelen klub nélkül maradtam, de a műtétem után körülbelül öt órával jött egy telefon Szolnokról, hogy amint olyan állapotban vagyok és elkezdhetek kocogni vagy bármilyen komolyabb rehabilitációs munkát, várnak sok szeretettel. Idejöttem, és volt egy iszonyatosan jó szakember, akinek a nevét is szeretném megemlíteni. Szigeti Györgyről van szó, aki a válogatott rehabilitációs edzője U15-től U21-ig, és akivel nagyjából négy és fél hónapig olyan munkát végeztünk, hogy az NB II-ben újra pályára tudtam lépni.
– Itt a vége, már ami a sérüléseit illeti?
– Nagyon remélem, hogy letudtam egy időre vagy talán örök életre.
– A fentiek tükrében onnan kapta a jót, a pozitív hozzáállást, ahonnan nem várta, míg onnan a – fogalmazzunk így – rosszat, ahonnan elvileg jönnie kellett volna az ön számpontjából nem valamiféle negatív töltetnek?
– Így is mondhatjuk, mert oké, hogy én is buta voltam, hiszen elmentem kispályázni és a második félévben, amikor épphogy bennmaradt a Cegléd, nem tudtam segíteni, de elfelejtették előtte azt a nyolc gólt, holott szinte mindegyik három pontot ért a csapatnak abban az idényben, amikor visszajutottunk az NB II-be. De miután így és itt tudok lenni ilyen körülmények közepette Szolnokon, azt mondom, a lehető legjobban alakult a sorsom. Tizenegy ponttal a hatodik helyen vagyunk, jól megy a csapatnak, és nagyon remélem, hogy minél előbb tudok játszani. Miután megtörtént a második keresztszalag-szakadásom, a szüleim és én sem tudtam, fogok-e még valaha futballozni, nemhogy az NB II-ben pályára lépni. Jobb helyet nem kívánhatnák, elvégre a Szolnoki MÁV-nak neve van a másodosztályban.
– Annak idején az édesapjával, a kitűnő játékvezetővel, Laczkó Zoltán néhányszor váltottunk néhány szót, amikor megtörtént a második keresztszalag-szakadása, és hát mit mondjak, nem volt valami hej, de vidám hangulatban a fater sem…
– Igen, igen, tudok róla, anya említette. Volt egy írása, amit nem tudok pontosan idézni, de a lomha védősről beszélek, amelyiket ha 17-szer kicselezem, sikerülnie kell tizennyolcadjára is. Ha tudná, hogy hányszor elolvastam a cikkét és mennyire tartotta bennem a lelket… Szóval ezt ezúton is szeretném megköszönni önnek, nagyon jó érzés volt. Amikor meg voltam törve, mindig segített.
– Most viszont már újra azt teheti, amit a legjobban szeret, nemde?
– Ez így igaz, és ennél nincs is jobb dolog a világon, ha valaki azt csinálhatja, amit szeret, erről nem is kell többet mondani. Úgy fel tudtam magamat építeni, hogy újra egy NB II-es csapathoz tartozhatok, ahol szeretnek és nagyon jók a társak. Már csak a játékhiánnyal van egy kis probléma. Nem mondom, hogy kilógok a sorból, mert a csapattársaim is megerősítik, egyáltalán nincs így, kezdem visszanyerni a formámat, csak sok olyan dolog van, amit majd csupán a mérkőzéseken tudok visszanyerni, legyen az egy körömpassz vagy egy kényszerítő, mert ez edzésen nem nagyon jön elő, csak élesben.
– Mikor lehet újra százszázalékos állapotban?
– Nagyon remélem, hogy rövidesen. Ha pedig kicsit hosszabb távra tekintek, szeretném a hátralévő őszi fordulókat úgy letudni, hogy minél több játéklehetőséget kapjak. Aztán pedig a téli alapozás után – az úgynevezett fiatal szabályba még beférek, de elsősorban nem ezért akarok játszani, ez csak egy plusz hendikep – a második félévet szeretném stabilan a kezdőben eldönteni, hogy ne legyen kérdés, amikor kiöregedtem a „fiatal szabályból”, hogy maradok-e az NB II-ben vagy sem.
– Október tizenötödike, tizenöt óra: Szolnoki MÁV–Ceglédi Vasutas. Erre mit felel?
– Azt, hogy külön pikantériája lesz a meccsnek az én személyem. Nem hazudok, azt a találkozót jobban fogom várni, mint amikor az MTK-val vagy a Kisvárdával játszunk. Nagyon szeretném bebizonyítani nem is azt, hogy hiba volt rólam lemondani, mert utólag örülök, hogy így történt, lévén valóban olyan társulathoz tudtam kerülni, ami jelen pillanatban az NB II-ben nagyon kevés hellyel összehasonlítható, gondolok itt az infrastruktúrára vagy a stadionunkra is. Szóval nagyon szeretnék azon a mérkőzésen játszani és jó futballal bizonyítani a ceglédieknek, így a szurkolóknak is, mert tőlük sem váltam el jó szívvel. Mindenki megbélyegzett, milyen tróger gyerek vagyok, mert elmentem kispályázni, amit alá is írok, mert így volt, de nem hiszem, hogy azt kellett volna kapnom, amit kaptam, különösen azok után, hogy hozzátettem a feljutáshoz.
– Most Szolnokon van, a MÁV játékosa. Kispályázik?
– Ez nagyon jó kérdés. Amikor felmentem tárgyalni a szolnoki elnökkel, az első kikötése az volt, hogy a szerződésem úgy fog kezdődni, semmilyen futsalmérkőzésen, semmilyen pénzdíjas teremtornán, semmilyen öt plusz egyes válogatott meccsen és semmilyen strandfoci találkozón nem vehetek részt, csak és kizárólag azokon az összecsapásokon szerepelhetek, amelyeken a Szolnoki MÁV-ot képviselem. Meg is kért minket, ne telefonáljon senki – miután az egyik edzőmnek nagyon jó a kapcsolata a futsal edzőmmel –, mert nem fognak elengedni, úgyhogy rövidre zárták a történetet. Innen indult a tárgyalás, avagy ezt látatlanban is vállaljam be. Mondtam, hogy rendben, de azt persze nem állítom, hogy örökre el van felejtve a kispálya, mert amikor csak tehetem, a Kincsem Lovaspark mérkőzéseit megtekintem és jó kis feladatot látok el, megbíztak, amikor tehetem, az igazolásokat intézzem el. Ha az időm engedi, bárhová elkísérem őket, főleg, ha hétfőn nincs edzésem, mert a szívügyem, de a következő szezonban nem hiszem, hogy a játékommal tudom a társulatot segíteni.
– A hirtelen ősziesre forduló hétköznapok azért adnak annyit, hogy hátrébb tudja tenni a futsalt a képzeletbeli polcon?
– Tényleg szívügyem a kispálya, meg aztán nagyon sok olyan megoldás van a játékomban, ami ezekre az elemekre épül. Szerintem ez a focinak a sava-borsa, amikor négy a négy vagy az öt az öt ellen, kis játékokkal le tudsz venni valakit a pályáról és nem tudnak hozzászagolni a labdához sem. Persze, kicsit zavar, hogy most ez nincs meg, de azt mondom, ha már futball, mindenki a nagypályáról beszél, ide járnak ki a nézők, ezt közvetíti a tévé – jövő héten például a ZTE ellen televíziós mérkőzésünk lesz –, ezt látja a szurkoló. Hiányzik, de ez ilyen, ezzel most együtt kell élni, amikor tudom, kívülről nézem őket. Szerencsére a szolnoki edzőink, ha nem is feltétlenül hajlanak a kispálya felé, de szeretik az onnan vett megoldásokat. Amikor négy a négyben vagy öt az ötben játszunk, na, akkor élek igazán. De most azt mondom, maradjak ebben az osztályban, és akkor egy életre elfelejtem.  
– Biztos, hogy az NB II-ben kell gondolkodnia? Az élvonalról már lemondott, nem is beszélve a légióséletről?
– Természetesen egyikről sem mondtam le, még ha ez nagyon sok melóval is jár, de csinálni fogom becsületesen, ám vannak olyan pillanatok, amikor kicsit át kell értékelni a dolgokat. Bocsánat, hogy ilyet mondok, de az NB I rohadtul nincs messze, az egy jó fél szezon, az egy karnyújtás. Onnantól már meleg, át kell gondolni és értékelni, mennyi munkát tudok belefektetni, mert csak azt tudom majd kivenni belőle. Továbbra is teszem a dolgomat becsülettel, próbálok minél többet játszani. Lehet, ezt is ön mondta, hogy a tehetség előbb vagy utóbb utat tör magának, így ha továbbra is tudom hozni azt a szintet, ahol abbahagytam, akkor a külföldi lehetőség sem lesz elérhetetlen számomra.