– Kezdhetek egy kellemetlen kérdéssel?
– Persze – vágta rá kapásból Varga László, a BVSC-Zugló mestere, akivel még július 25-én, kedd este, a Tököl elleni, 3–3-ra végződő felkészülési találkozó után beszélgettünk.
– A Kelen SC-től önszántából vagy némi segítséggel távozott?
– Nem magamtól jöttem el.
– Az okokról lehet valamit tudni?
– Igazán nagy indoklás nem volt. Azt gondolták, váltani kell, mert akár baj is lehet. Az utolsó négy fordulóban már nem én voltam, ekkor a tizenegyedik helyen állt a csapat, és igen, lehetett volna baj is, de ha a papírformát nézzük, várható volt, hogy benn lehet maradni.
– Durván fogalmazok, ha a kirúgás szót említem?
– Mondhatjuk, kár szépíteni a dolgot. A futballban előfordul az ilyesmi, még ha ez nem is jó dolog, mert sem játékos, sem edző nem örül neki, de tovább kell lépni. Megmondom őszintén, egy-két napot rágódtam ezen a dolgon, de nagyon hamar túltettem magam rajta, egyébként sem szoktam sokat agyalni. Nagyjából magamban átveszem azt, hol és miben hibáztam, mit kellett volna másként tennem, aztán lezárom, mert sokáig nem érdemes az ilyesmin rágódni. Az a baj, hogy ezen a szinten jobban ki van szolgáltatva egy edző vagy egy vezető, mint magasabb osztályban.
– Ezt mire alapozza?
– A konkrét példánál maradva, eleve kezdjük ott, hogy a Kelen egy igazi amatőr csapat, jó értelemben, persze. A játékosok kedvtelésből futballoznak, nagyon okos, intelligens gyerek mindegyik, remek iskolákba járnak, ám nekik hatodik-hetedik helyen áll csak a futball. Tömegsport, így is állnak hozzá, bármi más elfoglaltságuk van, az előrébb való. Tagdíjat fizetnek, tehát nagyon számon kérni sem lehet rajtuk, ha éppen nincsenek. Én azonban szeretek úgy dolgozni az edzéseken, hogy a játékosok ott vannak, mert azzal a csapattal lehet valamit kezdeni.
– Amikor mindez tudatosult önben, nem fordult meg a fejében, hogy minek „szenvedjen”?
– Nem, mert általában, ha elvállalok valamit, kitartok, ennyire már ismerhet. Ámbár az elején minden szép…
– Mint egy házasság.
– Persze. Aztán rájössz arra, hogy ez mégiscsak amatőr futball. Mindig beleesek ebbe a hibába, de nem baj, mert tudom kezelni. Nem gondoltam soha, hogy feladom, elvállaltam, és úgy gondoltam, végigcsinálom. Az több mint valószínű, hogy a nyártól nem maradtam volna, ezt most már elmondhatom, mert az nem elégített ki, hogy napi szinten hat-nyolc emberrel kellett dolgoznom, aztán a hétvégén pedig eredményt kell produkálni. Szerintem így nem lehet, de nyárig ugyanolyan elánnal dolgoztam volna, hogy bennmaradjon a csapat, ami szerencsére sikerült. Ennyi a történet, ám azt még hozzá kell tennem, ami nagyon fontos, hogy ritka olyan hely volt a Kelen, ahol ennyire korrekt a vezetőség, gondolok itt Andreas van den Akerre, az elnökre. Főleg ilyen alacsony osztályban, de magasabb szinten is, pedig egy-két csapatnál azért megfordultam.
– Nem lehet, hogy azért van ez, mert az újbudaiak első embere nem Magyarországon született?
– Nem gondolom ezt, mert dolgoztam korrekt emberekkel, úgyhogy nem erről van szó, de az egészhez mérten nagyon korrekt volt az elválás.
– Azért csak megtalálták – a szó pozitív értelmében.
– A BVSC, mint lehetőség két és fél, három hete merült fel először, de csak tudakozódás szintjén. Voltaképpen két hete realizálódott az egész.
– Nehezen mondott igent?
– Felhívott a Bükszegi Zoli és beszélgettünk a futballról. Hellyel-közzel ismertük egymást, igaz, személyesen nem annyira, de egymás ellen játszottunk. Felvázolta, hogy itt van cél. Talán ön is emlékszik, régebben beszélgettünk arról, hogy ilyen osztály, olyan osztály, és én mindig azt mondtam, legyen valami cél, legyen valami elképzelés. Kimondható, hogy meg kell nyernünk a bajnokságot, ami konkrétum, és engem ez érdekel. Amúgy ezen kívül egy ajánlatom volt, de vidékre nem megyek.
– Motiválja, hogy ki van mondva az álom, ami egyben a cél is?
– Személy szerint jobban szeretem.
– Nem teher?
– Dehogynem, ám sokkal jobb ez, mint az, hogy csak elvagyunk. Mindig is ez volt a bajom az amatőr futballal.
– Konkrétan mi is?
– Hogy nem szeretek csak úgy ellenni.