INTERJÚ » Tóth László: „Nem egyszerű Veresegyházon dolgozni, mert a háttérben igen nagy a háború a vélt vagy valós sérelmek miatt”

VERESEGYHÁZ » Kisebbfajta csoda, amit véghezvitt Tóth László a VVSK-val. Amíg az ősszel a társulat a Pest megyei II. osztály, Északi csoportjának hatodik helyén tanyázott, addig 2017 nyarának elején az ötödik pozícióban futott be, finoman fogalmazva is visszafogott létszámú rutinnal felvértezett kész labdarúgóval, valamint jó néhány tapasztalatlan ifjúval.

Meglehet, ha a csúcson hagyja abba, most a Veresegyház VSK a megye I. osztályra készülne. Amennyiben Tóth László már tavaly nyáron feláll a bajnok Bag kispadjáról és a VVSK-nál vezényel edzést forróságban, szélviharban és hóesésben, alighanem minden másként történik.
– Minden úgy alakult, ahogy azt eltervezte?
– Összetett dolog ez – mondta Tóth László, a Veresegyház VSK sokra hivatott fiatal trénere, aki az Újpest FC U18-as leánycsapatát is irányítja. – Az volt a cél, hogy az őszihez képest ne essen vissza a csapat. Helyezésben sem, meg játékban sem. Mindkettő nagy kihívás volt, ugyanis a télen nyolc ember eligazolt, abból heten az ősszel meghatározó tagjai voltak a csapatnak. Nemrég, az egyik edzésen számoltam össze, hogy mindössze három alapember maradt az őszi alakulatból, Nagy Peti, Fodor Szabi és Bánhalmi Milán, a többi játékos vagy nem játszott vagy a télen igazoltuk, valamint az ifjúsági csapatból hoztunk fel fiatal tehetségeket. Ebből a szempontból teljességgel felesleges összehasonlítani az őszt és a tavaszt, nyilván nem is tehetem, mert én csak januárban kerültem a társulathoz. Az elsődleges célom az volt, hogy kialakuljon egy olyan keret, amely majd a következő évadban magasabb célokért küzdhet. A váz megvan, de nyilvánvaló, hogy az előrelépés érdekében igazolnunk kell a nyári szünetben. Óriási nehézségekkel küzdöttünk, ugyanis tizenhét mezőnyjátékossal indultunk neki a tavasznak, beleértve engem is, aztán kapásból hat ember megsérült, így az egész tavaszt úgy toltuk le, hogy tíz felnőtt labdarúgóm volt a legjobb esetben – amikor nem volt eltiltva senki –, a többiek pedig ifisták voltak. Ez egyrészt nem volt baj, mert fiatalodott a keret, viszont ezáltal rutintalanná is vált. Voltak olyan meccsek, amikor egy-két tapasztaltabb játékos segítségével több pontot is szerezhettünk volna, de ezen már kár keseregni.
– Akkor a pohár félig tele vagy félig üres?
– Gyakorlatilag maradtunk ott, ahol voltunk, nem lettünk rosszabbak, de jobbak sem az őszhöz képest. Mondhatnám azt, hogy fejlődött a csapat, de ezzel becsapnánk saját magunkat. Vegyes a kép, voltak jobb meccsek és jobb periódusok, ám ugyanez igaz fordítva is, úgyhogy közepes tavaszt zártunk. Ebből a keretből kell egy olyan magot kialakítani, amely kiegészülve az újakkal jobb helyezésért küzdhet a jövőben.
– Mondja ezt többes számban, ami nem meglepő, hiszen szép éveket töltött Veresegyházán labdarúgóként még abban a korszakban, amikor az NB III-ban küzdhetett a pontokért a társulat, csakhogy talán nem túlzás kijelenteni, hogy otthonról tért haza.
– Nyilván nehéz volt eljönnöm Bagról, mert jól éreztem magam minden tekintetben! Meg aztán mégiscsak egy bajnokcsapatot hagytam ott, bár az ősz nem igazolta, hogy mi lettünk az előző pontvadászat Északi csoportjának aranyérmesei. Hozzáteszem, nem a játékosok tudásával volt gond, hanem mentális problémák adódtak. Úgy, ahogy a játékosok, biztos, hogy én is hibás vagyok ebben. Azt gondolom így utólag, hogy tavaly nyáron kicsit motiválatlanná vált a társaság, mert nem mentünk fel a megyei I. osztályba.
– Ez várható volt, nem?
– Persze, már a tavaszi idény elején, közepén tudtuk, bárhol is végezzünk, nem feltétlenül fogja vállalni a klub a megyei élvonalat. Ugyanakkor azt gondolom, néhány játékosnak az utolsó esélye lett volna a megye-egyes szereplés, ha másért nem, miattuk és a fiatalok miatt jó lett volna egy szezont bevállalni. Persze ott van a realitás, hogy azzal a kerettel egy ligával feljebb vékonyak lettünk volna. Nyilván megértettem az elnök úr, Boda János indokát, hogy nem akart belenyúlni abba a keretbe, amelyik megnyerte a megye-kettőt, ráadásul lényegesen több pénz kellett volna ahhoz, hogy mondjuk megkapaszkodjon az első osztályban a csapat, amihez nem volt meg a költségvetés. Ezt tudomásul kellett venni. Maradtunk tehát a második ligában és az első két hónapban azt éreztem, hogy egy kicsit befásult a társaság. A meccseken úgy volt vele a csapat, tök mindegy, nyerünk vagy sem, úgyis itt maradunk. Természetesen nem így állt hozzá senki, de voltak arra utaló jelek, hogy tudat alatt, a lelkük mélyén ez van. Én meg úgy voltam vele az ősz végén, nem biztos, hogy kellek én ehhez. Köszönhető annak, hogy volt egy sikeres időszak a Baggal, volt néhány ajánlatom, és hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy váltok. Nehéz volt kizárni az érzelmi oldalát, mert amint említettem, minden tekintetben jól éreztem magam Bagon és Boda János elnök úr mindig korrekt volt velem, de úgy voltam vele, ha fiatal edzőként állandóan visszautasítom az ajánlatokat, akkor félő, hogy egy idő után nem talál majd meg a továbblépés lehetősége. Ezt nem akartam megvárni! Egyértelmű célom, hogy szeretnék előrelépni, minél magasabb szinten dolgozni, amennyire csak lehet és a tudásom engedi, ehhez meg néha váltani kell, ha úgy érzed, hogy ahol vagy, ott már nem tudsz ennek az elvárásnak megfelelni. Lényegesnek tartom kihangsúlyozni azt, hogy tudtam, nem feltétlenül azon múlik az én edzői karrierem, hogy miként szerepelek az aktuális csapatommal, ennél ez összetettebb dolog. Nem csak azon múlik, mennyire vagy sikeres és elhivatott, kellenek a kapcsolatok, valamint az önmenedzselés is. Azt látom amúgy jelenleg, hogy egy bizonyos szint után – ami a megyei első osztály, de néhány NB III-as klub is ide tartozik – eljutottak odáig a klubvezetők, vagy házon belül oldják meg az edzőkérdést, a másik véglet meg, hogy nevet igazolnak, mert ebben látják az előrelépés zálogát. Viszont sokszor beigazolódott, nem biztos, hogy ez a helyes út…
– Van azért ajánlata?
– Kerestek két vagy három helyről is a szezon végén, de ezek már tárgytalanok, ugyanis megegyeztem a folytatásról Ella Ferenc elnök úrral, egyszóval elvileg maradok Veresegyházán. Nem vagyok az a típus, aki ugrálgat egyik helyről a másikra, ráadásul félév alatt nem lehet olyan munkát végezni, ami akár engem, akár a csapatot igazolná. Nem azért vállaltam el a társulatot, hogy félév múlva elköszönjek, ám ez természetesen nem csupán rajtam múlt, mert azt azért tudni kell, hogy ilyen vagy olyan okok miatt nem egyszerű Veresegyházon dolgozni, mert a háttérben igen nagy a háború a vélt vagy valós sérelmek miatt. Maradjunk annyiban, ha az elnök úron múlik, akkor én vagyok a csapat edzője, ha viszont máson, akkor nem. Persze tudom a miértjét, de nem egyszerű így dolgozni, ezért volt egy kicsi kérdőjel bennem a folytatást illetően.
– Ezt kifejtené?
– Nem igazán szeretnék ebbe belemenni, ráadásul nem rólam szól a történet, hanem két ember konfliktusáról, aminek most én – azért, mert munkát vállaltam januárban Veresen – a közepében vagyok. Tudni kell, hogy bármennyire értetlenül állok a dolog előtt, nagyon összemosódik az újpesti, lányokkal való munkámmal a veresegyházi munkavállalásom, legalábbis a viszályt illetően, ami egész tavasszal érződött is, ezért kellett egy kicsit fejben átgondolnom a folytatást. Tudom, hogy ezt a történetet én úgysem tudom megoldani, azonban hosszú távon ebben a légkörben nem igazán szeretnék dolgozni, egyszóval még nem lefutott semmi. Mondhatom azt, hogy az egyik munkám a másik kárára van – és nem miattam… Minden tekintetben jó hely Veresegyház, az infrastruktúra, a háttér, a körülmények, az utánpótlásbázis miatt, no és motivált a klub- és városvezetés is annak érdekében, hogy feljebb lépjen a csapat a megye-kettőből. Ezen a téren tehát adva van minden, de a belső dolgokat valahogy rendezni kell ahhoz, hogy ne legyen ez a kettős érzés senkiben, mert a magunk mögött hagyott tavasz erről szólt annak ellenére, hogy nem feltétlenül foglalkoztam vele, de érződött, hogy a háttérbe megbújik ez az egész.
– A női futballban egyszerűbb látványos vagy kevésbé látványos eredményeket elérni, felmutatni, mint férfivonalon? Könnyebb a hölgyekkel dolgozni?
– Kérdezik a barátok, az ismerősök, a kollégák, hogy milyen a lányokkal foglalkozni, amire én mindig azt szoktam mondani, hogy ugyan húsz nő, húsz probléma, míg ugye húsz férfi, egy probléma, viszont az is igaz, valamilyen szinten sokkal hálásabb lányokkal dolgozni, mert sokkal alázatosabbak. Kis túlzással, ha azt mondanám a jelenlegi, U18-as csapatomnak, hogy ez az edzés kézen állva fog megtörténni, lehet, hogy megkérdezik, „Totya, miért?” meg „Ne már!”, de megcsinálják, viszont a fiúk egy bizonyos kor után kiröhögnek és azt mondják, ne hülyéskedj már, mester! Egyszóval, a csajok megpróbálnak mindent megcsinálni, viszont teljesen értelmetlen összehasonítani, melyik nemmel megy könnyebben a meló. A lányoknak már az elején elmagyaráztam – nyilván valakinek tetszett, valakinek nem, esetleg félve fogadta a szavakat –, hogy labdarúgó és labdarúgó között nincs különbség. Azt gondolom, egy lánynak ugyanazt meg kell csinálnia, még ha lassabban is, mint egy fiúnak, mert ugyanúgy futballista akar lenni, ezt a sportágat választotta. A gondolkodásban van különbség, valamint pedagógiai és pszichológiai téren. A nőkkel beszélgetni kell, meghallgatni őket, egyébként többek között ezért is vállaltam el ezt a munkát. Kíváncsi voltam, miként működik a női közeg, és azt gondoltam, az itt tanultakat be tudom építeni majd a felnőtt férfiaknál is, mert pedagógiailag és pszichológiailag nagyon sokat lehet fejlődni a lányoknál. Ezt tudtam is hasznosítani. 2012 óta, bő öt éve vagyok Újpesten, ahol eleinte a tömegesítés volt a cél, amire lehetett építeni, nem feledve azért a szakmaiságot. Nem volt olyan keretem soha, mint a női szinten sokkal előrébb járó Ferencvárosnak vagy az MTK-nak a hasonló korosztályokban, de azt gondolom, hogy fejlődőképes a mostani csapatom, bár hozzáteszem, eredményességben nem most fogjuk utolérni az említett klubokat. Azt gondolom, nem is ez az elsődleges cél nálunk, inkább az egyénekre helyezzük a nagyobb hangsúlyt, még, ha emiatt az eredményesség egy kicsit háttérbe is szorul. Jó közösséget kialakítva arra törekszünk, hogy minél több kisasszonyt fel tudjunk idővel adni a felnőtt csapatnak, akik aztán meg is állják a helyüket majd.

– Nem kérdezem, kijelentem: jó úton halad!
– Mindenhol azt tartom elsődlegesnek, hogy olyan csapat alakuljon ki, amelyik jól működik, mert azzal bármit el tudsz érni. Persze vannak korlátok, de az egységesség sok mindenen átvisz. A lányok vevők a munkára, akarják a sikert, ami generálja a jó dolgokat. A fiatalok mellett az Újpest FC felnőtt női, Budapest-bajnokságban szereplő csapata is hozzám tartozott, akik remek szezont zártak, hiszen amellett, hogy második helyen végeztünk a pontvadászatban, a második alkalommal kiírt női Budapest Kupában is bejutottunk a döntőbe, ahol végül szintén ezüstérmesek lettünk. Összességében tehát nem bántam meg, hogy a gyengébbik nemnél vállaltam munkát, mert sokat fejlődtem minden tekintetben.
– Akkor mondhatjuk nyugodtan, hogy a sikerek is jönnek. Mik a közeljövő céljai a női szakágban?
– Igen, vannak sikerek is, de nem feltétlenül az eredmények mutatják meg, hogy mennyire sikeres egy alakulat vagy egy edző. A kérdésre is válaszolva: szeretnék továbblépni egyszer és egy felnőtt női NB I-es vagy oda vágyó NB II-es csapatnál is megméretni magam. Azt gondolom, az lenne az igazi mérce, hol is tartok, mit is tudok? Ez a lehetőség egyelőre nem adatott meg, talán azt is kijelenthetem, hogy Újpesten nem is fog megtalálni ez a kihívás, még akkor sem, ha ismerjük a mondást, miszerint soha ne mondd, hogy soha! Bízom abban, hogy minél hamarabb lesz erre lehetőségem és megvalósíthatom az elképzeléseimet a honi női labdarúgás legmagasabb szintjén is. Mert ez a következő célom.