DUNAVARSÁNY » Szenvedélyek viharában. Brad Pitt és Anthony Hopkins helyett Szabados Tamással a főszerepben. Az amerikai mozi 133 perces, míg a dunavarsányi változatot két szezonon át „forgatták” a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjának színfalai között. A két remekmű annyiban azért különbözik egymástól, hogy míg előbbi a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjat nyerte, addig utóbbi a bajnoki címet.
A „hülye edző” révbe ért. Nem egy és nem két ember kérdőjelezte meg Szabados Tamás elmeállapotát, amikor elvállalta a Dunavarsányi TE irányítását idestova két esztendeje. Meglehet, az illetők annak idején a sárgaházba küldték volna a 32 éves szakvezetőt, akiknél a sárga szín mostanság is dominál: eszi őket az irigység.
– Melyik a nagyobb sportteljesítmény? Anno tejfelesszájú kölyökként Lipcsei Péter mögött 2. helyen zárni a sportnapilap NB II-es rangsorában a középpályások között, vagy az, hogy az edző Szabados Tamás a Dunavarsánnyal megnyerte a Pest megyei II. osztály, Déli csoportját?
– Erre nagyon egyszerű a válasz, gondolkodnom sem kell – felelte Szabados Tamás, a Dunavarsány trénere. – Mindenféleképpen az edzőként elért siker sokkal nagyobb dicsőséggel ér fel, mert csodába illő dolog az, amit elértünk. Aki közel áll hozzám, az nagyon jól tudja, hogy két éve vettem át a csapatot, amikor egyesült a Dunavarsány a Délegyházával, és nem volt egyszerű a helyzet, amikor lementem és ott volt harmincvalahány ember. Belőlük kellett összeraknom egy csapatot. Olyanokból, akik azelőtt két héttel még egymást anyázták vagy rugdosták. Hirtelen ifjú trénerként még az is átfutott az agyamon, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Hozzám is eljutottak az információk, hogy ne vállaljam el, mert gyenge képességű csapat, sok az ellentét, újoncok, ráadásul nem is bajnokok voltak, hanem ,,megye-hármas” másodikként lettek felkérve, így mit akarok velük? Fiatal edzőként tele vagyok tettvággyal, egész életemet a futball és a kihívások töltik ki, úgy voltam vele, ha meg is égek, akkor rossz lesz a bemutatkozásom edzőként, de ez az egész jól is elsülhet. Hála Istennek, hittem magamban és a munkámban, no és szerencsém volt, hogy olyan embereket tudtam magam köré venni – gondolok itt többek között a rengeteget segítő Krasznai Istvánra és Thauerl Tamásra –, akik hasonlóképpen gondolkodnak a futballról, mint én, így el tudtuk kezdeni a munkát. Hagytak dolgozni, amiért nagy köszönet jár a dunavarsányi vezetőségnek, ugyanis nem próbáltak sohasem korlátozni vagy beleszólni a munkámba. Ettől függetlenül azt mondom, a pályán elért tavalyi bronzérmünk ugyanilyen bravúr volt, és azt mondtam a vezetőknek is, hogy folyamatos munka, építkezés lesz, ehhez pedig türelem kell. Szerencsére ez megvolt, bár ebben az is közrejátszott, hogy az első évünkben csak a 14. fordulóban szenvedtük el az első vereségünket, ám látták, hogy ennek van értelme, amelynek a gyümölcse az lett, hogy a lesajnált csapatból bajnokaspiráns lett. Sőt, azokat a hangokat is meghallottam, hogy milyen könnyű meg milyen jó itt, amire csak azt tudom mondani, aki így gondolja, milyen egyértelmű volt minden, üljön le egyszer a helyemre vagy csinálta volna végig, amit én, akkor a stressz miatt garantáltan mínusz három kilóval jött volna ki ebből.
– A lesajnálást az utóbbi hetekben, hónapokban is érezte? Vagy ekkor már magyar szokás szerint a károgók hangja volt az erősebb?
– Azt semmiképpen nem mondanám, hogy sajnálkozva néztek volna ránk. Ugye, velünk a bajnokság elején senki nem számolt, mivel ott volt a Törökbálint, amely kiesett a ,,megye-egyből”. Náluk ki is jelentették, úgy is igazoltak minőségben, hogy bajnokesélyesként indulnak. Én is úgy gondoltam, tehetséges, jó csapatuk lesz, nem hiába nyerték a szezon elején a meccseket nagy gólkülönbséggel, mi meg ugye akkoriban még egy kicsit akadoztunk.
– Aztán a tű ki lett cserélve a lemezjátszóban.
– Sajnos ebben én is hibás voltam, mert még drasztikusabban át akartam alakítani a keretet, de ragaszkodtak ahhoz, hogy adjunk még esélyt egyes embereknek. Mentális problémák is akadtak az öltözőben, így ekkor azt mondtam, vagy az asztalra csapunk és akkor rendet is tudunk tenni, vagy ha nem, akkor ne várjanak előrelépést. Ebben a vezetőség partner volt, egységesebb lett a csapat, de mindvégig surranó pályán közlekedtünk, és csak akkor vettek már minket igazán komolyan, amikor a Törökbálintot is megvertük idegenben, és az ősz végén azonos pontszámmal álltunk a tabella élén. Ekkor már némiképp számoltak velünk.
– Némiképp?
– Emlékszem arra a cikkre, amelyikben Wrábel Józsefet kérdezték a leendő bajnokról, és a gólkirály nem is gondolkodott sokat, mit válaszoljon, de nem minket említett, amivel nincs is semmi probléma. Igaz, nem arattunk nagy gólkülönbségű győzelmeket, pedig ha úgy vesszük, sokkal hamarabb eldőlhetett volna a bajnokság, amennyiben az utolsó helyezett Táborfalva és az Ócsa ellen nem hullajtunk pontokat. Nem lehetett ránk azt mondani, hogy bárki ellen gálázni tudtunk, sőt, minden mérkőzésen meg kellett szenvednünk. Ám ez is jelzés volt nekem, sok nehézséggel küszködünk azon kívül, hogy ,,csak” felkészítem a csapatot a hétvégi mérkőzésre.
– A magunk mögött hagyott szezonban üldözöttnek vagy üldözőnek volt jobb lenni?
– Üldözöttnek. Nekem sokkal rosszabb volt egy idő után, hogy ki kellett verni a fejekből, ne azt nézzék, mit játszott a Törökbálint, hanem azzal foglalkozzunk, mi mire vagyunk képesek. Az az alapelvem, hogy tervszerűen gondolkozom a futballról. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra bontom le a dolgokat, de teljesítsük csak mindig a napi feladatot, készüljünk arra, és ha ezek sikeresek, akkor hosszabb távon ki fog ebből jönni egy nagyobb siker. Ha távolabbra tekintünk, elfelejthetünk az aktuális dolgunkkal foglalkozni és megbotolhatunk, és akkor nagyot koppanhat a buksink. Hála Istennek, elértem, hogy csak magunkkal törődjünk, de rengeteg más tényező is nehezítette a hétköznapjainkat. Hiába vagyok fiatal, elő kellett vennem a pedagógiai érzékemet, és ezért vagyok büszke arra, hogy bajnokságot tudtunk nyerni. Amikor megelőztük a Törökbálintot és csak magunkra kellett figyelnünk, addigra a srácokba tudtam verni ezt a gondolkodást, és tényleg úgy mentek fel a pályára, hogy csak magukra koncentrálnak, persze utána rögtön érdeklődtek, mi és hogy történt a rivális meccsén. A vetélytársunk ingadozó formája még hamarabb biztossá tette, hogy ezt a bajnokságot tényleg csak mi tudjuk elbukni. Ahogy édesapám is mondta – úgy néz ki, ez családi vonás –, a tyúkokat este számolják…
– A Dunavarsány számára inkább előnyt jelentett, mint hátrányt, hogy a legnagyobb vetélytársnál teljességgel váratlanul edzőt váltottak, nem?
– Nem csinálok belőle titkot, törökbálinti kollégámnak, Lipők Andrásnak is a sajnálatomat fejeztem ki, mert úgy érzem, talán még tovább kiélezett lett volna a két csapat közötti versengés. Elsülhetett volna rosszabbul is, hogy a játékosok esetleg dacossá válnak a váltás miatt, no és nem szabad elfelejteni, hogy a TTC olyan szlovák válogatottat tudott igazolni Kamil Kopúnek személyében, aki a világbajnokságot is megjárta, nem mellékesen hiába távozott néhány ember, az alapcsapatuk megmaradt. A törökbálintiak nem véletlenül bukták el velünk szemben az aranyat, mert úgy érzem, karakteresebb játékosaim voltak, és talán kijelenthetem, abban nekem is nagy szerepem volt, hogy ez így alakult.
– Mi volt a 2016/2017-es évadban a legnehezebb feladata szakemberként?
– Az, hogy a játékosokat mentálisan formában tartsam, amelyben nagy segítségemre volt Győri Raymond. Próbáltam a keretet rotálni, és azért ez megyei szinten nem egyszerű, de tudtam hatni a labdarúgókra. Néha már azon gondolkodtam, Csernus Imrét is felkeresem, hogy segítsen be, mert a szakmai részt meg tudtuk oldani, hiszen edzettek rendesen, ám a különböző problémáktól függetleníteni és éhessé tenni a játékosokat nem volt könnyű.
– A csapattal kapcsolatban csodát emlegetett az interjú nyitányakor, szerintem viszont sokkal inkább az a varázslatos, hogy édesapjával, az MTK Hungária Női NB I-es alakulatát irányító Szabados Györggyel egy héten belül ért fel a csúcsra, ami ugyan nem a Mount Everest, de sokan még a Gellért-hegy lábáig sem jutnak el…
– Igaz, sokan nem tartanak az őszinteségemért szimpatikusnak, amit sajnálok, mert nem is ismernek. Apuéknak a Fradi ellen nem sok esélyt adtam – szigorúan szakmailag, természetesen, mert szurkoltam neki, hiszen tudom, hogy nagyszerű szakember, de nem egy törtető típus, nem olyan, aki ajánlgatja magát, ám ettől függetlenül Magyarországon a topedzők között van. És ha valaki utánanéz, rájön, hogy miért, mert olyan helyen alkotott, ahol vagy üres volt a kassza, vagy sokkal gyengébb keretekkel ért el sikereket, mint a többre taksált ellenfelei. Ettől függetlenül nagyon meglepődtem, hogy sikerült kétszer is 1–0-val abszolválniuk a Ferencváros elleni bajnoki finálét. Nagyon boldog voltam, és a második meccs után kezdtem azon gondolkodni, mit érhetünk el. Visszapörgettem a gyermekkoromat, hogy honnan indultam, a váci paneldzsungelből lettem profi futballista és utánpótlás-válogatott, most meg 32 évesen edző vagyok, és édesapámmal – akinek köszönhetően ivódott belém a sportág szeretete – együtt lehetek bajnok. Hazudnék, ha azt mondanám, nem estem a hatása alá, nagyon dolgozott bennem azon a héten, hogy csináljuk meg, váltsuk valóra ezt a történelmi tettet. Megkönnyeztem, amikor sikerült, és bár igazán még most sem fogtam fel, de nagyon büszke vagyok rá, hogy a Szabados-család beírta magát a futballtörténelembe. Mindig is az volt az álmom, hogy nyomot hagyjak magam után, úgy gondolom, ez sikerült.
– Dunavarsányban trénerként, míg Taksonyban utánpótlásedzőként és játékosként kellett hétről hétre apait-anyait beleadnia. Vagy azt tartja, hogy a mentális fáradtságot fizikális fáradtsággal lehet kiváltani?
– Hiszek a horoszkópban. Januárban születtem, Bak a csillagjegyem. Tudni kell, hogy ez munkamániás jegy. Az életem a labdarúgás körül forog, mindent erre raktam fel, a családomon, a feleségemen kívül csak a futball érdekel, csak az tud lázba hozni, és nekem erre szükségem van. Igen, szükségem van az adrenalinra még akkor is, ha adott esetben abba a 90 percbe képletesen szólva bele tudok halni, ha nem úgy alakul, ahogy azt elterveztem. De utána leporolom magam, így még erősebben jövök ki belőle és tovább akarom csinálni, mert ez egy szenvedély. Ha ezt valaki átérzi, az tudja, miről beszélek, aki meg nem, annak hiába magyarázom. Ez muszáj, hogy benne legyen az emberben, kell, hogy hétről hétre megmérettesse magát, a tudását, és ezt megmutassa akár edzőként, akár játékosként. Valóban, mentálisan nagyon le tud terhelni egy-egy 90 perc, van, hogy nem tudok aludni. Az egyik nap azért, mert mentálisan teljesen kikészültem a meccselésbe, a másikon pedig azért, mert fizikálisan fáradok el. Ugyanakkor, ha az egyik nem lenne, a másik hiányozna. Ugye, most nyáron olyan helyzetbe kerültem, hogy bajnok lettem és felkerültem egy másik csapattal ugyanoda, mint ahol futballozom, így játékosként kizártam magam a ,,megye-egyből”. A labdarúgás hiányzik, ezért fogom azt a lehetőséget keresni, ahol tudok játszani és segíteni, mert az edzősködést mindenképpen szeretném folytatni, elvégre úgy néz ki, van hozzá tehetségem, és persze szeretnék minél tovább alkotni, minél magasabb szintre jutni. Így kerek az életem, ha megvan mindkettő. Szerencsére nem kell azon gondolkodnom, hogy abba kell hagynom a mozgást, mivel fiatalembernek tartom magam, teljesen topon vagyok, a ,,megye-egyben” le tudtam hozni úgy a meccseket, hogy végigbírtam az iramot. Úgy gondolom, nem hiába szerettek Taksonyban is, ha nem lettem volna jó, nem így lenne. Ugye, sváb közegről beszélünk, ahol csak azt fogadják be, aki teljesít, aki húzza a szekerüket. Négy és fél évet töltöttem itt, és nem a két szép kék szemem, valamint a jó dumám miatt.
– Az előbbit véleményezze Boglárka, a felesége, a dumáját viszont tanúsíthatom, tényleg jó, nem véletlenül van sikere a meccs utáni nyilatkozatainak. Apja fia… A bajnokság utolsó hétvégéjén ellenben kereshette a szavakat, és itt most nem a Taksony II.–Dunavarsány derbire gondolok, amelyen Koszta János búcsúzott…
– Azóta fenn vagyok ezen az érzelmi hullámvasúton, amióta megnyertük apuval a bajnokságot, az utolsó hét már csak ennek a megkoronázása volt. Nagyon fura érzésekkel ültem a Taksony II. ellen a kispadon, mint ez idáig mindig. Nekem a barátaim játszanak az ellenfélnél, az egyik legjobb barátom, Kőnig Csaba az edzőjük, mégis fel kell készíteni a saját együttesemet, mert az ember mindig nyerni akar. Úgy voltam vele, meg kell adnom a bizalmat a fiataloknak, a jövőnek, és persze arra is kíváncsi voltam, az adott keretből kire számíthat a klub a későbbiekben. Ezen a meccsen nyugodtan tudtam ülni a kispadon, tényleg azt kémlelhettem, ki milyen teljesítményt nyújt. Amikor ennek vége volt, akkor kezdtem rádöbbenni, hogy másnap húzom fel magamra utoljára azt a mezt, amelynek színeiben a legtöbb időt töltöttem el a váci ifikorszakot leszámítva. Soroksár után 27 évesen kerültem Taksonyba, előtte 11 csapatban fordultam meg különböző okok miatt. Borzasztó nehéz volt felkészülnöm, amikor utaztam le kocsival, el is kaptak az érzelmek… Nem volt könnyű megélni, hogy ezzel egy korszak lezárul, de úgy voltam vele, ami valaminek a vége, az valaminek a kezdete. Elraktározni azt a sok emléket, amit kaptam a klubtól. Boldog voltam, hogy az utolsó taksonyi találkozómon góllal tudtam meghálálni a négy és fél évet. Bízom abban, hogy hasonló élményeket tartogat még számomra a jövő, szóval nagyon remélem, hogy újra megtalálom a helyemet.
A Pest megyei II. osztály, Déli csoport 2016/2017-es szezonjának bajnoka, a Fémalk-Dunavarsányi TE színeiben pályára léptek: Koszta János, Kreisz Viktor, Szili Zsolt – kapusok; Bakó Richárd, Bathó Ákos, Busa Bálint, Dávid Richárd, Forgó Rajmund, Győri Raymond, Hajdú Máté, Hegyvári Dávid, Holczimmer Patrik, Jákó Csaba, Jónás Barnabás, Kapócs Tamás, Keresztes Márton, Keresztesi Erik, Kocsis Ferenc, Kollár Ádám, Kovács Norbert, Krajnc Balázs, Meiszter Márk, Mihályi Tamás, Nagy Adrián, Nagy Tamás, Németh Attila, Reményi Roland, Tajti Krisztián, Tüske Roland – mezőnyjátékosok.
A fenti interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 17. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: