GYULA » A minap Sipos Krisztián kezdte, ezúttal Szántó Mihály folytatja. Merthogy nem csitulnak a kedélyek és az alábbiakban újabb elképesztő történetek látnak napvilágot a Gyulai Termál háza tájáról.
Csak úgy dőlt belőle a szó, mintha az ábécé betűit dézsából öntötték volna. Huszonkét esztendősen nem ilyen júniusról ábrándozott. Legszívesebben kergetné táncolva és viháncolva a kacéran kacagó vörös után a feketét, ám a nyár első hónapjának idusán túl csak a vörös arc, no meg a feketeleves maradt.
„Kinn vagyok Erdélyben, onnan telefonálok, és azzal kezdeném, a héten volt olyan játékos, aki megkapta a jussát, méghozzá nem is egy, úgyhogy nagyon gusztustalan ez az egész – kezdte Szántó Mihály, a Gyulai Termál immár csak korábbi játékosa, aki érthető okokból semmiképp sem marad a társulat kötelékében. – Egy év alatt volt hat edzőnk, kérdezem én, ez jó, ez normális? Ezt nem lehet csinálni, miként azt sem, hogy bejön az elnök, és megmondja, kinek kell játszania… Amikor a szezon végén közölte, hogy nem fogja odaadni a fizetést, azt is mondta, ő mindent megtett, ő nem hibás, csak a játékosok a hibásak. Ám ez nem így van, mert többen is kértük januárban, hogy igazoljunk, mert ez kevés lesz és nem leszünk elegen. Az edzéseken úgy voltunk tizennégyen, tizenöten, hogy az ifiből jött fel négy-öt ember. Meg is lett az eredménye…”
A Békéscsabát és a Kaposvári Rákóczit is megjáró, tehetséges labdarúgó az NB III, Közép-csoportjában szereplő Gyulai Termálban összesen 26 bajnokin jutott szóhoz a lassan magunk mögött hagyott szezonban, azaz alapembere volt az együttesnek, és mégis…
„Nekem is kéthavi fizetéssel tartoznak, és nem tagadom, havi szinten százhúszezret kerestem, az ugye kétszáznegyven, valamint ehhez jönne negyvenezer forint prémium – avatott be a részletekbe Szántó Mihály. – Az elnök erre úgy reflektált, ez, amit csináltam és csináltunk, nem munka, mások ezért nyolc órát dolgoznak naponta. De engem ez hol érdekel?! Én megállapodtam vele valamiben, a részemet pedig teljesítettem! Volt olyan csapatom, a Hajdúböszörmény, ahol megegyeztünk az összegben. Azt mondja az ottani klub vezetője, jól van Misi, hogy te ennyit kérsz, én meg is fogom neked adni, de mi lesz, ha kiesünk? Erre fel végül úgy állapodtam meg vele, ha félévkor kieső helyen vagyunk, levon a pénzemből százezer forintot, ha az évad végén is, akkor újabb nyolcvan mínusz. De ez a normális, csakhogy Gyulán arról szó sem volt, mi van akkor, ha kiesünk! A Termál elnökének felhoztam: vállalja a felelősséget? Igen volt a válasz, de kiestünk, így miként vállalja? Hogy nem fizeti ki azt, ami jár? Márpedig ő kieső csapat játékosainak nem fizet. Nem akarom elhinni, hogy ez a mai Magyarországon megtörténhet!”
Nehéz a fentiekben pozitívumot, valamiféle kapaszkodót találni, ám a futballistának sikerült – legalábbis a saját szempontjából.
„Szerencsére van két nagyszerű szülőm, azaz valahogy átvészelem ezt az időszakot, de vannak csapattársaim, akiket nem tudnak segíteni, nem tudom, ők miből fognak megélni – gondolkodott el Szántó Mihály. – Egyébként azért nem hívtam önt eddig, mert próbáltam elérni az elnököt, hátha megállapodásra jutunk, de azt mondta, nem adja oda a pénzemet. Arra kértem, legalább egy havi összeget tegyen le, ám azt felelte, még azt sem. Kérdeztem tőle, és most miből fogok megélni? Tudja, mi volt a válasz? Menjek el dolgozni! Pedig még Szentléleki Béla, az utolsó edzőnk – akiről szintén megvan a véleményem – is azt szajkózta, ki leszünk fizetve, ki leszünk fizetve, csak csináljuk. Ha korrekt lett volna, elénk áll, hogy nem lesz pénz, döntsük el, mi legyen az utolsó két fordulóban, kiállunk és megcsináljuk együtt vagy sem? Mi már beszéltünk erről az öltözőben, ám felháborodva reagált, hogy mindenki ki lesz fizetve. Hát szépen ki lettünk fizetve… Már tavaly is előfordult, hogy dupla prémiumért játszottunk, aztán mégis elfeledkeztek róla, mégsem gondoltam volna, hogy ez lesz. Ehhez nagyon nagy pofa kell, mert azt képzelje el, hogy egy éven keresztül dolgoztam kilenc havi pénzért. Nagy gusztustalanság ez az egész, úgy, ahogy van. Jó példa erre az utolsó meccsünk, amelyen nem tudtam játszani, mert meghúzódott a farizmom. Ülök a kispadon, erre mit hallok a két edzőnktől? Mindenkit szidnak, anyáznak! Hát milyen dolog ez?! És ez ment minden egyes játékos háta mögött, mert senkinek a szemébe ezt nem mondták meg. És én ilyen emberekkel dolgoztam egy éven keresztül…”
Szántó Mihály még nem látja tisztán a jövőt, de van oka a bizakodásra.
„Van egy menedzser, aki azt mondta, segíteni fog. Egyelőre ennyit tudok mondani, meg azt, hogy nagyon el vagyok keseredve.”
A Foci a köbön – ahogy bármilyen kényes téma esetén – ezúttal is megadja a lehetőséget bármely, a klubhoz kötődő személynek a reagálásra, legyen szó labdarúgóról, edzőről vagy vezetőről.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: