BUGYI » Jó néhány meccsen a maximum közelében teljesítettek. Aztán ahogy az már csak lenni szokott, jött egy-két olyan találkozó, amelyen nem sikerült megismételni, de még megközelíteni sem a remek produkciót. Andrási Zoltán játékos-edző utóbbiban látja annak okát, hogy a csapat nem ért, nem érhetett fel a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában a csúcsra.
A szép játék ezúttal nem sokat ért – legalábbis az eredmény(esség) szempontjából. Jövőre azonban minden máshogy lesz, ha Andrási Zoltánon, no meg a tanítványain múlik.
– Dunavarsány, Törökbálint, Bugyi. Ez a reális sorrend?
– A mutatott játék és a keretek alapján szerintem nem – mondta Andrási Zoltán, a Bugyi SE 41 éves játékos-edzője, aki a felnőtt gárda mellett a vecsésiek U15-ös alakulatát is trenírozza. – A futballt a három csapat közül mindig is mi játszottuk a leggólratörőbben, viszont a tabella alapján ez a reális. Nálunk hiányzik valami aprócska plusz, hogy ott legyünk, gondolok itt a bukdácsolásokra, például a Pereg és a Dömsöd ellen, valamint az ősszel elhullajtott pontokra.
– A játékosai talán tudat alatt úgy voltak vele, hogy a bab is hús? Netán az ellenfelek megérezték a vérszagot, vagy mint a Pereg, amely gárda ellen nem győztek, azok közül mindegyik mumus?
– Nem gondolnám, hogy mumus lenne bármelyikük is, de a Pereg valahol mégis az, mivel a szezonban három meccset játszottunk velük és egyszer sem győztünk. Egyébként inkább azt gondolom, nem sikerült azon a hőfokon égni, mint az Újhartyán, a Felsőpakony ellen, vagy tavasszal, a Törökbálinttal szembeni meccsen.
– Nem baj ez? Elvégre a Bugyi SE keretét nagyrészt megfelelő képzettségű labdarúgók alkotják, olyanok, akik NB-s szinten pallérozódtak, ergo a kötelezőnek számító összecsapásokon önmagukat is illene motiválniuk.
– Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy a tabella végén lévő csapatok ellen valahogy mindig mástól vártuk a megoldást, akárhogy is, de majd hozzuk a meccset, így eközben nem tettünk hozzá annyit, mint a rangadókon. Így pedig teltek-múltak a percek, nem úgy koncentráltunk, nem rúgtuk be az első helyzetet, mert úgyis lesz másik, és így tovább, ám a vetélytárs egyszer-kétszer csak eljött a kapunkig és betalált.
– Értelmes, tudatos fiatalembereket trenírozhat, akik nem tanulnak a saját hibáikból?
– Úgy néz ki, hogy nem. Sajnos ezeken a meccseken – mivelhogy nem koncentráltunk száz százalékig –, ami jött elöl hiba, az sajnos jött hátul is, ennek köszönhetően hoztuk össze vagy a vereséget vagy a kellemetlen döntetlent.
– Ha nem így alakul a helyzet és ott tanyáznak a tabella legelején, akkor… Befejezné a mondatot?
– Akkor indulnánk a megyei I. osztályban. De mivel már a fordulás előtt akkora volt a lemaradásunk, hogy reális esély nem volt arra, hogy odaérjünk, próbáltunk csupán minél jobb eredményt elérni.
– A következő szezonban megcélozhatja a Bugyi az 1. helyet? A Dunavarsány minden bizonnyal vállalja a megyei I. osztályt, így egy nagy riválissal kevesebb marad.
– Igen, de valószínűleg ,,le is esik” hozzánk egy-két csapat. Úgy fogunk készülni, hogy minden meccsen győzelemre játszunk, az összes találkozón támadni fogunk, és ha mindebből olyan eredmény sül ki jövő ilyenkorra, hogy ott tudunk lenni, akkor feljebb léphetünk.
– Van összehasonlítási alapja: melyik az erősebb pontvadászat? A Déli vagy a Keleti csoport mezőnye az acélosabb?
– Nehéz összehasonlítani a két csoportot. Itt sokkal több futballozni akaró csapat van, miként azt is gondolom, jobbak a játékosok is. Nem feltétlenül emiatt, de itt néha könnyebb is meccset nyerni, mint Keleten. Ott sokkal jobban oda kellett tenni magunkat fizikálisan, jobban kellett koncentrálni, rengeteg melós meccset vívtunk, olyanokat, hogy még az utolsó percekre sem dőlt el a mérkőzés, mivel a vetélytársak csapkodtak, ütöttek, vágtak, harcoltak.
– Nem lehet, hogy a mostani szezonban éppen ez hiányzott?
– Ezt azért így nem gondolnám. Nálunk fura módon mindig van 2–0-s vezetésünknél egy tízperces visszaesés. A futballban ez benne van, márpedig ha ebben a periódusban a riválisunk jobban akar, gondban is lehetünk. Ám ha ezt az időszakot átvészeljük, onnantól kezdve minden sima. Ha viszont akárcsak egyszer is kapitulálunk, abból az következhet, hogy döntetlent játszhatunk akár az Ócsával is, mint arra az ősszel sor került.
– A feltételek Bugyin a legjobbak. Osztja ezt a nézetet?
– Ez abszolút így van, hála Istennek, hogy ilyen körülmények között edzhetünk, illetve ilyen létesítményünk van, és ez még bővülni fog egy sportcsarnokkal, amit remélhetőleg mi is használhatunk majd. Nálunk infrastrukturális szempontból minden megvan, pálya, hordozható kapu, kis műfüves játéktér, mezek, labdák, öltöző, tényleg minden adott, hogy egy osztállyal akár feljebb is léphessünk.
– Ha már itt tartunk: a Pest Megyei Kupában éppen regionális élvonalbeli alakulat leckéztette meg a csapatát. A Taksony ellen előzetesen aligha 0–5-tel számoltak.
– A végeredményt túlzottnak tartom. Sajnos miután folyamatosan elmaradtak a kupameccsek, így a dolgozó játékosok már nem repestek az örömtől, hogy szerdán megint el kell jönniük a munkából. Egyébként a taksonyi vendégcsapat első gólja nagyon szépre sikeredett, gyönyörű támadás végén talált be az ellenfél, majd kaptunk még egy gólt, aztán jött nálunk a kiállítás. Furcsamód akkor kezdtünk ébredezni, nekünk is voltak lehetőségeink, sőt, azt gondolom, hogy a második félidő első felében tíz emberrel is jobbak voltunk, mint a Taksony, helyzeteink is akadtak, de sajnos nem találtunk be. Aztán még egy gólt kaptunk, amellyel el is dőlt a meccs, de tartom, hogy nincs ekkora különbség a két gárda között.
– Emlékszem, annak idején volt olyan Rákosszentmihályi AFC-meccs az NB III-ban, amikor figyelt, fülelt, kamerázott. Mindebből az következne, hogy tudatosan készült a tréneri pályára.
– Olyan tudatos azért nem volt, hogy edző leszek, igaz, már profi szinten futballoztam, amikor elvégeztem a TF-en a középfokú edzőit, majd ehhez képest elég hamar a B-licencet is megszereztem. A sors furcsa fintora, hogy amikor Soroksárról eljöttem és visszamentem Ausztriába futballozni, megkértek, hogy maradjak ott és foglalkozzak az óvodásokkal. Onnantól kezdve szépen végigjártam a szamárlétrát, az utánpótlásban majdnem minden korosztály mellett megfordultam. Valahol mégis meglepetés volt, hogy annak idején felmerült, legyek edző Bugyin.
– Ez miért különös? A személyiségjegyeit ismerve önben már annak idején is komplexen megvolt az, ami ,,átjött”, hogy jó edző lehet felnőtt szinten.
– Amikor Rákosszentmihályról távoztam, szóba került, hogy legyek a RAFC-nál edző, ám végül nem lettem, és ez valahol jó, hogy így történt. Sőt, sokkal jobb, hogy így alakult, mert Vecsésen például a 12, a 13 és a 15 évesekkel is dolgoztam és dolgozom, így végigjártam a szamárlétrát, és én élveztem minden pillanatát.
„Egér” a kispadon » Elneveti magát, amikor szóba kerül a beceneve. „Tudom, kik voltak, de hogy honnan jött, azt nem – vágott a történetbe Andrási Zoltán. – Kovács Attila Samu és Lendvai Péter volt a két »elkövető«, amikor annak idején elkezdtünk együtt focizni a Vasasban, ők ragasztották rám ezt a nevet. Sokan megkérdezték, amikor megjelent, hogy az »Egér« becézés miért és honnan van, de amikor megkezdtem a felnőtt karrieremet, erről nem tudtak az akkori csapattársaim. Még a RAFC-ban anno Gálosi Csongor mondta mindig, hogy »Egibaba«, én meg maradtam a »Csongibabánál«, tekintve, hogy némi túlzással 95 kg volt. Aki onnan ismer, azok szoktak így hívni, ahogy ön is, de bevallom, annyira azért nem rajongok érte.”
Amikor a félig-meddig kacagó Andrási Zoltánt biztosítottuk arról, hogy innentől maradunk a Zolinál, jól »hallhatóan« elgondolkodott a vonal túlsó felén. „Amúgy szerintem azért lehettem »Egér«, mert állandóan ott voltam mindenhol, odafutottam, amolyan jöttem-mentem focista lehettem gyermekként. Ha kicseleztek egyszer, ott voltam még egyszer és odafutkostam mindenhová.”
A fent interjú ezen sorok írójától megjelent a Sportszelet 16. lapszámában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: