– Rosszul lett?
– Egyszerűen csak sokat aludtam, olykor tizenöt órákat – mondta Szőke Pál, az ESMTK technikai vezetője. – Karácsonykor és szilveszterkor még semmi bajom nem volt, csak a fáradékonyság ne lett volna. Elmentem az orvoshoz, aki azt mondta, pihenjek. Gondoltam, elmegyek egy másikhoz, aki rám nézett és csak annyit tudott kinyögni: Jézus Mária! A Honvédkórházban dr. Pitlik Ervinhez kerültem, aki a SOTE II. Belgyógyászati Klinikán az endokrinológiára irányított, ahol MR-vizsgálat várt rám. Itt végül megállapították, hogy agydaganatom van.
– Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával, de nem hallgathatom el: hihetetlen, milyen lelki nyugalommal beszél az átélt szörnyűségről.
– Azért volt kacifántos ez az egész, mert a daganat nyomta az agyalapi mirigyet, amitől a hormonháztartásom felborult. El tudja azt képzelni, hogy ül az autóban és menet közben elalszik? Velem pontosan ez történt. A feleségemmel leutaztunk Hajdúszoboszlóra, mert a csapat ott játszott bajnokit a Debrecen II.-vel. Hatvan percet bírtam, és mondtam az asszonynak, menjünk vissza a szállóra. Az ESMTK busza már itthon volt a srácokkal, amikor az utána is nagyon sokat segítő Takács Attila hívta a feleségemet, hogy mi a helyzet, mire mondta: elaludtam a kocsiban. Erre Taki és Tóbiás Zsolt visszafordult, és jöttek, hogy visszahozzanak, mert magam nem tudtam volna.
– Nem lehetett egyszerű mindezt megélni senkinek sem.
– Amikor felállították a diagnózist, az agysebészetre beutaltak Czirják Sándor professzor úrhoz, aki megműtött, majd közölte velem, hogy életmentő operációt hajtottak végre rajtam. Szerencsére jól bírta a szervezetem a megpróbáltatásokat, így tizenkét nap után kiengedtek. Amikor odaadta a zárójelentést, csak annyit mondott: mindössze öt hetem lett volna hátra, mert a vesém után a tüdőm is leáll, és kész, vége mindennek. Akkor és ott megdöbbentő volt szembesülni mindezzel.
– Nyugtasson meg, ugye jól van?
– Most már jobban. Könnyebben beszélek, és persze fél év múlva kontroll. Fizikálisan még nem vagyok a topon, fájnak a lábaim, meg aztán hat gyógyszert szedek minimum hat hónapig, mert a hormonháztartásom teljesen felborult, úgyhogy az endokrinológiára rendszeresen járnom kell.
– Fel lehet dolgozni egy ilyen traumát? Vagy nem szabad foglalkozni ezzel?
– Azt mondták az orvosok, a daganat mindenkiben ott van, ám egymillióból csak tizennyolc ember kerül ilyen helyzetbe, mint én. Hála Istennek, jó kezekben voltam, így ezúton is köszönök mindent a professzor úrnak, no és azoknak, akik segítettek, támogattak, mellettem álltak. Március 6-án akkora daganatot operáltak ki belőlem, mint egy dió. A szemöldököm fölött kivágtak egy kockát, a szemideg mellett haladtak, majd visszavarrták a bőrt. Ha most leülne velem szemben, nem mondaná meg, hogy műtétem volt. Túléltem, és jól esett, hogy nagyon sokan aggódtak értem, mert nem gondoltam volna. Amikor visszatoltak a kórterembe, százharmincnyolc nem fogadott hívás fogadott. A klubnál Harót János elnök úr napi szinten kétszer hívta a feleségemet, Tánczos Tibor szakosztályvezető is rendszeresen érdeklődött a hogylétem felöl, Takács Attila pedig forró drótban volt a nejemmel, a szívükön viselték a sorsomat.
– Ahogy olvastam a mindig naprakész Esmtk szurkolóinak és szimpatizánsainak baráti köre oldalon, ismét aktívan közreműködik.
– Előtte kimentem két meccset megnézni, ám Hatvanban már én voltam lenn a fiúkkal. Remélem, minden visszatér a régi kerékvágásba.
– Minden jó, ha a vége jó. A technikai vezető után a csapat is veszélyben van, de ha ugyanazt az utat járja az ESMTK, mint ön, akkor…
– Hatvanban nagy sanszot szalasztottunk el, mert a 88. percben kaptuk az egyenlítő gólt. A hazaiak minden mindegy alapon játszottak, ám ha nyertünk volna – de az ugye sosem játszik –, akkor már biztos a bentmaradás, de így is azt mondom, hogy a saját kezünkben van a sorsunk. Amennyiben a hátralévő háromból egy meccset megnyerünk, továbbra is NB III-asok maradunk. Ehhez kellett persze az erősítés, Horváth Levi, Mohácsik Gabi vagy éppen Horváth Ricsi, márpedig egész jó félévet tudhatunk magunk mögött. Ha most megnézném a tavaszi tabellát, a harmadik-negyedik helyen állnánk. Nincs mese, most a túlélés a cél. Nekem már sikerült…