HATVAN–ESMTK 1–1 » Ismét leülhetett az NB III, Keleti csoportjában szereplő Erzsébeti SMTK kispadjára Szőke Pál. Futballista esetén ennek talán nincs jelentősége, de az 54 esztendős technikai vezető életmentő agyműtét után, két hónapos kálváriáját követően tért vissza a futballpálya közelébe, egyszersmind az életbe.
Élet-halál harc. Hányszor mondta, mennyiszer emlegette, amikor fontos meccsre készültek az aranylábú gyerekek? Egyszer a bajnoki címért, másszor a bentmaradásért küzdött az ESMTK. Szőke Pál a 2017-es esztendő első hónapjaiban vívta meg saját csatáját, csakhogy nem a pályán, hanem a műtőben és a kórtetemben.
– Rosszul lett?
– Egyszerűen csak sokat aludtam, olykor tizenöt órákat – mondta Szőke Pál, az ESMTK technikai vezetője. – Karácsonykor és szilveszterkor még semmi bajom nem volt, csak a fáradékonyság ne lett volna. Elmentem az orvoshoz, aki azt mondta, pihenjek. Gondoltam, elmegyek egy másikhoz, aki rám nézett és csak annyit tudott kinyögni: Jézus Mária! A Honvédkórházban dr. Pitlik Ervinhez kerültem, aki a SOTE II. Belgyógyászati Klinikán az endokrinológiára irányított, ahol MR-vizsgálat várt rám. Itt végül megállapították, hogy agydaganatom van.
– Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával, de nem hallgathatom el: hihetetlen, milyen lelki nyugalommal beszél az átélt szörnyűségről.
– Azért volt kacifántos ez az egész, mert a daganat nyomta az agyalapi mirigyet, amitől a hormonháztartásom felborult. El tudja azt képzelni, hogy ül az autóban és menet közben elalszik? Velem pontosan ez történt. A feleségemmel leutaztunk Hajdúszoboszlóra, mert a csapat ott játszott bajnokit a Debrecen II.-vel. Hatvan percet bírtam, és mondtam az asszonynak, menjünk vissza a szállóra. Az ESMTK busza már itthon volt a srácokkal, amikor az utána is nagyon sokat segítő Takács Attila hívta a feleségemet, hogy mi a helyzet, mire mondta: elaludtam a kocsiban. Erre Taki és Tóbiás Zsolt visszafordult, és jöttek, hogy visszahozzanak, mert magam nem tudtam volna.
– Nem lehetett egyszerű mindezt megélni senkinek sem.
– Amikor felállították a diagnózist, az agysebészetre beutaltak Czirják Sándor professzor úrhoz, aki megműtött, majd közölte velem, hogy életmentő operációt hajtottak végre rajtam. Szerencsére jól bírta a szervezetem a megpróbáltatásokat, így tizenkét nap után kiengedtek. Amikor odaadta a zárójelentést, csak annyit mondott: mindössze öt hetem lett volna hátra, mert a vesém után a tüdőm is leáll, és kész, vége mindennek. Akkor és ott megdöbbentő volt szembesülni mindezzel.
– Nyugtasson meg, ugye jól van?
– Most már jobban. Könnyebben beszélek, és persze fél év múlva kontroll. Fizikálisan még nem vagyok a topon, fájnak a lábaim, meg aztán hat gyógyszert szedek minimum hat hónapig, mert a hormonháztartásom teljesen felborult, úgyhogy az endokrinológiára rendszeresen járnom kell.
– Fel lehet dolgozni egy ilyen traumát? Vagy nem szabad foglalkozni ezzel? – Azt mondták az orvosok, a daganat mindenkiben ott van, ám egymillióból csak tizennyolc ember kerül ilyen helyzetbe, mint én. Hála Istennek, jó kezekben voltam, így ezúton is köszönök mindent a professzor úrnak, no és azoknak, akik segítettek, támogattak, mellettem álltak. Március 6-án akkora daganatot operáltak ki belőlem, mint egy dió. A szemöldököm fölött kivágtak egy kockát, a szemideg mellett haladtak, majd visszavarrták a bőrt. Ha most leülne velem szemben, nem mondaná meg, hogy műtétem volt. Túléltem, és jól esett, hogy nagyon sokan aggódtak értem, mert nem gondoltam volna. Amikor visszatoltak a kórterembe, százharmincnyolc nem fogadott hívás fogadott. A klubnál Harót János elnök úr napi szinten kétszer hívta a feleségemet, Tánczos Tibor szakosztályvezető is rendszeresen érdeklődött a hogylétem felöl, Takács Attila pedig forró drótban volt a nejemmel, a szívükön viselték a sorsomat. – Ahogy olvastam a mindig naprakész Esmtk szurkolóinak és szimpatizánsainak baráti köre oldalon, ismét aktívan közreműködik. – Előtte kimentem két meccset megnézni, ám Hatvanban már én voltam lenn a fiúkkal. Remélem, minden visszatér a régi kerékvágásba. – Minden jó, ha a vége jó. A technikai vezető után a csapat is veszélyben van, de ha ugyanazt az utat járja az ESMTK, mint ön, akkor… – Hatvanban nagy sanszot szalasztottunk el, mert a 88. percben kaptuk az egyenlítő gólt. A hazaiak minden mindegy alapon játszottak, ám ha nyertünk volna – de az ugye sosem játszik –, akkor már biztos a bentmaradás, de így is azt mondom, hogy a saját kezünkben van a sorsunk. Amennyiben a hátralévő háromból egy meccset megnyerünk, továbbra is NB III-asok maradunk. Ehhez kellett persze az erősítés, Horváth Levi, Mohácsik Gabi vagy éppen Horváth Ricsi, márpedig egész jó félévet tudhatunk magunk mögött. Ha most megnézném a tavaszi tabellát, a harmadik-negyedik helyen állnánk. Nincs mese, most a túlélés a cél. Nekem már sikerült…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: